ILLYÉS GYULA: ELÉGIA
ILLYÉS GYULA: ELÉGIA
Lassú szekérről melynek zörgését felissza nyugvó őszi por
egy férfi nézi a tájon élete múlását –
mintha halálos elitélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül!
férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra.
egy férfi nézi a tájon élete múlását –
mintha halálos elitélését hallaná olvasni: néz a messzeségbe értelmetlenül!
férfi ő és könnye mégis majd kicsordul a fényes gyeplőszárra.
Férfi ő, igen, fajtájából egy, – népének zajosan egykoron megindult
vad árja hozta őt idáig és dobja fel mostan fájduló
szivét a mély áram szinére, a langyos őszi levegőre –
érzi szivén a rőt, lágy fény öblitését, – s ha nem szégyelné sírna.
vad árja hozta őt idáig és dobja fel mostan fájduló
szivét a mély áram szinére, a langyos őszi levegőre –
érzi szivén a rőt, lágy fény öblitését, – s ha nem szégyelné sírna.
Az alkonyatban lassan foszlik az ősz a tájra és reája!
s míg lovai krumplival megrakott kocsiját úgy vonják mint hattyuk
ő sorsára eszmél… remegve nézi az elomló vidék tárgyait suhanni –
oly magányos, hogyha isten megszólítná, mostan mint társával beszélhetne véle.
s míg lovai krumplival megrakott kocsiját úgy vonják mint hattyuk
ő sorsára eszmél… remegve nézi az elomló vidék tárgyait suhanni –
oly magányos, hogyha isten megszólítná, mostan mint társával beszélhetne véle.
Úszó kocsiján összegörnyedten ül, görnyedten mintha takarni akarná,
megvédeni szivét mely lapul mint állat emelt husáng előtt
lapul és reszket a fájdalom előtt mit még nem is ismer –
szerelmes leány reszkethet így első feláldozásától, – forró tagokkal bújva kedveséhez.
megvédeni szivét mely lapul mint állat emelt husáng előtt
lapul és reszket a fájdalom előtt mit még nem is ismer –
szerelmes leány reszkethet így első feláldozásától, – forró tagokkal bújva kedveséhez.
Csillognak a rétek nedves kék szemekkel, lehúnyja szemeit a férfi s úgy érzi
minthogyha szekere e hallgatag úton a földről, életéből
kanyarodna el és vinné vinné el őt hirvivőnek
hogy elmondja mit látott az örök világon, mit gyüjtött magának, mit visz el a földről.
minthogyha szekere e hallgatag úton a földről, életéből
kanyarodna el és vinné vinné el őt hirvivőnek
hogy elmondja mit látott az örök világon, mit gyüjtött magának, mit visz el a földről.
Hirtelen
emlékeznie kell
Tričre városára
hol egy vasárnap járt
emlékeznie kell
Tričre városára
hol egy vasárnap járt
ifjuságának kedve
ragyogott a felöntözött utcán s ablakokon
az egyetlen villamos mint kis kutya
szaladt utána messziről s csaholt
ragyogott a felöntözött utcán s ablakokon
az egyetlen villamos mint kis kutya
szaladt utána messziről s csaholt
nem érezte éhségét ő
rongyos sipkáját félrecsapva
úgy hordta mint olajbogyós koszorút
lant gyanánt botot pörgetett s dúdolt
rongyos sipkáját félrecsapva
úgy hordta mint olajbogyós koszorút
lant gyanánt botot pörgetett s dúdolt
a Városháza elé ért éppen
mikor a déli toronyból zengő
ezüst madarak rajzottak szét a tér felett
fölrebbentek az összes faliórák
mikor a déli toronyból zengő
ezüst madarak rajzottak szét a tér felett
fölrebbentek az összes faliórák
ha akkor méltó hangszere lett volna
ha megpendithetett volna egy napsugárt
csapongó csendülni vágyó öröme egy percre
áthangzott volna egész Európán
ha megpendithetett volna egy napsugárt
csapongó csendülni vágyó öröme egy percre
áthangzott volna egész Európán
Szárnyra kél e boldog lárma benne most és viszi, – magosan van ő, ó mily magosan!
csak féloldalt mer szertepillantani, ha lenéz leszédül a mély fájdalomba
az alsó hideg árba, ahonnan felszakadt s ahonnan susogást
s panaszt vél hallani s átkot mint füstölgő kanóc sistergését.
csak féloldalt mer szertepillantani, ha lenéz leszédül a mély fájdalomba
az alsó hideg árba, ahonnan felszakadt s ahonnan susogást
s panaszt vél hallani s átkot mint füstölgő kanóc sistergését.
De a legszebb emlék, mint az átlőtt madár csak egy pillanatig
fúrja magát föl-föl a kék öröklét felé, azután lefordul
apró porfelhő jelzi hova hullott, hol kinlódik, véres
szárnyakkal hol hal el –
fúrja magát föl-föl a kék öröklét felé, azután lefordul
apró porfelhő jelzi hova hullott, hol kinlódik, véres
szárnyakkal hol hal el –
Percre érezte, hogy ő, – ő felszabadult!
felszökkent a sáros folyamból, felszökkent a szennyes
történet-előtti korból amely sorsát vakon hömpölygeté –
lelke fölébredt, – hogy nyilani kezdett, szemére azonnal könnyek harmatoztak.
felszökkent a sáros folyamból, felszökkent a szennyes
történet-előtti korból amely sorsát vakon hömpölygeté –
lelke fölébredt, – hogy nyilani kezdett, szemére azonnal könnyek harmatoztak.
Föl-fölhorkan a két fáradt ló s ő némán
mozdulatlan gubbaszt kocsiján és úszik…
néz a messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán
érzi, hogy él, él mint egy rossz emlékben.
mozdulatlan gubbaszt kocsiján és úszik…
néz a messzeségbe értelmetlenül! – s csak könnyei folyásán
érzi, hogy él, él mint egy rossz emlékben.
