Bodó Béla: Julis
Bodó Béla: Julis
Beszélgettek, ahogy itt ültek a jó melegben, a falhoz támaszkodó barna fapadon, a helyszerzőnél.
– Mert, – mondta csendesen Julisnak az, aki mellette ült, – olyan világ vót akkor…
– Az, – hagyta helyben Julis. Vöröses, felfúvódott keze az ölében feküdt: jól látszottak tompa, összenyomott, feketeszélű körmei.
– Á, – ásított Julis szomszédja. Apró, csenevész teremtés volt ez az Ágnes, szolgált már, nem úgy, mint Julis. Már hétfőn összebarátkoztak, amikor egymás mellé kerültek a barna fapadra.
Hallgattak most. Julis felemelte kezét; kék kendője alá besimította kinyitott tenyérrel előrejött haját, jobbról is, balról is; sóhajtott, csak ugy szokásból, utána ásított, mert ez egybement a sóhajtással.
A helyszerző Józsibácsija megtömködte rövid pipáját, villanó öngyujtójával jókat rászippantott, most eregette a kékesfekete füstöt, amely úgy az orrba szállt… egyébként jóleső meleg volt itt a halkan beszélgető lányok között s az udvarra, mert ide nyilt a cselédelhelyező ajtaja, nagyságosúri lassúsággal méláztak alá a komoly, egész-fehér hópelyhek, egyik a másik után.
Körülbelül ennyit tudott a cselédéletről Julis, amikor csütörtök reggel piros-kék batyuba kötözött holmijával bezörgetett a nagyságáékhoz, egy nagy-nagy házba, a negyedik emeleten, a gang végén, a balsarokban.
Kora reggel volt és szállingózott a hó; zörgetett a konyhaajtón, amelynek zöld festéke alaposan lekopott. Tünődött, szokása szerint, a dolgokon, amíg zörgetett, – a szállás, a helyszerző, Ágnes és a nagysága –, elgondolkozott ezeken itt, a vadidegen házban, kis batyuját is letette maga elé a földre.
– Ki az? – kérdezte végre belülről egy haragvó hang.
– Én, – habozott vérvörös arccal Julis és hozzátette magyarázatul:
– Én…
Ajtót nyitott a nagysága; egészen más volt, – azután, ahogy látta a helyszerzőnél – ebben a gyűrött sárga slafrokban szemei is vörösek voltak, akár az orrahegye.
– Üljön csak le itt, fiam – mondta a hideg és ételszagú konyhában megváltozott hanghordozással és magára hagyta.
A konyhaasztalon összedobálva feküdt egy csomó tányér ételhulladékokkal, ráfagyott piros zsírral, mellettük egymásba akaszkodott foltospengéjű kések, villák nyujtózkodtak.
Lepittyent szájjal elbámult Julis, de jött máris a nagysága s az előszobán keresztül félhomályos szobába vezette, ahol édeskésen meleg volt, az ágyon feltúrt és összefeküdt ágyneműk lélekzetétől. Az ablakokra lustán símultak a félig lehúzott roletták – álmos, félig lehunyt szemei a szobának.
A sarokban az éjjeliszekrényen vídáman hetyegett egy wekker. Az ágy mellett férfiruha hevert rendetlenül egy széken, – milyen különös is volt ez, – a nadrágra gombolt hózentráger két vékony csíkja lelógott a földre s az ing fehér karja ernyedten melléje nyult, mintha fel akarná venni.
– Az úr már felhúzta cipőjét, – szólt a nagysága, – majd a lábán ott kell kipucolni.
– Igenis, – rebegte Julis és a szekrények között kinyilt egy ajtó: kövér, meztelen felsőtestű bácsi lobbant be rajta szuszogva, bolyhos törülközüjével arcát törölgetve.
Julis megrezzent, hátralépett, de nézése ott feledkezett a potrohoshasú, törölköző emberen; az egész egy pillanatig tartott, csak, mert a nagysága már be is tuszkolta szelíden egy nagyobb szobába, ahol csodálatosan fényes és széles bútorok voltak.
– Pszt, – suttogta a nagysága, – a fiam … a fiatalúr, – javította ki magát, – még alszik.
Az ablak mellett a díványon valaki horkolt valóban: Julis csak egy szőke hajtömeget látott, meg egy lenyúló kart, – este, amikor visszagondolt az elmult napra, nevetve jött rá, hogy a fiatalúr hasonkfekve alhatott.
Délelőtt sokmindent megtanult, házi szokásokat és amit tudni kell; a nagysága említette az urat is, aki sokat dolgozik, és a fiatalurat, aki doktor lesz.
Velük különben délben találkozott, amikor az ebédet behozta a széles fatálcán. A fiatalúr beszélt az asztalnál, meg-megállva a falatok között, de hogy mit, Julis nem értette. Ebéd végén odapillantott reá is, amikor elvette tőle a tányért, de csak ránézett és nyomban más irányba kapta a fejét.
Este, amikor elszámolta magának a napot, boldogan nyult el Julis a kékcsíkos cselédágynemű között. Ha furcsa is, de jó volt itt, az étel is, meg a nagyságáék is – úgy látszik, jó népek lehetnek.
– Csak vigyázzon! – mondta vasárnap szinte mérgesen a keskeny Ágnes, amikor találkoztak a Keleti előtt, – én is szolgáltam már olyan helyen, ahol fiatalúr vót…
S rögtön másra vitte a szót, az ő helyére, ahol mindennap kávé van vacsorára. Pedig erre másnap, harmadnap is visszagondolt Julis. Vigyázni? Miért vigyázzon és mire?
A fiatalúr mindig olyan hangosan és érdekesen beszélt az asztalnál, amikor behozta az ebédet és a vacsorát, kicsit túl hangosan, mintha mindig mérges lett volna.
– Jó magos a fiatalúr, – vallotta be magának Julis az észrevételt egy este, mosogatás közben s kicsit melege lett.
Nagymosás után jött fel először a szenespincéből a János. A szenet kiöntötte a zsákból a konyhaládába, összehajtogatta az üres zsákot és odaszólt Julisnak:
– Na kisasszony, van-é szeretője?
– Nincs, nincs – intette le gyorsuló beszéddel és a földet kellett néznie, amíg kieresztette a vihogó Jánost és beriglizhető konyhaajtón.
Később hazajött a fiatalúr. Nagy sietve nyitott neki ajtót. A konyhában már nem volt mit csinálni. A vacsora készen bóbiskolt a parazsat rejtegető sparheldt tetején. Négyszer is elindult és visszalépett, míg rászánta magát, hogy bemenjen az ebédlőbe.
– Nem, – felelte ásítva a fiatalúr, – majd együtt eszem az apámékkal.
– Igenis. – De azért még várt, ahogy ott állt az asztalnál.
– Kety, kety, kety, kety, – a hálószobából idehallatszott a wekker kotyogása.
– Különben sem vagyok éhes, – s a fiatalúr kiterítette maga elé a zsebében hozott ujságot.
– Van valami baja? – kérdezte másnap a nagysága – tegnap is ott találtam az egész vacsoráját…
Vasárnap valaki utánaszólt a kapuból. Ugyan ki ismerte volna meg rögtön ezt a Jánost, annyira ki volt csípve a szeneslegény.
– Maga az, né? – parolázott vele Julis, de tüstént megbánta, mert a János már ment is mellette. Taposták a friss havat, amely szépen eltakarta a szürke járdát.
– Kisasszony… – kezdett volna valamit János. De Julis csak előre nézett; most meg neki is indult úgy, hogy János valamivel hátrább maradt.
– Szeretem az ilyen száraz telet, – mondta később János megfontoltan. És nem várta be a választ, hogy hozzátegye más hangon:
– Jó élete van?… nékem megmondhatja…
Nem felelt ennek a Jánosnak, mert számolt éppen. Hun lehetett az éjszaka a fiatalúr, hogy csak reggel gyütt haza? Nevetni kellett, milyen furcsán állt a fején a kalap. Be is volt nyomiszkolva.
– Na – mondta – fiam, Julis, ma este kelek föl…
Azzal hopp, megcsípte Julis arcát.
Most itt menőben önkéntelen is odanyult az arcához. Újjaival meghúzta a bőrt, megcsinálta újra a reggeli csípést, milyen is volt, amikor a fiatalúr odaért az arcához?
Aztán hirtelen odapillantott Jánosra, hogy észrevette-e a férfi valamit ebből, de az földre néző szemmel tartott lépést mellette.
– A barátném, – Julis megköszörülte a torkát, – vár hatra…
A Keletinél vidáman bemutatta őket egymásnak. Abba se szólt bele, hogy moziba menjenek. Végeredményben nagyon vidám az élet, ha valaminek örülhet az ember.
– Most maga, – mondta ezért nevetős jókedvvel Julis szinte magának, – moziba megy, Julis fiam…
Áldott jó meleg volt a kis moziban, meg a népeknek a jó szaga, meg a vidám permetező, ami elszórta harmatát a fejük fölött. János középen ült, mellette két oldalt ők ketten lányok. Savanyúcukorkát vett a férfi, azt ropogtatták.
Nem beszéltek, mert kint a pénztárnál élesen szólt a csengő, a zenészek is cincogtak már s félig sötét lett, – kipirultak, nagyszerű izgalom volt ez a várakozás.
És mennyit lehetett nevetni eleinte, amikor sötét lett. Hogyisne, kijött bő nadrágban egy ember, mindig elesett, meg mókázott, megkergette a tehén, felrepült a levegőbe, aztán ott röpködött, mint egy madár.
Szinte el lehetett felejtkezni mindenről a nagy nevetésben.
De a másik kép!
– Nem szeretem az ilyen filmeket, – mondta homlokát ráncolva Ágnes, amikor kijöttek a moziból. – Az ember csak sír tüle…
– Az, – bólintott János is, – fejszével kéne agyonütni a gazembert.
Julis szót nem szólt. Valami a mellére ült és összeszorította a torkát. Tulajdonképpen nem is a gróflányt sajnálta, akit megölt végén az üldöző. Hanem a férfit, aki úgy sírt a halott mellett. Milyen gyönyörű volt, amikor egészen nagyban mutatták őket, amint csókolóznak. Sokáig csókolták egymást, mert el kellett a szerelmeseknek válniok.
«A szerelem elmegy» – betűzték akkor és Julis itt, ahogy ment két ismerősével a liget felé, semmit sem hallott abból, amit azok beszéltek.
A gróflányt látta maga előtt, amint felnyujtja száját a férfinak, a csókot, a két szájat, ahogy lassan összeérnek, egymásba kapnak, ahogy rátapad – így mutatták – egyik szájnak a széle a másik szájnak a szélire és… – miért, miért nem, – hirtelen a konyha került e kép mellé, ahol legtöbbször hideg van … és egy kékkel szegett terítő az asztalon, egy férfival, aki egy nőt ölel át s alattuk pirossal kihímezve az írás: Csak egy csókot galambom és … a fiatalúr, aki biztosan felkelt azóta s az előszoba tükre előtt borotválkozik s szőke haja lelóg furcsán a szemébe… ahogy az ebédnél hangosan mondja: a ponitika helzete… ahogy reggel, Istenem, odacsípett az arcába… Julis fiam…
Itt lépegettek a süppedő, bársony hóban a liget szélén s Julisnak megeredtek a könnyei. Csak úgy hirtelen: kibuggyant az első csepp, gyorsan végiggurult az arcán, a többi meg követte.
Karja alá meleg, vastagcsontú férfikar furakodott, erre ébredt fel a szomorúságból; János belekarolt a két lányba, erősen, szinte vitte őket.
– Tuggya kérem… – folytatta a magáét Ágnes, aki már rég megfeledkezett a gróflányról.
Úgy elmult az este, el sem hitték volna.
– Én má’ itthon vagyok –, szólt Ágnes, akit hazakísértek, a ház kapujánál, ahol szolgált. És megölelte, meg is csókolta a másik lányt; odafordult a férfihez, aztán, megrázta a kezét:
– Jöhetne máskor is…
Elindultak kettesben.
– Kedves jány a barátnéja, – szólt egy idő mulva ez a János.
Nem kapott feleletet.
– Nem?
Ránézett Jánosra, aki fujta magából a cigaretta füstjét.
– Kedves, hát milyen legyen … – és lassan újra előre fordította a nézését.
Ez a János tudta, hogy mit csinál. Ráduplázott:
– Nékem tetszik…
Csend.
Vállat vont. Még néhány perccel ezelőtt, mintha jó lett volna, hogy megy mellette ez a János, de most haragudott rá. Olyan hamar átpártolt?
Csak a cipőjük hangzott a lesepregetett járdán, Julis ment a fal mellett és konyhakulcsával ütögette lépésenkint a falat. Fáradt volt és kedvtelen. Nem nézett egyszer sem erre a Jánosra, aki időnkint bele akart karolni.
– Haggyon –, jelentette ki élesen a negyedik próbálkozásnál. Egyszer meg is állt, hogy akkor inkább külön megy haza.
– Na, megérkeztek. – Julis beállt a kapu alá, hogy becsengessen, de a férfi idejében elrántotta a kezét. Testével most hirtelen odaszorította a falhoz, – érezhette Julis, hogy milyen erős ez a János –és szorosan átölelte.
– Nem –, Julis rémülten, de el nem hitt örömmel védekezett.
– Nem… – de János nedves és húsos szája nagy erővel ráfeszült vékony szájára. Dereka kissé hátrafelé hajolt az ölelésben, az első pillanatban lecsukódott a szeme, most erővel szétnyitotta és egészen közelről látta ennek a Jánosnak két fekete szemöldökét, félig lehunyt szemét, egy részét a homlokának és az orrának, érezte melegségét egész testén végig, szuszogós lehelletét, ahogy csókolta. Szempilláit újra leeresztette de hiába, ez a száj már fárasztotta, nem érzett mást, mint egy idegen ember szájhúsát, amely szorosan odanyomódik az övéhez.
Egyik kezében a konyhakulcsot szorongatta, a másik kezével a csengőgombot szerette volna elérni.
A férfi most egyszerre, váratlanul eleresztette. Valaki megköszörülte mögöttük a torkát.
– Párdon, – szólt az érkező és egy télikabátos kar Julis mellett megnyomta a csengőgombot.
Jött a házmester csoszogva és szokása szerint kikémlelt a kapu vékony ablakán, hogy azután markát előrenyújtva, beeressze a fiatalurat és mögötte a Julist.
De akárhogyan is volt, eltelt a hétfő, a rákövetkező kedd, a többi napok is sorban. Nehezen és szomorúsággal elvánszorogtak a napok: itt volt újra a vasárnap.
Korán jött a másik lány, ez a csenevész Ágnes. Negyedóráig sem beszélt hadarva kisasszonyáról, – furcsák ezek az úri frajlák, – akihez annyi férfi jár, máris bezörgetett a konyhaajtón a János, a szeneslegény.
Ha gondolt is rá hétközben Julis, úgy gondolt rá, mint a rossz emlékre.
Felült ez a János a hokkedlire, a lábait egymásra rakta, fújta a füstöt és egyre nevetett. Mintha csak ő lett volna itt a nagyságos úr.
A másik lánynak tetszett ez. Julisnak még volt dolga a konyhában, fel kellett még tenni a terítőket is és elrakni az edényt, a poharakat; ezek meg úgy beszélgettek, mintha ő ott sem lett volna.
– Julis! – hangzott a férfihang az előszobából s a fiatalúr benyitott a konyhaajtón, – van melegvíz a borotvál… – meglátta a két idegent, János leugrott a hokkedliról – Jónapot – köszönt más hangon fiatalúr és hozzátette: – Egy kis melegvizet szeretnék a borotválkozáshoz…
Nem tudta Julis, hogy a nagy csöndben, mert csend lett a köszönés után, hogy mondta: igenis. A sütőben volt egy fazék melegvíz, a konyharonggyal megfogta a fazék fülét és, ahogy öntötte a vizet a lavórba a fürdőszobában, ott állt mellette a fiatalúr. Fente a borotvát egy szíjon.
– Tetszik még valami? – nem tudott vigyázni Julis arra, hogy ne reszkessen a hangja.
– Nem, – felelt a fiatalúr és próbálgatta a borotvát.
– Mondja, Julis, – szólt ez a másik lány a konyhában, – ez a maga fiatalura? Odajár ez is a mi kisasszonyunkhó…
Mintha erre ébredt volna fel.
– Kihez?
– A mi frajlánkhó… Multkor is rájuk nyitottam, pedig tuttam, hogy csókulóznak…
Miért nem mehetett Julis ezzel a két emberrel vasárnapi sétára, bárhogy is sajnálták, különösen ez a János, a szeneslegény? Fájt a feje, azért. Hirtelen megfájdult, mikor az elébb semmi baja nem volt? Hirtelen megfájdult, igen. Sokat evett délben, azért!
Otthon maradt a sötét cselédszobában.
Milyen különös ez, itt él az ember, ebben a szobában és még alig nézte meg a falakat. Milyen szűrke, milyen régen meszelték! Kopott a kis Mária, akit még elődje akasztott ide, a rozsdás vaságy fölé. Mária úgy néz le az emberre, kék szemével…
– Tuggya-é a Mária?– félősen feltört a kérdés Juliskából és szeméből kibuggyant a könny, úgy, mint mikor kijöttek a moziból.
Milyen csendesség van akkor, amikor az ember sóhajtása az egyetlen, amely hallatszik.
– Julis… Maga itthon marad? – rezzent fel a nagysága hangjára, aki kalaposan benyitott a cselédszobába. A konyha közepén az úr állt: most, – ezt vette észre Julis, – hogy hasonlított a fiára.
Forgott a kulcs az előszobaajtóban, aztán a némaság ráült a lakásra.
Tétován elindult az ebédlő felé. A bútorok ránéztek ismerősen, integettek a falon az aranyrámás képek, megnézhette kisírt szemét a nagytükörben. Járt fel és alá, aztán leült az ebédlőasztalhoz, két könyökét is fölrakta. Szemben vele van fiatalúr helye, szinte látja, amint leteszi a kést meg a villát evésközben és beszél hangosan, mintha haragudna.
A sarokban áll az íróasztala, ahol újságot szokott olvasni.
– Katt! – az előszobában morgott egyet a villanyóra; bűntudattal összerázkódott. És ha már felugrott helyéről, ide ült az íróasztal elé.
A szomszédék lakásában megszólalt egy gramofon. A vékony falakon áthallatszott a csodaszép nóta.
Lessz maga juszt is az enyém.
Csak az enyém, csak az enyém…
Csak az enyém, csak az enyém…
Az íróasztal-fiókban legfölül két piszkos puhagallér volt. Julis enyhülten elmosolyodott.
– Milyen slampos a fiatalúr…
Zsebnaptárak következtek, újságpapirok, négy vastag ceruza. Egy kulcskarika, két elgörbült kulccsal. Jól kihúzta a fiókot, alján levelezőlapokat szedett össze. Mind, mind a fiatalúrnak szólt. Egy elszáradt rózsa, nézd csak. Megsajnálta. Legalul találta meg rózsaszín szalaggal átkötve a levélcsomagot.
Kíváncsiságból bontotta ki a legelső kuvertát és betűzött bele az első levélbe. Az elején nem értette. Nem a fiatalúrnak szólt, hanem mintha ő írta volna valakinek és nem dobta volna a levelet a postaládába. Vagy az illető talán visszaküldte?
A papír most megzizzent reszkető kezében, elfutotta arcát a pirosság, kiszáradt a torka s a homlokánál dobolva lüktetett az ér.
«Egyetlen szerelmem, – betűzte összeverődő foggal, – mennyit gondolok rád. Szédül a fejem és tántorog a lábam, révedezik a szemem, a pulzusverésem is a tied. Miért nem csókolhatom a szád, miért kell tőled elszakadnom?, – – –»
A másik lakásban elhalkult a gramofon, most ezek a levelek zenéltek döbbenetes muzsikát, mintha ezernyi hegedű szólt volna zokogással.
A szeme kitikkadt, ahogy olvasta, lázban, türelmetlen, magasiettettéssel ezeket a meghalványodott sorokat, egyre növekvő szívdobogással, – mintha nagy konyhakésekkel szurkálták volna az eleven húsba, – ezeket az alig érthető idegen és mégis mindenttudató betűket, hogy megértse belőlük hirtelen világossággal reménytelen életét.
S a levelekre, a levelek mögé kibújt a gróflány arca, amint fényes, kerek könnyekkel a szemében csókolja a fiatalurat és átkarolja és viszi magával, viszi elérhetetlenül messzire, viszi egyre távolabbra, egyre szorosabban húzva magához és most itt van újra és átfogja őt a fiatalúr, őt a Julist, úgy mint akkor este az a János… és igen, megcsókolja, de csak úgy kelletlen, mint ahogy ő hagyta csókolni a száját a Jánostól… és most megy vissza oda, egyre messzebbre, ahol a gróflány várja.
Már nem tudta olvasni a rózsaszínbélésű leveleket, amelyek szétszóródtak az asztalon. Keze, lába elzsibbadt, szája kinyilt félig, feje lekókadt az íróasztal szélére.
Riadt csengéssel megszólalt ekkor a másik szobában a rosszul beigazított wekker; a csengőszó belészúrt, de felkelni nem volt ereje. Mintha álomba történne, hallotta, hogy az előszobában zörög a zár, lépések közelednek az ajtó felé, de a zsibbadtsága, amely lefogta, erősebb volt.
Egy pillanat mulva méregvörösen ott állt előtte a fiatalúr… A dühtől eleinte nem jutott szóhoz, csak nézett hol Julisra, hol a nyitott, feldúlt fiókra, a felszakított és szétszórt levélcsomóra, aztán retteneteset harsogott a hangja:
– Mit csinál itt?! – … Az istenit a büdös cselédnek!…
Reggel hétig égette a villanyt a konyhában. Csodálatosmódon majdnem jókedvű volt. Elszámolta sorban a napokat, amiket itt töltött a nagyságáéknál… A fiatalúr, ahogy ott alszik szőke fejével a párnák között, az első napon. Meg ahogy beszél hangosan az ebédnél, mintha mindig haragudnék. Meg amikor megcsipte az arcát. Aztán Jánosra gondolt, de annak a képét, ami a kapu alatt történt, hirtelen elkergette magától.
Egy darab barna papírra benyálazott ceruzával felírta:
bocsásson meg A Fiatal Úr
Aztán a papírt eltépte. A vízvezetéknél megmosakodott. A haját gondosan megfésülte, felvette a régőrzött selyemblúzt, amelyet a nagyságától kapott. A többi holmit már előbb összekötötte kék-piros batyujába. Bement később a cselédszobába, leakasztotta a szögről a kopott Máriát és megcsókolta.
Az udvaron valaki kiabált:
– Viciné! Viciné!
Felnyitotta a konyhaajtót és kiment a gangra. Szép téli reggel volt, kissé sápadtan a nap is kikukucskált a téli égbolton. Lenézett a mélyben elnyúló udvarra és nagyot, egészségeset sóhajtott.
Aztán megfogta a rács szélét és újra mosolygott.
Ez a mosoly ottmaradt sápadt arcán, ahogy világos piros vére tócsájában elnyúlt az udvar sárga kőkockáján…
