2.
2.
Ki jár ott? Ő vagy én?… Ha megtép a rettegés
hét halálos éjszakája jő fölém
és utolsó elhagyatott kiáltásait hallom
és értem: a jussom.
hét halálos éjszakája jő fölém
és utolsó elhagyatott kiáltásait hallom
és értem: a jussom.
S ha kiváncsi volt két ifjú lobbanó szemem
ma látnom kell, mint ama téli hajnalon:
alvadt vércsík sárga fogain és szürke szájszögletén
karomra fordul holt feje – már nem néz rám, pedig
egy tévedt sugár még gyöngén szemébe fut, képzelem.
ma látnom kell, mint ama téli hajnalon:
alvadt vércsík sárga fogain és szürke szájszögletén
karomra fordul holt feje – már nem néz rám, pedig
egy tévedt sugár még gyöngén szemébe fut, képzelem.
Téli hajnalon
a tükör mélyén felködlő arca az arcom
de gyürt mosolyomat nem viszonozza sohasem
és ebben rejtezik valami szörnyű valóság, tudom.
Ám ki hinne ilyet? – gyáva kézzel ha pirosra vonnám
elfakuló ajkam, hogy hasonlatosságát letagadjam, –
látnom kell ott szemközt, hogy
alvadt vércsíkban fut le ajkam szögletén a karmin.
a tükör mélyén felködlő arca az arcom
de gyürt mosolyomat nem viszonozza sohasem
és ebben rejtezik valami szörnyű valóság, tudom.
Ám ki hinne ilyet? – gyáva kézzel ha pirosra vonnám
elfakuló ajkam, hogy hasonlatosságát letagadjam, –
látnom kell ott szemközt, hogy
alvadt vércsíkban fut le ajkam szögletén a karmin.
Olyankor senkise szól hozzám.
Nevüket hiába kiáltom.
Nevüket hiába kiáltom.
És most –
mig a sorok élő szálain
riadtan fut a tollam
– régi betűire ráismerek.
mig a sorok élő szálain
riadtan fut a tollam
– régi betűire ráismerek.
