24.
24.
(Közbevetett megjegyzés.) Biztosan őt is érdekelte volna, ha elmesélhettem volna neki, hogy én valóban találkoztam egy olyan emberrel, aki a halált épúgy szerette, mint az életet. Persze nem mondhattam el neki, mert hisz akkor még sekély múltam térképét néhány falusi ösvénynyel meg lehetett volna rajzolni és azok az élmények, amelyeket az ő érdeklődésére méltóknak tarthattam volna, csak a nagyvilág tágas országútjain teremnek.
Riminiben egyszer a szardella-halászokat nézegettük. Már kora hajnalban kezdték bevonni a roppant hálót és már dél felé járt az idő, amikor partra vonszolták. Valami elképzelhetetlen látvány volt. Millió és millió apró szardella dőlt egyszerre a parti homokra, egész mozgó hegyvidékek keletkeztek belőle; villogott rajtuk a napfény és a szegény kis halacskák, amint levegőért tátogva, ugrándoztak, mintha csak ennek a fénynek a vibrációi lettek volna.
Egy elegáns, olasz fiatalember állott mellettem. Ő is a gazdag fogást nézte, aztán szórakozottan, természetes mozdulattal lehajolt, fehér glacékeztyűs újjával fölszedett egy ficánkoló halacskát és lenyelte. Előbb megforgatta a szájában, hogy kiélvezze az inyével az elmúló élet vonaglását, aztán mikor lenyelte, elégedetten bólintott és lenyúlt a másik halacskáért.
Ez az ember annyira szerette az életet, hogy ette.
