Illyés Gyula: CSELLÓ • Forbáth Sándor versei
Illyés Gyula: CSELLÓ •
Forbáth Sándor versei
Forbáth Sándor versei
Valéry írta magáról, hogy ő csak műkedvelője a költészetnek.
Úgy hiszem, alig van költő, aki a költészettel való viszonyára vonatkozólag ne fogadná el ezt a kicsit gáláns, kicsit indiszkrét, de mégis büszke meghatározást. A regénynek, a drámának vannak mesterei, de a költészetben mesterembernek lenni – ez másodrangú dícséret, sőt némikép lebecsülés. A magyar költészet legnagyobbjai, akik szerették és becsülték a költészetet és tudtak bánni is vele, Balassi, Csokonai, Berzsenyi, ilyen értelemben vett amatőrök voltak.
A költészetnek ez az önzetlen szolgálata teszi költővé a költőt és teszi költővé az olvasót is. Ebben a közös kultuszban a szerepek gyakran felcserélődnek. Nem tudok elképzelni olyan igazi, műértő olvasót, aki ne érezne magában költői mondanivalót (különben hogyan érezhetné azt a felszabadulást, azt az exteriorizáció-keltette örömet, amit egy vers olvasása után érez?), aki ne érezne vágyat arra, hogy feleljen a költőnek és abban a hangnemben feleljen neki, amelyben a költő szólt hozzá. Igy fejlődik ki még egy amatőr-költészet, egy költészet, amelynek keletkeztetője maga a költészet. Vannak költők, akiknek egész oeuvre-je rezonancia.
Mindez Forbáth Sándor verskötetének olvasása közben jutott eszembe, ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy az eddigiek szószerint rá vonatkoznak.
A rezonáns költészet nem másodrendű költészet, költői mivoltában semmiben sem különbözik az «eredeti»-től. Sokkal nagyobb azoknak a verseknek, azoknak a mindenképpen jó és nagyszerű verseknek a száma, amelyek születésüket más «irodalmi élménynek» köszönhetik, mint azoké, amelyek közvetlenül a természet «sugallatára»fakadtak.
Forbáth Sándor költészete irodalmi költészet; a valóságról, a kézzel tapintható környezetről, fákról, mezőkről, bútorokról ír, de érezzük, hogy versei mégsem ezeknek a tárgyaknak, hanem a költészetnek köszönhetik létüket. Nem a világ sugall költői érzést a költőnek, hanem a költészetben élő, a költészetbe szerelmes versíró látja meseországnak a valóságot, von költői keretet a világ egyes részletei köré. Ez a szép, valóban ügyesen kifaragott keret kiemeli, képszerűvé, költőivé teszi a tájat, a portrét, az eleven színű nature morte-t. A keret cirádái nem újszerűek, rájuk lehetne mondani, hogy milyen stíluskörbe tartoznak, de a részlet, amit befognak, élő és hangulatos:
Ha az Isten így szólna hozzám:
– Ó, hogyha lenne ilyen Isten –
Hogy valamit – nagyot – kívánjak
Egy napra csak s megadja nékem,
– Azt mondanám neki bizonnyal;
Az illatokat adja nékem
– – – – – – – – – – – – – –
A széna illatát s a hársét,
Amely az út szélén szitálja
Édes szagának lenge füstjét.
– Ó, hogyha lenne ilyen Isten –
Hogy valamit – nagyot – kívánjak
Egy napra csak s megadja nékem,
– Azt mondanám neki bizonnyal;
Az illatokat adja nékem
– – – – – – – – – – – – – –
A széna illatát s a hársét,
Amely az út szélén szitálja
Édes szagának lenge füstjét.
A képen néha csak egy-egy kedves sarkot fedez fel az ember, mint a vásznakon egy-egy jól sikerült részletet, amely szinte külön életet él:
Vörös gyümölcs a napkorong az égen:
Sötét mezőben óriás eper.
– A délután, mint lompostestű némber,
A keskeny utcán ájultan hever.
Sötét mezőben óriás eper.
– A délután, mint lompostestű némber,
A keskeny utcán ájultan hever.
Egy zöld kapu kitátott szája ásít,
Fonnyadt leánder hűsöl mélyiben.
Bús kövek közt kikandikál a pázsit,
Benne a tikkadt hangya megpihen.
Fonnyadt leánder hűsöl mélyiben.
Bús kövek közt kikandikál a pázsit,
Benne a tikkadt hangya megpihen.
Forbáth Sándor a költészetnek az az amatőrje, akit a költészet-szerelem annyira magával ragad, hogy hovatovább verseiből a költészet helyett már csak ez a szerelem árad. Érdekes példa erre az alábbi szakasz, részlet egy kitünően megcsinált versből, amelyben azonban már a költői hatást maga a költészet homályosítja el. A szuggerálandó valóság helyett csak a szép verset látjuk, különösen az utolsó két sorban.
A dákók a fal mellett sorban állnak,
Szuronyuk a mély füstben elmerül
S emlékeül egy messzi-messzi nyárnak,
A szögletben poros leánder ül.
A fénytelen tükör egy képre bámul:
Szemközt Kossuth elsárgult mása lóg,
S az ablakráma rozsdavert zugábul
Egyhanguan susog egy lusta pók.
(Vidéki kávéház.)
Szuronyuk a mély füstben elmerül
S emlékeül egy messzi-messzi nyárnak,
A szögletben poros leánder ül.
A fénytelen tükör egy képre bámul:
Szemközt Kossuth elsárgult mása lóg,
S az ablakráma rozsdavert zugábul
Egyhanguan susog egy lusta pók.
(Vidéki kávéház.)
A költészetnek az az amatőrje, aki tisztelettel meghajlik a formaságok előtt, aki túlságosan becsüli a külső és belső külsőségeket. Alig van témája, amelyet előtte már meg nem énekeltek volna. Igaz, hogy ő ezeket a témákat olyan tökéletességgel tölti be, ami indokolttá teheti, hogy felfedező, tehát gyakran ingadozó mesterei után újra csinálta őket. S mégis én azokat a verseit szerettem meg, amelyekben legkevésbé nyilvánul meg ez a tiszteletteljes műgond. Ilyen elsősorban a kötet vége felé található «Rímtelen vers születésnapomon», amelyben a szabadon kapcsolódó asszociációk s ezek következtében szabadon kibuggyanó érzések közvetlenül, frissen rohanják meg az embert, eleven életet hoznak és annak hitelét adják, hogy Forbáth Sándor nemcsak a második értelemben tud a költészet amatőrje lenni.
…A folyóparton írtam
E búscsengésü verset,
Míg elmerülve néztem:
A víznek lassu sodra
Mint hömpölyít magával
Egy eltörött faágat,
Mely úszik egyre-egyre,
Majd eltünik egészen…
E búscsengésü verset,
Míg elmerülve néztem:
A víznek lassu sodra
Mint hömpölyít magával
Egy eltörött faágat,
Mely úszik egyre-egyre,
Majd eltünik egészen…
Forbáth Sándor – ritka dolog – ért a költészethez. tán épp ez teszi olyan óvatossá. Egy kicsit kevesebb körültekintés, kicsit több egyéni bizalom, egy kis szerénytelenség és tiszta csengésű hangján eleven, friss, emberi dolgokat hallanánk tőle.
