Illyés Gyula: Pünkösdi ének
Illyés Gyula: Pünkösdi ének
Osvát Ernőnek
Hajlongva, szaporán szivattyúzza a hű
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt –
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát…
földből a kankalin, ládd! a szomjazott reményt –
Ó, pünkösdi ünnep, földből mennybeszálló! – mint friss vizű kútra
hajlok e virágra, kortyolnám vigaszát…
Nem részegít el, nem! Nem, nem vagyok boldog,
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. –
bár száz okom volna.
Homlokomon nem enged föl leány-kedvesem
karjának barna koszorújában sem. –
…Túl, túl e hegyeken, lent a hegyek alján
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.
egy bús napszámos vár kis előlegért az ünnepi fényben
ragyogó kastély söpört udvarában… várja, hogy szólítsák… erre kell gondolnom.
Égő arcom a morzsás földre hajtva gondolok apámra.
Hiába, hiába ragadnák magukkal a mennyei táncba
rohanó szép felhők sóvár képzeletem’
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
– menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem –
rohanó szép felhők sóvár képzeletem’
hiába kocint gyöngyöző fényt reám ezer csengő levél!
– menjetek el felhők, vonuljatok el gyorsan én fölülem –
nem feledhetem én népemet ott alant!
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,
A porzó utakat, a fortyogó várost, melyen áthaladtam!
Nyirkos falak alól nézett egy vén munkás a sustorgó napba
és itta pislogva, mint jó rumos teát,
ezt láttam jöttömben… Sokfelé jártam én s ime bizonyságot tehetek arról
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot –
akár az Istennek! hogy lent a völgyben gőzölgve nyíló földön a földmíves
ragadó tenyérrel tólva a végtelen grófi barázdán az ekét
undorral rúgja szét a villogó hantot –
és tudom, ha kiér és alkonyattájban két ökre előtt hazafelé ballag
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet –
s a jó tavaszi szél inge alá lehel
ő csak nyomorának pállott szagát érzi
és a szennyes csöppet, mi bordái közt siet –
az út két oldalán ibolyák langalnak,
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.
félrehajlik lángjuk ahogy ő elvonul dús trágyaszagában
lehajtott fővel cipelve súlyos, érett gondolatjait
át a zajongó évszakokon, lassan, erjedt keservében, némán, ki-kiköpve.
Nem ismer ő téged, mennybéli Uristen! Vidám ünnepeden
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.
ő sötét tolvajként tekerg az aranyhullámokkal csengő földeknek partjain
vagy ül az istálló megett… lent, lent nagy mélységben… föl-fölveti fejét, századok ködén át
nem látja a házat, melyből a tizenkét férfiú kilépett lángnyelveddel fején.
Ezzel számot adhatsz… Mert, nézd, még fia is, ki egykor megérté
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.
a szót, amely onnan rebbent minden népnek és minden nyelveken,
kedvese ölében, dicsősége csúcsán, egyetlen emléktől
úgy hánytorog fénylő, gyönyörű meződben, mint aki mérget nyelt.
