ILLYÉS GYULA: SZERELMES LEÁNY
ILLYÉS GYULA: SZERELMES LEÁNY
Ó, Rozália, szép vagy te mint egy álom
s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is… – derült
arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő
rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan –
s – hogy így nevetsz – olyan értelmes is… – derült
arcodon a mosoly mint lomb közt szökdelő
rigó csapong, fülel, trilláz és elsuhan –
Rezdül a lomb a kis rugástól… Nó, mi az?
mi ez megint? Milyen arany horgon akadt
fel ujra egy pici gondolatod? szavam
bántott talán?… szelid szemedben tán ezért
mi ez megint? Milyen arany horgon akadt
fel ujra egy pici gondolatod? szavam
bántott talán?… szelid szemedben tán ezért
rezzen e víz? rándul… már buggyan… nó, ne sírj!
Ne sírj… pislogd, pislogd el ékes könnyeid!
Nézd a virágok is köröttünk rögtön el-
sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak…
Ne sírj… pislogd, pislogd el ékes könnyeid!
Nézd a virágok is köröttünk rögtön el-
sírják maguk! kicsiny karjukra hajlanak…
Derülj nó, kis világ! világom, szép egem!
mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar
után a csillogó felhőcskék fussanak
édes homlokodról e ránc foszlányai –
mutasd gyémánt napod s fényében mint vihar
után a csillogó felhőcskék fussanak
édes homlokodról e ránc foszlányai –
Mély tájra látok én… szemed tópartjain
ülök szomoruan merengve sorsomon –
Inditsd – hab hab után – panaszod s altató
kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, meséld!
ülök szomoruan merengve sorsomon –
Inditsd – hab hab után – panaszod s altató
kicsiny örömeid… Mit kuncogsz?… Nó, meséld!
Beszélj, beszélj, szép fényt figyelek én futó
mosolyodon amely mint vízgyürű szalad
szivemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt
lebeg köröttem s száll hüsítni homlokom –
mosolyodon amely mint vízgyürű szalad
szivemre… s kezeden mely lágy felhő gyanánt
lebeg köröttem s száll hüsítni homlokom –
Látlak szelid vidék, utódaim meleg
szülőhona! látom termékeny völgyeid’,
a buja réteket, a sás közt csillanó
patakot és a lágy halmot melynek tövén
szülőhona! látom termékeny völgyeid’,
a buja réteket, a sás közt csillanó
patakot és a lágy halmot melynek tövén
örök útjuk előtt barna, fénylő fiuk
alusznak, szivják nyers erőd… Majd gondtalan
indulnak, vissza se nézve, a végtelen
idő felé, naiv hiteddel és vigan
alusznak, szivják nyers erőd… Majd gondtalan
indulnak, vissza se nézve, a végtelen
idő felé, naiv hiteddel és vigan
fütyülnek a karként nyúló lombok alatt…
