NEGYEDIK FELVONÁS.
zürzavarosnak szánták
a magas Ég urai,
s búra hirtelenül
fordítván örömét, és
bánatát uj örömre,
megrázzák szive mélyeit:
adnak néki, nevelnek
távoli parton, vagy
városi szomszédságban,
támaszul hogy lenne közel,
ha súlyos a perc,
egy drága, nyugodt barátot.
Pyladesünket, s amit ő kitervelt!
A harcban ő mint ifjak karja, bátor;
a tervben okos, mint vének szeme.
Mert lelke higgadt, s híven őrizi
a szent nyugalom el-nem-költött kincsét
a csöndes mélyeiből a hányt-vetett
sziveknek vigaszt nyujt s tanácsot. Engem
elválasztott öcsémtől, mert csak őt
bámultam egyre, boldogságomat
hinni se tudtam, ölelő karomból
nem eresztettem, és nem láttam a
veszélyt, amely körülvett. Mostan ők
elmentek, végrehajtani a tervet,
a parthoz, ahol társaik hajója
öbölbe rejtve, jeladásra vár.
S nekem szájamba adták az okos szót,
kitanítva, mit mondjak a királynak,
ha talán ideküld, s az áldozást
sürgeti majd. Látom már, itt nekem
gyerekmód kell magam vezetni hagynom!
Alakoskodni sohasem tanultam,
se valamit csellel kicsalni. Nem!
Hazugság nem könnyíti meg a szívet,
jaj! nem nyugtatja, mint egyéb kimondott
igaz szó: inkább még aggasztva gyötri
mesterét és kovácsát; s mint kilőtt
nyilat utjában ha valami isten
megforditana: felsül, visszapattan,
s azt sebzi meg, aki kilőtte. Gondok
tétováznak szivemben. Hátha a
part szenteletlen földjén bús Orestest
ujra megszállja a fúria? Hátha
meglepik őket? – Rémlik, fegyveres
lépteket hallok közeledni. A
király követe jő sietve. – Erre! –
Szivem dobog, szellemem oly zavart lesz:
hogy fogok én szemébe nézni annak,
akit hamis szavakkal kell fogadnom?
Vár a király, s a nép már nyugtalan.
már kezdeném is, ha egy akadály
váratlanul utamba nem szegődne.
eltökélte a két utas halálát.
Az idősebb utas rokona vérét
ontotta, vérbün terhét hordja, és
a fúriák kergetik útait.
Igen! sőt a belső szentélyben is
elfogta a roham, s vad tombolása
a hely szentségét bemocskolta. Most
sietek a tengerhez szűzeimmel,
hogy friss hullámban az Istenleány
szobrát lemosva újra fölavassam.
Ne hadd zavarni titkos menetünket!
közbejött dolgot. Meg ne kezdd a szent
szertartást, míg ő engedélyt nem ad.
ritka esetről tudjon a király is!
és a király szavával ujra itt.
Óh bár vihetnék még egy hírt neki,
mely minden bajnak megoldója lenne!
Mert nem követted barátod tanácsát.
IPHIGENIA.
Az utasok halálát nem kivánja
senki, csak a királyi ingerültség.
A nép a véres áldozat kegyetlen
szertartásától régen elszokott.
idegen partra sodorván, magáról
tudja, hogy ott a szegény bujdosónak,
hányt-vetettnek minden nyájas tekintet
mennyire valóságos istenarc.
Óh ne vond meg hát, amit tenni tudsz!
Kezdett munkádat könnyü befejezni;
mert a Szelidség, mely emberi testbe
egyenest égből száll, seholsem épit
gyorsabb országot, mint ahol egy uj nép,
friss tüz és élet, sejtő, nyers erő,
magára s ködös ösztönére hagyva
hordja az emberlét nem-könnyü terhét.
téríthetsz már kivánságod szerint?
sem fáradságot, sem ujabb okos szót.
haszontalan mindegyik: hagyjad ezt!
ez a fájás jóbarát, jót tanácsol.
ellenállását el nem oltja az.
a jók iránt kik jót tettek vele?
egész-magát és szerelmét kivánják.
mindig talál mentségre jó okot.
Én őszintén elmondom a királynak
ami itt történt; s gondold ujra el,
milyen nemes volt ő megérkezésed
percétől hozzád e mai napig.
rosszkor zavarta és kavarta föl
bensőmet ujra. – Rémülök bele:
mert mint az áradás, dagadva sok gyors
patakkal, parti homok közt henyélő
szirtek sorát elönti, oly egészen
öntött el imént bellül az öröm. Már
kezemben tartottam a lehetetlent
s ugy tetszett, ujra gyengéden beburkol
valami felhő; fölemel a földről
s ugyanabba a kábulásba ringat,
amivel hajdan a jó istenasszony
csavarta körül halántékomat,
mikor megmentve elhozott. – Szivem
minden ereje testvérem ölelte
s az ő barátja szavát itta lelkem:
minden vágyam őket menteni hajtott.
Mint a hajós vad sziget zátonyának
örömmel fordit hátat, ugy maradt el
mögöttem messze Tauris. De most
ez a hű barát álmomból kitépett,
eszembe juttatva hogy emberi
lelkeket is el kell itt hagynom. Ilymód
duplán fáj csalni. Nyughass, bús szivem!
Most kezdesz el kétkedni s meginogni?
Magányosságod kemény talajától
bucsuznod kell: megint hajóra szállva
elkap a hullám, aggódsz és remegsz,
s nem ismersz a világra, sem magadra.
jelentsem menekvésünk jóhirét?
a biztos vigasztalást, amit ígérsz.
beszélgetésben jött a szenteletlen
part szirtjein és homokján keresztül.
Észre se vettük és a ligeten
kivül jutottunk. Egyre lelkesebben
lobogta körül kócos, friss fejét a
fiatalság szép tüze; tárt szemében
kedv s remény izzott; és szabad szive
örömbe fult, hogy tégedet velem
megmenthet, aki megmentetted őt!
ujságot hozza, soha szenvedés
s panasz szavai ne fakadjanak!
szép kísérettel jár, mint a királyok.
Társainkat is megtaláltuk. Egy
szirtmélyedésbe vitték a hajót:
ott bujtak, vártak, és búsan csücsültek.
Ujjongva, mikor meglátták öcsédet,
és fölugrálva kérték sürgetőn,
siettesse percét az indulásnak!
Minden tenyér az evezőt kivánta
s mindenki észrevette hogy a part
felől halk szél is próbálgatja szíves
szárnyát. – Siessünk! Vezess el a templom
szentélyéig, hagyj a szentélybe lépni
s amiért jöttünk, ájtatós kezekkel
vállamra venni. Edzett vállamon
Diána szobrát magam elviszem!
Hű szívvel vágyom az áldott teherre.
Zavartnak látszol. Uj veszedelem
tolult reményeink elébe? Mondjad! –
Megüzented-e a királynak az
okos mesét, ahogyan megbeszéltük?
tehetsz; s némán is az vagy most nekem.
Itt volt a felség embere, s hibátlan
elmondtam amit te ajkamra adtál.
Ő csodálkozni látszott, s azt kivánta,
kérjünk a ritka szertartás ügyében
előbb királyi véleményt. El is ment,
s most percről percre várom visszatértét.
villámmal a fejünk fölött! Miért nem
takaróztál bölcsen a papi jogba?
te jámbor lélek! – Mért is nem jutott
eszembe ez, hogy erre is előre
megmondtam volna, mit felelj!
korholj: a hibás én vagyok, tudom.
De mit tehettem, ha ész és komolyság
szavával jött ő s oly dolgot kivánt,
hogy szívem nem vallhatta jogtalannak?!
szabad csüggedni vagy könnyelmüen
magunkat elárulni. Várd be nyugton,
mig visszaér a király embere,
de akkor, akármit hoz, állj erősen!
Mert elrendelni ily processziót
a papnő joga, és nem a királyé. –
S ha talán látni kivánná a felség
az útast, kire a zord őrület szállt,
hárítsd el avval, hogy szent zár alatt
tartasz itt mindkettőnket. Így időt
adsz nekünk, a méltatlan, durva néptől
oltári kincsét elragadva, szökni!
Apollo legjobb jeleket mutat:
még meg se tettük, amit ránkszabott,
s ő már beváltja, amit érte ígért.
Orestes oldva s gyógyult már! – Vidáman
szálljatok velünk, jó szelek, a szirtes
szigetre, ahol az isten lakik;
majd Mykénébe, hogy Mykéne ujra
éljen, a régi istenek a tűzhely
aludt hamvából vigan keljenek,
s friss láng ragyogjon fülkéikre, s abba
a te kezed hintsen tömjént először
arany csészéből: mert életet, áldást
már csak te hozhatsz arra a küszöbre;
jer, te lemosod átkát, és lakóit
uj élet bimbóival koszorúzod!
fordul a napnak, fordul árva lelkem,
ahogy szavaid sugarai érik,
a mézédes vigasztalás felé.
Milyen drága a hű tanácsadónak
biztos tanácsa, szent erő, amely ha
nincsen vele, elsüllyed a magányos!
Mert lassan érik, ha magába zárja,
terv és cselekvés; de ha egy meleg sziv
mellette van, minden oly könnyüvé lesz!
meg kell nyugtatnom, kik aggódva várnak.
Rögtön itt leszek ujból, és a szirtek
bokra közt bujva intésed lesem.
De min tünődsz? hogy tiszta homlokod
hirtelen halk csüggedés vonja ködbe.
felhők, a lélek előtt aggodalmak
és könnyü gondok húznak el…
A félelem csak a veszély ravasz
szövetségesse: egymást támogatják.
hogy a királyt, ki második atyám lett,
álnokul meg ne csaljam és raboljam!
Az élet megtanít, magunkkal és
másokkal elnézőbbnek lenni. Majd
látni fogod. Az ember oly csodás faj,
annyi szál fűzi-fonja össze-vissza,
hogy sem egymás közt szennytől és zavartól,
sem önmagában, tiszta nem maradhat.
S nem is vagyunk mi a magunk birája:
Az ember első dolga: menni, menni,
s lába elé figyelni. Azt amit
tett, ritkán tudja fölbecsülni másnap,
s amit tesz épen, aznap tán soha.
meggyőzni, hol nincs választás? Öcséd,
magad s barátod mentségére egy ut
nyílik csupán: kérdés-e, merre menjünk?
ilyent nyugodtan avval akinek
jótéte által szíved kötve érzed.
vár, mely kétségbeesést hord magában.
Látszik, hogy nem vagy szokva veszteséghez,
mert egyetlen hamis szót is sokallsz
áldozni, hogy nagyobb bajt elkerüljünk.
mely ha egy merész szándékot fogant meg,
bezárkózik minden más hang előtt!
parancsol érc kezével, mely ha int,
fő-fő törvény az, még az istenek sem
térhetnek ki alóla. Az örök Sors
nénje, némán vezet, s nem kér tanácsot.
Amit ő rendel, tedd meg; amit ő
rád mér, viseld! A többit már tudod.
Én visszajövök majd és szent kezedből
kérem az édes menekvés pecsétjét.
látom kiket szeretnem kell. De ah!
a magam sorsa egyre jobban aggaszt. –
Nem menthetem meg hát a halk reményt,
mit olyan szép volt szőnöm a magányban?
Örökké rajtunk lesz az átok? Ezt a
régi családot többet új malaszt
nem téríti magához? – Minden elfogy
lassan; szerencse, élet és erő
elfárad egyszer! – Mért nem fogy az átok?!
Hát hasztalan reméltem, itt, megóva,
távol a fajtám szörnyü végzetétől,
hogy egyszer tiszta kezem s tiszta szívem
váltja meg a bemocskolt régi házat?
Alig könnyült meg hirtelen karomban
és csodamód öcsém lelkének égő
láza, s amint ép megjelent a régvárt
hajó amely hazám révébe visz,
már dupla bünt tesz vállaimra a
süket Muszáj vasmarka: elrabolni
a rámbizott Szentszobrot, melyhez annyit
imádkoztam! s megcsalni azt az embert,
kinek adósa sorsom, életem!
Óh csak szivemben végre dac ne keljen,
titán-lelkekből maradék, gyülölség
ellenetek, Olympos urai!
az ős dac! és meg ne markolja gyönge
mellem kesely-karmával! – Mentsetek meg!
Mentsétek meg képeteket szivemben!
rég elfeledtem, s szivesen feledtem –
párkák dalolták, szörnyedve dalolták,
mikor Tantalus lehullt, égi trónból.
Szerették őt s vele szenvedtek ők is:
tombolt a szívük, s rémes lett a dal.
Gyermekkoromban dajkánk is dudolta
nekem s testvéreimnek; s megjegyeztem.
az emberi faj,
Mert istenek őrzik
örök kezeikben
a Lét jogarát
s élnek vele kedvre.
kit ők fölemelnek!
Fellegen, ormokon
arany asztalok állnak
s székek sora körben.
gyakran a vendég
gyalázva zuhan le
az éjbe, a mélybe,
s lekötve, sötétben
várja hiába
az igazság napját.
s örök ünnep mellett
tovább mulatoznak.
Vagy járva hegyekről
hegyekre ha lépnek,
feléjük a mélyből
ledobott titánok
lélekzete gőzöl,
mint áldozat-illat,
könnyű kicsi felhő.
el-elhagy egész
családokat, és nem
akarja a volt
kedvenc némabeszédü
vonásait új
unokákban látni.»
Hallgatja a dalt
barlangja ködében
az eltaszitott vén;
csóválja fejét
s unokáira gondol…