VI.
VI.
– Holnap, vagy még ma, kimegyek az erdőbe körülnézni egy kicsit. Megnézem a fogókat és a vermeket.
Jennes úgy mondta ezt, mintha teljesen magától értetődő dologról beszélne, nem pedig olyasmit, ami miatt apja olyan nagyon sokat veszekedett vele. Az öreg nem akart hinni a fülének.
– Ki akarsz menni az erdőbe? A fogókhoz meg a vermekhez? Azt se tudod, hogy néz ki, – tördelte nehezen a szavakat.
– Majd megnézem, – mondja Jennes nyugodtan.
– Bánni se tudsz vele.
– Megtanulom.
Aztán nem beszélt többet. Behúnyta a szemét és aludni próbált. Jennes összekuporodva ült a tűz mellett, amelyen hortyogva főtt a szárított hús és nézte a lángokat. Egyszer csak kopogást hall. Ahogy az ablakra esik a tekintete, meglátja Aale anyót, csúf, kis mosolygó arcát. Otromba, nehézkes csizmájával lábújjhegyen tipegett Jennes kifelé, hogy az apja fel ne ébredjen.
– Várj!… Mennél már, pedig azt sem tudod, merre kell menned az erdőbe, merre találod a vermeket, meg a fogókat. Miért nem kérdezel? Csak futsz az eszed után.
– Nem oda megyek, Aale anyó hív. Künn vár a kunyhó előtt.
– Miért nem jön be?
– Biztosan arra gondol, hogy beteget nem kell zavarni beszélgetéssel.
– Engem nem zavar. Nem vagyok már olyan nagyon beteg.
A kunyhó előtt már élénken beszélgettek Aale anyó és Jennes anyja. A hangjuk és egymás felé hajlásuk tele volt mély bizalommal és szeretettel. A két asszony megtalálta egymást azon a rettenetes estén. Valami nagyon fontos és érdekes dolgot mesélhetett Aale anyó, mert észre sem vették Jennest, amikor kilépett.
Anyja nyugodt arca teljesen megváltozott, két nagy vörös folt égett rajta és arcának kemény vonásai izgatottan rángatóztak.
– Ki hitte volna! Még csak álmomban sem gondoltam erre! – hallja anyja örömös sopánkodását.
– Aale anyókám, gyere be. Meséld el, hogy miért jöttél, – kever bele az izgalomba Jennes hangja.
– Igen! Gyere be Aale! Ezt Bernnek is tudnia kell.
– Mit?
– Majd meghallod benn, – hadar az anyja.
– Hallgasd meg Bern, mit mond Aale!
– Tudod Jennes fiam, jó kora reggel volt, éppen a másik oldalamra fordultam, amikor kopognak az ajtón. Kérdem: ki az? – hát a Helga volt. Azt mondja, amikor leül, hogy ő sokat gondolkozott és elhatározta, hogy elmond nekem mindent. Nem szereti a vigyorgót, nem is akar hozzámenni. Téged szeret és neked szívesen lenne a feleséged. Egyszer már háltál is vele, aztán most nemrég megtudta, hogy gyereke lesz tőled. Kér, hogy ne hagyd őt szégyenben, mert megöli magát. Viggo beteg, nem is lesz abból soha már ember. Neked kéne most már felügyelni a bárkákra, meg a legényekre. Itt van a nyakukon az őszi halászat és ő nem igen tudja elintézni. Ember kéne oda és ez az ember te volnál.
Jennes összeszorított fogakkal hallgatott. Az anyja sírt a meghatottságtól. Hát mégis, mégis, nem lesz a falu bolondja Jennes. Nagy gazdagságban fog élni. Jó leány ez a Helga. Milyen nagyon szereti Jennest!
Az öreg Bern és Aale anyó mozdulatlanul nézték a fiút. Az egyik gyengédségből, a másik meg azért hallgatott, mert elszokott és nehezére esett a beszéd…
Jennesnek mélyen előrecsuklott a feje, a torka összeszorult, a mellén, mintha nagy, súlyos teher feküdne. Lassan megint érezte, hogy az a görcsös félelem vesz rajta erőt, ami nem engedte, hogy az erdőt elhagyja és az emberek közé menjen.
Helgának gyereke lesz, aki az ő gyereke is… jaj Helga! Már olyan nagyon jó volt. Már úgy emlékezett arra az estére csak, mint valami álomra. Most megint itt van… Táncol a tűzfényben, ruhátlanul belegázol a hidegvízű patakba, nyaka köré fonja meztelen karját, két gömbölyű melle rátapad a mellére… Nem!
Kivágja az ajtót és rohan ki a levegőre, alig bír lélekzetet venni, a két kar görcsösen szorítja a nyakát, a meztelen test lerázhatatlanul hozzá tapad. Jaj! A has már nem olyan szép sima. Olyan, mint a Marieé, a részeges ács meghalt feleségéé szokott lenni. Hadonászik a kezével. Nem akarom! Nem akarom! Toporzékol és rohan tovább. A rohanóval szembe jön a háromújjú Patrick, a halász, Aale anyó, a harangozó, Trondheim, a kovács. Elkapják a fiú karját.
– Hova rohansz te? Gyere segíteni.
Be se tudják fejezni a mondatot, Trondheim megdöbbenve hátrál, Jennes beleüvölti a három elképedt ember arcába:
– Nem akarom! Értitek? Nem akarom! – és rohan tovább.
Egy gyereket fellökött. Az üvöltve terült el. Nem is hallotta. Az úton egy csomó gerenda volt lerakva az épülő házhoz, elesett benne. Lábát, kezét véresre horzsolta, nem fájt. Tovább! Elvágtatott a dombon lévő ház mellett, nem tudott róla. Aztán egyenesen be az erdőbe. Mikor már nem bírta tüdővel, összerogyott. Mozdulatlan tehetetlenségben, tele szájjal zihált.
Milyen jó volt ez a rohanás! Már nem érzi Helga testét. Szabad! De jó itt az erdőben egyedül. A nap átbukkant a rozsdavörös levelek között. Már ősz van. Nemrég még nyár volt. Mintha tegnap lett volna. Egyik nap megy a másik után. Aztán itt a tél és a napot sokáig, egy egész örökkévalóságig nem lehet látni. A nap ilyenkor biztosan téli álmát alussza, mint a medvék. A napnak nagyon jó dolga van. Eljár messze vidékekre és mindenhova bekukkan. Bevon aranyos ragyogásával mindent, földet, házat, fákat, embereket, asszonyokat… Anne haját… Anne haját az angyalok készítették. Pókszőtte szitát tettek a Nap elé, átcsurgott rajta arany fénye és száz angyal fehér szárnyával elkezdte legyezni a fényfolyamot, míg a pókhálóvékony sugaracskák meg nem szilárdultak. Aztán a jó Isten ráterítette Anne fejecskéjére. Azért szereti a Nap ezt a hajat úgy beragyogni. Csodálni és nem megsimogatni való. A szőke haj Isten mosolygó műve, a fekete az ördögé. Helgának fekete haja van. Helga!… Szűlni fog egy gyereket, akinek biztosan még feketébb haja lesz, mint az anyjának. Nem, erre nem szabad gondolni. Milyen csönd van itt, egy levél sem mozdul. Nem neszez sem állat, sem ember. Jaj, a Nap már nem süt! Mi történik még ma itt? A napot magához rendelte az Úr! Látom már!
Az Úr ott ül a nagy trónuson, feje fölött vakít a Nap, lábát a szelíden mosolygó holdon nyugtatja. Az angyalok nem énekelnek és nem táncolnak. Csendesen állnak az Úr körül, nagy, beláthatatlan félkörben. Az Úr komoly arccal ül és vár. Most nem tudni honnan, egyszerre csak ott áll egy férfi. Hosszú szőke haja a vállát veri, szakáll és bajusz alig pelyhedzik az állán. Zöldesen aranyló szeme van. Furcsa, hosszú fekete gallér van rajta. A kezében valami hegedűféle. Az Úr szavait komolyan hallgatja.
– Menj és tedd, amit mondtam! Holnap estére várlak! Hozd vissza az én elveszett kis virágomat, aki miatt annyit szomorkodtam. Áldásom veled!…
Leborul Isten előtt és aztán elindul.
Nem! Nem! Nem áll meg! Nem fordul vissza. Jön, jön, feltartóztathatatlanul. Nem engedem Annet! Isten, jó Istenem, ne vidd el! Neked annyi angyalod van, annyi virágod, ne légy irígy! Hadd meg őt nekem. Itt annyi szomorúság van és annyi bűn! Hallod? Hívd vissza őt, nem érted? Hívd vissza! Ó, te csak ülsz nyugodtan a trónusodon, símogatod hosszú fehér szakálladat. Mit törődsz azzal, hogy én kínban üvöltök hozzád! Én csak egy vagyok a sok közül a te szemedben és éppen úgy nem gondolsz velem, mint akármelyik ember a faluban, aki otromba csizmájával letipor egy fűszálat. Te azt kivánod tőlünk, hogy örökös hálaénekeket énekeljünk néked, fogunk alatt csikorgó homokkal, amit kínunkban rágunk, mint én most. Hát nem! Én te ellened uszítok mindenkit a faluban, ha nem hívod vissza! Fellázitok mindenkit! Jaj, hívd vissza! Hallod, nézd már, nemsokára ideér. Már leszállt a Hallgató Hegy csúcsára. Hívd vissza! Még lehet! Még megteheted! Könyörülj érettünk! Isten, valamennyiünknek atyja, parancsolója, könyörülj! Nézd, lassan ereszkedik le a hegy meredekén. Én úgy félek. Mi lesz velem? Mindjárt eléri az erdő felső csúcsát. Segítség! Segítség! Nem szabad beengedni a faluba. Emberek! Fák, nőjjetek sűrűn egymás mellé! Halljátok? Ne engedjétek át az erdőn! Jaj, már mindig közelebb ér! Mit csináljak? Isten segíts! Ó, én állat, Isten segítségét kérem! Mindenkiét kérhetem, csak az övét nem. Meg kell előznöm. Odaállni az ajtóba és nem engedni be. Igen, ez lesz a legokosabb. Jaj, csak tudjak úgy futni, olyan gyorsan, hogy megelőzhessem. Hogy fúj a szél! Jaj a lábam! Ez a nyomorult fa itt fekszik keresztbe az úton, mint egy vörös pántlika, úgy csorog a térdemről a vér. Nem baj, csak tovább! Milyen messze benn voltam az erdőben! Csak tudnám a rövidebbik utat! Ő már biztosan a hátam mögött jön. Hallom a lépéseit. Ha nem futok, utólér. Jön, nyugodtan jön a hátam mögött… Nem szalad eszeveszetten, mint én és mégis mindig a nyomomban van… Hátra kellene fordulnom és feltartóztatnom őt. De hátha ő az erősebb? De jó volna most erősnek lenni! Olyan tudománnyal rendelkezni, mint Gerda… Gerda! Gerda! Te biztosan hallod a gondolataimat! Gyere, segíts, segíts! Már csak pár sor fa és kinn vagyok az erdőből. Csak a lábam ne fájna annyira. Sántítva nehezebb futni. Én futok, mint egy őrült és ő a hátam mögött nyugodtan bandukol és nem marad le egy pillanatra sem… Most nem hallom már a hátam mögött jönni. Most még akkor van egy kis időm! Itt az ablak! Az ablak mellett ülnek Eilif és Anne. Eilif! Eilif! Reteszeld be az ajtót! Csukd be az ablakot! Itt van Anneért… Bújtasd el! Rejtsd el! Már jön! Mindjárt itt lesz!
Milyen nehezen totyog az öreg! Ó, amíg ő bereteszeli az ajtót, ablakot, addig rég elviszi…
Itt van ez a nagy rakás hasábfa! Segítek neked öreg Eilif! Az ajtó elé őket… Így! Egyiket a másikra! Talán, ha hármasával dobálom, gyorsabban megy! Már alig látszik ki az ajtó! Még öt hasáb és az ajtót nem tudja egykönnyen megközelíteni! A kunyhó mind a négy oldalát körülrakom hasábfával! Akkor nem fogja tudni, hogy hol az ajtó! Igen, ez jó lesz…
– Segítsek?
Jennes villámgyorsan megfordult. Egy fiatal legény áll előtte, hosszú szőke hajjal, szeme zöldes aranyosan csillog, bajusza és szakálla alig hogy pelyhedzik. Hosszú fekete gallérja eltakarja alakját, a köpeny alatt pedig valami hosszúkás holmit szorongat a kezében.
Verjen meg az átok!
– Eilif! Eilif!
Jennes írtózattal érezte, hogy a beszéd helyett csak kínosan nyöszörgő hang gurgulázik ki a torkán.
*
Szombatra tervezték a megrongált kocsma kijavítását. Már kora hajnalban összegyültek az emberek, hogy munkába fogjanak. Ilse ott forgott körülöttük, mindegyikhez volt egy kedveskedő szava és két-három pohár pálinkája. A hangulat vidám és a hajnali csendet hó-ó-ri, hó-ó-ri kiáltásokkal lármázták fel, ahogy a gerendákat cipelték. Jó hosszú időbe telt, míg a nagy szálfákat a falu végéről idecipelték a kocsmához, a falu közepére. Néhányan hosszan és kacskaringósan káromkodtak, hogy milyen bután is osztották be az építést. Ahelyett, hogy az erdőből az egyetlen járható úton a falu túlsó oldalára, meg a tiszteletes házán túllevő temető felé eső házakba hordták volna a súlyos gerendákat, itt kezdték, rendszertelenül, sok időt pazarolva. Már jómagasan járt a sápadt őszi nap az égen… Aale anyó vigyázott a dolgozók számára készülő ételekre. Helga egyszer csak kétségbeesetten rohan ide és zihálva hívja Aale anyót, hogy jöjjön gyorsan.
– A Jennes! A Jennes! – dadogta és körmeit erősen belevágta Aale anyó karjába.
Előző este, sok időre aztán, hogy Jennes elrohant Helga üzenete elől, az öreg Bern, aki este mindig nagyon nyugtalan volt, odaszólt a feleségének, hogy gyujtsa meg a mécsest. Az asszony a nyitott tűzhelyről vékonyka száraz ággal meggyujtja a faggyúval teli fazék kanócát, amikor kintről, az ajtó felől, furcsa neszezést hall. Meghökkenve néz az urára és kissé vonakodva indul az ajtó felé, hogy megnézze, mi van odakünn. Óvatosan húzza befelé az ajtót, hogy kikémleljen, mikor érzi – valaki tolja befelé az ajtót… Az asztalon álló mécses lángja nagyokat lobbanva serceg és az asszony megrettenve próbálja betámasztani az ajtót. Már csak egy kis hézag van a keret és az ajtó között, mikor a keskeny résen egy kéz csúszik be. Az ijedtségtől vérvörös fejben vadul dobol a vér. Már csak az ijedtség diktálja cselekedeteit. Rémülten szorítja, préseli az odaszorult kezet. Bern hiába szól hozzá, nem érti. Vékony, szikár testében feszülnek az izmok a roppant erőlködéstől. Végre Bern, akinek nincs annyi ereje, hogy odamenjen, legurul a fekvőhelyéről és négykézláb kúszva ér el az asszonyig, akit ráncigálni kezd.
Az asszony magához tér. A szegény, megkínzott kéz lilásra duzzadt bőre a nehéz ajtó horzsolásaitól megrepedezve, lekoppan a földre, súlyosan, mint egy halott ember keze. Az ajtó magára hagyva lassan megfordul sarkaiban és ahogy kinyilt, beesett egy ember, aki félig ülve, félig fekve, talán holtan, odatámaszkodott az ajtóhoz. Az asszony nem tudja, hogy most melyikhez menjen, melyiken segítsen. De aztán ösztönszerűleg urához megy, Bernhez , aki egész házasságuk alatt talán annyit se beszélt vele, mint más férfi egy hét alatt a feleségével, de azért békésen éltek együtt, mióta megismerkedtek… Rég volt…
Attól a naptól kezdve, amikor a Hallgató Hegy túlsó oldalán fekvő faluba megérkezett egy vadász, át a hegyen, ahová ők nem igen mentek, hallgatva nyugalomszerető öreg papjukra, aki azt mondta, hogy ott terméketlen pusztaság van, érthető izgalommal és meglepetéssel vették körül a kis telep lakói az idegent. Greta is kifutott a kunyhóból, hogy az újonnan jöttet megcsodálja, mikor megpillantotta őt az idegen, aki eddig nyugodtan tűrte a körülötte álló szájtátó és számára érthetetlen nyelven megjegyzéseket tevő kiváncsiskodását, odalépett hozzá, megfogta a kezét és jelekkel kérdezte, hogy hol lakik? Greta elvezette apja kunyhójába. Az öreg aludt… Felrázták. Az csodálkozva nézett az idegenre, nem értve, hogy kerül ide. Az idegen vadász Gretára mutatott, aztán sajátmagára, meg kérdően a bőrökre. Az öreg megértette, megalkudtak. Az idegen másnap hozott egy nagy csomó bőrt és cserébe elvitte magával Gretát. Négy napig tartott, míg átjutottak a hegyen és a hallgatag, bikaerejű óriás bevezette az idegen falu végén levő kunyhójába. Attól fogva Greta ott folytatta a munkát, ahol apja anyátlan kunyhójában abbahagyta.
Bern elutasítólag intett a fejével, nem volt ereje, hogy beszéljen, csak a szemével intett, hogy avval a másikkal törődjön előbb…
– Bern, Bern! Hiszen ez Jennes! – sikoltotta.
Feltépte a fia prémes zubbonyát és kezét a lassan dobogó szíve fölé helyezte.
– Él! Él!
Felráncigálta a tehetetlen testet és lefektette. Aztán Bernt segítette vissza a helyére. Felkapta a vizes csajkát és indult kifelé. Ahogy felrántotta az ajtót, majdnem beleütődött Helgába, aki meglapulva állt az ajtóban.
– Szegénykém, nem igen tartod meg Jennessel a lakzidat!
Helga ruhájáról halk reccsenéssel leszakadt egy gomb. Mintha valaki letépte volna…
– Miért? Hát nem akarja? – dadogja.
– Azt hiszem, hogy szegény már semmit sem akar.
És már viszi is a tele vizes sajkát.
Az óra kilencet üt. A szíve fölé vizes ruhát kellene tenni. Még mindig nem tér észhez! Jó volna most egy marok hó vagy jég! Talán, mintha erősebben verne a szíve!
Az óra tizet üt…
Dörzsölni kellene. Ó, már kinyitja a száját! Milyen erősen vesz lélekzetet.
– A szeme! Nézd a szemét! – sikoltja Helga. – Kinyitotta a szemét. Néz!
– Milyen furcsán néz, – szorongja az anyja.
– Olyan a szeme, mint egy halotté…
Éjfél felé járt, mikor Jennes lassan felül, hiába kérdeznek tőle akármit, nem felel, csak néz maga elé. Nem veszi észre Helgát, aki ott ül az ágya szélén, kezeit tördeli és sír.
Ül és néz. Helga kérésére az asszony lefekszik Bern mellé és a kifáradt öreg pillanatok alatt elalszik. A kunyhóban hárman ébren, az álmatlanul hánykolódó Bern, Helga és Jennes…
Odakünn lassan hullni kezd a hó…
Nem lehet egészen biztosan tudni, hogy az óra hányat ültött, amikor távolból halkan, finoman szálló hegedűszó hallatszott. Olyan meglepően furcsa és megdöbbentő volt, hogy hirtelen nem lehetett eldönteni, honnan is jön ez a hang. A föld mélyéből-e, vagy a magasságokból?
Néhány perc mult el és Bern, először hosszú betegsége óta, nyugodt, mély álomba merült. Jennes merev arca kisímult és üresen néző szemei lecsukódtak. Helga feje fáradtan kókkadt le a mellére, ahogy az ágy szélén kuporogva ült. Lehetséges, hogy véletlen volt ez is, de az óra megállt és csak az egyenletes lélegzés neszezett halkan a kunyhóban.
Másnap reggel, mikor mély álmukból magukhoz tértek, senki sem beszélt a hegedűszóról…
Jennes arca egyre kuszáltabb lett. Nem beszélt semmit, és ha kérdezték, nem felelt.
Hogy sír az a szegény őzike, mert az anyját lelőtte a vadász. Jár ide-oda tétován, de a vadász nem elégszik meg a szarvashússal, neki őz is kell és az utolsó megmaradt golyóval elpusztítja a szegény őzikét. A vadász megy tovább… Madár is kell neki. Milyen szép madár vergődik a lépvesszőn! Már az is az övé. Hiszen ez a vadász Gunnar! Aki egyszer kért, hogy fogjak neki egy madarat, amikor egy este találkoztam vele a Lars boltja előtt. Most ő ment érte… Megöli ezt is! Az egyik ártatlan állatot a másik után! Jaj, már olyan sok madarat és őzet ölt meg, hogy a véres, élettelen halom túlnőtt a fejénél és a szegény tetemeket nagy ívben dobálja fel a hulladomb tetejére.
Hiszen a vadász nem Gunnar… Ez Einar! És a hullák – emberek… Einar csak hordja kifelé őket egyre.
A tiszteletes úr háza ott a templom mellett kettévált… Pontosan és símán. A nagy résen keresztül kilép egy férfi. Megy, megy… Amerre csak megy, mindenütt letérdelnek előtte és kezet csókolnak neki!
Hohó! Ez a férfi – ez a férfi – én vagyok… A férfi megy, megy… Találkozik egy síró emberrel, aki a homlokát a kőbe veri. A férfi hozzálép, felemeli és arcát megtörli a kendőjével… Jaj, a síró ember is én vagyok! Már nem sír… Feláll térdepléséből és elindul. Mennek együtt…
Nagy csoport nevető ember jön velük szemben… Szívből, vidáman kacagnak. Most egyszerre elkomolyodnak és a szemükből lassan megered a könny. Jaj, a sok szomorúvá lett ember mind rám hasonlít.
– Ide nézz! – mondja az első férfi, akivel találkoztam és fehér kendőjét felém tartja. A kendő tükörré változik. Belenéztem. Jaj! A tükör nem az én arcomat mutatja, hanem egy idegenét. Ki ez? Hol láttam ezt az arcot? Szédülök. A tükörben az arc megszólal:
– Segíthetek?
A hegedűs! Összetöröm a tükröt!
Belevágtam az ágy szélébe az öklöm.
Most itt hegedül a ház előtt. Hív… Milyen furcsa hangja van a hegedűjének. Nem tudom gyűlölni. Nem tudok lázadni. Hiszen ő nem tehet róla. Őt küldték…
– Megyek, megyek – testvérem!
Nem szól… mosolyog…
– Úgye megbocsátasz nékem testvérem, hogy gyűlöltelek?
A hegedűszó olyan, amilyent csak legmélyebb álmában hall az ember és amikor felébred, már nem emlékszik a dalra… de egész nap jókedvű és tiszta és a lelke olyan, mint egy fehérruhás angyalé…
Zengve szállt a hang, elborított mindent, körültáncolta a virágokat és a fűszálakat. A virágocskák bólongattak fejecskéikkel, mint akik emlékeznek… Mindegyik bőkezűen ontotta magából az illatot. Aki hallotta a hegedűszót, az mind emlékezett…
Hallgatag, csendes este, várva valakire, vagy csendesen pipálva, üldögélve, olyan dolgokról gondolkozni, amiről egyszer vagy csak kétszer lehet egy életben… Végtelen utakat bejárni, míg a szem nyugodalmasan nézi a tájat, az alkonyodó eget, vagy a hajnali pirkadást…
Aki hallotta a hegedűszót, végtelen vágyat érzett… Sírt és nevetett, alázatosan kevélykedett és felemelkedve megalázkodott…
Elhagyták már Trudó, a halász házát… csak a felesége volt otthon, aki a hegedűszóra rögtön felkapta a bölcsőben pihenő kicsikéjét és futott a hegedűs után, lelkendezve. Liel, a favágó is kijött feleségével és gyerekeivel. Minden kunyhóból elindultak az emberek a hegedűs után. Egész kis csapat kísérte… és a csapat folyton szaporodott.
A templomtér előtti sarkon lelkendezve jött velük szembe Helga és Aale. Megdöbbenésük kiült az arcukra, hogy Jennest ott látták a hegedűs jobboldalán menni… Aztán ők is odacsatlakoztak a menethez, mentek együtt a többiekkel…
A faluban futótűzként rohant végig a hír, mindig többen és többen indultak el, hogy láthassák a hegedűst. Mint a felzaklatott méhkasokból előrajzó méhek, úgy özönlöttek toldozott-foldozott házacskáikból az emberek.
Nagyon különös volt a hegedű hangja… mintha vádolná, dorgálná, emlékezetbe idézné a bűnöket, amik életet nyerve, mint sápadt kísértetek lebegtek a tömeg felett. Az igazságtalanul, orvul megölt emberek, ellopott pénzek, mind ott táncoltak, vibráltak a rémült szemek előtt. Már ment volna mindegyik haza, de a hegedű tartotta, húzta maga után a vonakodókat.
Az asszonyok hangosan sírtak. A templomtéren megállt a hegedűs és a romok felé fordulva játszott tovább… Jaj, a hegedű! A hangja már tépett… nemcsak a lelket, hanem az eleven húst is! Jaj, a bűnök. Van-e rá bocsánat?
A hegedű sikoltott, mint egy ember…
Ingrid nem bírta már tovább. Karját felcsapva a magasba, jajveszékelt.
– Emberek! Tiporjatok szét! Büntessetek meg, öljetek meg! Én is megöltem az uramat! A szegény Martint! Megetettem büdös fűvel! Olaf, az öccse, meg én! Megöltük, aztán betettük a csónakjába és az Olaf csónakjával kivontattuk a tengerre… Ott elvágtuk a kötelet… Nem szerencsétlenül járt Martin halászat közben… mi öltük meg. Olaf már meghalt, de én élek. Öljetek meg engem is!… Nézzétek, ott áll Martin a templomajtónál. Nézzétek, milyen puffadt, a szája milyen kék és hogy vádol! Minden éjjel, ha elaludtam, róla álmodtam. Nem mertem elaludni soha éjjel, mert akkor mindig így állt előttem, mint most. Jön felém! Segíts! Segítsetek!
Összeesett.
Most egy másik.
Az öreg Michael beszél:
– Én is öltem embert! Ha nem is a két kezemmel!…De én voltam az oka… már régen volt… Minden hónapban legalább egyszer loptam egy-egy bőrt Bern bőrtartó kunyhójából, amit mindig odaadtam Oerének… a régi kocsmárosné aztán bort adott érte, meg pálinkát. Mikor egyszer megint loptam, Bern legénye meglepett. Elvette tőlem a bőrt, megigértette velem, hogy nem lopok többet és kikergetett. Féltem, hogy elárul a bírónak, gondolkoztam, mit csináljak… A kunyhóból alig pár lépésnyire találkoztam Bernnel. Rám mordult, hogy mit ólálkodom a kunyhója előtt. Talán bizony én vagyok a tolvaj, mert észrevette, hogy egy csomó drága bőre eltünt. Fenyegetőleg rám emelte a puskáját. Én megijedtem. Azt mondtam, hogy a legénye, a–a–legénye lopja a bőrökat, – most is benn van a kunyhóban – – – Bern azt mondta, ne beszéljek ostobaságokat, hiszen le van lakatolva az ajtó… Erre megmutattam neki a deszkát, amit én feszítettem fel, hogy itt jár be a bőrökért. Bern bement, a másik pillanatban agyonlőtte a legényt… Mikor kicipelte, még élt és rám nézett… Jaj! Ott áll Martin mellett! Most is rám néz!…
Mindegyik vallott… mindegyik sírt… mindegyik kérte a büntetést… A téren három, négy, hat, tíz asszony, ember feküdt dermedt ájulásban. A többi merev szemmel nézte a templom csonka ajtaját.
A hegedű lassan, csodálatosan gyöngéd dalba ment át, az árnyak lassan eltűntek, köddé váltak, szétfoszlottak. Aztán lassan elindult tovább…
Végig a falu főutcáján, úgy vonultak tovább, olyan könnyedén, mintha szárnyuk volna és lebegnének.
Mikor elértek a fukar Márton házáig, ahol most a veje, Erik, a bíró lakott, az berohant a házba, s egy nehéz vasládát, amit két ember is nehezen tud felemelni, kivonszolt. Két kézzel belemarkolva ládájába, dobálta az emberek közé…
– Vigyétek, vigyétek, ez mind a tiétek!
Mindenkinek jutott arany, ezüst. Mikor a láda kiürült, a bíró, vissza sem pillantva, ment a többiekkel…
A hegedű pedig szólt tovább…
Ó, a hegedűs fáradhatatlan volt. Most már sok órája játszott anélkül, hogy pihent volna egy percre is.
Mikor elértek az utolsó házig, ahol a fehérhajú lakott, Magda átnyujtott a hegedűsnek egy pohár tejet. Az elvette, megitta, szeliden ránézett a lányra és végigsímította kezét a lány fején. Magda haja, amiért már annyi csúfolódást kellett eltűrnie, mert majdnem egészen fehér volt, színtelenül sápadt, most lassan csillogni kezdett, fényt kapott és nemsokára úgy ragyogott, mint az olvasztott arany.
A hegedűs ment tovább a rét felé. A többiek utána. Jennes reszketett, Helga és Aale anyó támogatták kétfelől, mert járni sem tudott volna. Szeméből hullottak a könnyek és olyan hangon sírt, mint a gyászolók, mikor a koporsó után mennek…
Feltünt a dombon lévő ház… Már ott álltak előtte. A hegedű mesél…
Valami nagyon szépet, nagyon csodálatost. Mindenki mereven, megigézetten állt. A hegedű hangja és Jennes nehéz zokogása összekeveredett a langyos hajnali szél zúgásával, amíg Anne énekelni nem kezdett.
Zeng, száll a dal, összekeveredik a hegedűjével, Jennes sírásával és a téli hajnalon érthetetlen, láthatatlan, földöntúli virágok illatával. A kunyhóban valaki sír… férfi.
– Anne! Ne menj el! Anne!…
Az ajtó kinyilik…Anne kilép rajta… Énekel, a hegedűs játszik. Elindulnak. A többiek mennének utánuk. De nem lehet… Nem engedi őket valami, talán a hajnali köd, talán a csodálatos illat, mely a távozó és a maradó között lebeg és az emberek tehetetlenül, fájó szívvel állnak és néznek utána.
Ők mennek tovább. Át a dombon… Énekel az egyik és a másik hegedül. Az illatkerítésen túl pedig hangosan zihál Eilif és Jennes zokogása.
Mire felkelt a nap, ők már messze jártak.
A kunyhó csendes volt, nem hallatszott ki semmi zaj…
Mikor hazatértek az emberek, mindegyik meggyujtotta a mécsest, a halottakért égőt…
*
Szegény ajtócska, szegény becsukott kunyhóajtó! Öreg, vén, nyikorgó ajtó… búcsúzni jöttem hozzád. Ma utoljára nyikorogsz keservesen, mikor kinyítlak, aztán – soha többé…
Most lefeszítem rólad a rádszegezett deszkákat és belépek a kunyhóba. Ma utoljára… Úgy símul kezemhez a fád, mint egy barát érdes tenyere…
Látod, én még itt vagyok. Az utolsó azok közül, akiknek te hűségesen szolgáltál. Ők elmentek, én ittmaradtam. Eljöttem, hogy végtisztességet adjak neked, aki a kunyhó egy része vagy…
Istenem! Három hónapja nem jártam itt, olyan beteg voltam, hogy a tiszteletes úr is elimádkozta a haldoklóknak kijáró imát, Einar pedig már megmért a szemével, hogy mekkora gödröt ásson nekem. Már lobogtatták a hajó után a kendőt, pedig még el sem indult. Mindegy. Ha úgy, avval a hajóval nem is, de igazival mégis elutazom messzire. Az apám akarja… S nem is tudjátok, hogy az apám, aki erős és egészséges volt, mint egy himmedve, nem tud többet az erdőbe menni, meghalt… Nem kell Einarnak sírt ásni a számára, de azért meghalt… Púposan jár és ha egy kicsit megerőlteti magát, vért hány. Bizony… Azért mindez, mert a buta fiának betörték a fejét és ő ezt nem tudta elviselni…
No, végre lekerült a pánt rólad, szegény ajtó. Nagyon beszögezett téged Trondheim. Látszik a munkáján, hogy erős karja van. Ismertem egy kovácsot, de az öreg ember volt. Fehérhajú és hosszú, nagyon hosszú szakállú… De az régen volt és talán már három egész hónapja, hogy utoljára… utoljára láttam… Halk volt a hangja és olyan lágy… nagyon szeretett. De ez nem tartozik ide… egyáltalában nem.
Idejön egy ember, akit már ismersz, aki azelőtt, mielőtt ezt az ostoba lécet rádszögezték volna, idejárt, hogy napjában többször meg kellett nyilnod és becsukódnod… tudod, akkor még, amikor itt volt ő is… itt voltak ők ketten… ő és az öreg kovács – eh, hiszen érted, hogy mit akarok mindebből kihozni…
Belenyugodtál, hogy beszögezzenek… Láttad, hogy már semmi szükség sincs rád… Hogy azok nem jönnek többé vissza… És elaludtál… Észre sem vetted, hogy mennyi idő repült el azóta. Három hónap… Ennyi idő alatt sok ember hal meg és sok születik. A pufók Zelma is, a harangozó felesége, szült egy kisfiút, kedves jószág. Most, hogy idejöttem, láttam. Az anyja vitte hazafelé. Fujt a hideg szél és kis szájával úgy kapkodott a levegő után, mint egy szárazra dobott hal. Furcsa, nagyon furcsa, hogy ilyen apró kis semmiből egyszer egy akkora ember lesz, mint én… Egy ajtó pedig akkora, amekkorának az ember megcisnálja.
Milyen különös, hogy az emberek közt van egy, akit kineveznek bírónak, rendelkezik és a többiek engedelmeskednek. Egy kunyhó a falu végén, túl, gazdátlan lesz. Igen… Egyszóval… itt hagyják… elmennek úgy, hogy többet nem jönnek vissza… Ekkor megszólal a bíró és azt mondja, hogy ezt a kunyhóajtót pedig beszögezzük… Csak így!
Beszegezték.
Amit ők beszegeztek, azt én kinyitottam.
Talán nem is volt semmi értelme. Nem, nincs is semmi értelme. Okosabb lenne most elmenni.
A kunyhóajtó utána kiáltott a futva távozónak.
– Minek futsz? Úgyis visszajössz megint… Kár úgy sietned. A lábadat futásra biztatod, azok futnak is, de mindig én felém. Ne ellenkezz. Hiszen úgyis visszatérsz…
És a lábak visszafelé indultak.
– Gondolj azokra, akik elmentek… Ha attól félsz, hogy elsírod magad, ne szégyeld. Sokkal szebb – – – így gondolom én ezt, az ajtó, aki nem lehetek soha sem nagyobb, sem kisebb, csak akkora, amekkorára készítettek… Én mondom, hogy nem szégyen az, ha sírsz, ha rájuk gondolsz.
– Bemegyek, pedig félek… nem tudom…
Az ajtó bátorítóan csikordult, amikor megnyilt.
– Miért ijedsz meg tőlem? Igazán nem akartalak megijeszteni. Tudtam, hogy eljössz…
– Én is tudtam, hogy eljössz és azért tűrtem, hogy bezárva maradjak a kunyhóban, pedig annyi rés van itt, ahol könnyen elillanhattam volna.
– De hiszen te…
– Igen, én… ennek a kicsiny kunyhónak a levegője… megőriztem Annet… – ne rezzenj össze – megőriztem Anne hajának illatát… Vigyázva őriztem.
– Hát engem észre sem veszel? Emlékszel, mikor egy csepp kislány behívott téged… mikor olyan félve jöttél be… kicsit vonakodva… Te aztán leültél ide, énreám és attól fogva, ahányszor csak eljöttél, mindig én adtam neked pihenést. Megszoktál és ők is megszokták, hogy rajtam van a te helyed. Mikor nagyobbra nőtt, ő volt az, aki közeledbe tolt engem. Sokszor megfogta a támlámat azelőtt… nem is olyan régen… talán három hónapja…
– Engem is sokszor tett ide-oda. Rajtam ült mindig az öreg. A sok simogatásból, amit az öreg kapott, nekem is jutott. Hiszen én voltam az öreg pihenés és ő nagyon szeretett.
Belemordult az öreg nyitott tűzhely…
– Ostobaság! Ami elmult, elmult! Okosabbat igazán nem tehetsz, ha már itt vagy, mint hogy meggyujtod a tüzet bennem… Nem érzed, milyen hideg van?
– A tűz… a tűz…
Néhány perc mulva vígan ropogott a láng és most már sokkal meghittebb volt a kunyhó. A barátságos meleg feloldott mindent, ami még Jennes előtt zárva volt.
– Ó, a kezei! Egymásmellé húzta a fonalakat… keze érintése lágy simogatás volt. Milyen boldogság azoknak, akiket pillantása ért…
– Kis lábacskája nem járásra teremtődött…
– A teste szebb volt, mint a legszebb virág kelyhe, ha ugyan test volt az a test.
– A lába nem érintett soha földet… ha ugyan láb volt az a láb…
– A szeme csodálatos sugarakat rejteget… ha ugyan szem volt az a szem…
– Ha ugyan emberi volt az a szem!
– Itt áll a tűzhelynél és nézte a lobogó lángokat… ha ugyan itt állt…
– Ha ugyan itt állt…
– Nem, nem igaz! Ő itt volt!…
– Itt volt!…
– Élt!…
– Élt!…
– Lejött ide, hogy emberré legyen.
– Lejött ide, hogy emberré legyen? Miért?…
– Miért? Miért? Miért?…
– Hogy segítsen!…
– Hogy segítsen?
– Kin?
– Rajtad!
– Rajtam? Miért?
– Talán…
– Talán, mert neked szükséged volt…
– Szükséged volt a segítségre? Miért?
– Leszökött isten kertjéből…
– Hogy megtudd…
– Mit? Ó, mit?…
– Hogyan kell a világokkal bánni!…
– A virágokkal bánni?…
– Hogy jó kertész lehess!
– Kertész…
– Olyan sok virág van…
– Anne! Anne!…
– Anne… Anne…
– Talán jó kertész leszek!
– Nagyon jó kertész leszel!…
– Talán…
– Most már nem baj, hogy elmegyek… most már el tudok menni…
– Ha tudsz!…
– Kell!…
– Nem tudok mindent itthagyni!
– Kell!
– A kunyhót, a bútorokat, az ittlevő illatot…
– Mi is elmegyünk!
– Nem lehet!
– Én, a goromba, morgó öreg tűzhely mondom, a láng ég, ég, lobog, elalszik… nincs már tűz, csak forró hamú… aztán az is hideg lesz…
– A tűz… a tűz!
Mikor a férfi kilépett a síró ajtón, utána tódult a fekete füstgomoly, nemsokára felcsaptak a nagy vörös lángok, megsimogatták a kunyhó falait, azok megadóan ledobbantak a földre és mire a havas ég sötétre szürkült, itt-ott még felpattant egy-egy fürge szikra, búcsúzva…
– Forró hamú.
A szél.
– Hideg hamú…
Elröpíti a szél.
