Megemlékeztem tavaly a Nyugatban Túróczi-Trostler Józsefnek Geist und Literatur címmel sorozatosan s németül megjelenő füzetes kis tanulmányairól, miket ő maga ad ki itt Budapesten, innen s ezekkel akarván a mai tudós világ és művelt nagyközönség érdeklődését kivált a magyar irodalom felé fordítani. A legutóbb megjelent füzetecske: Entwicklungsgang der ungarischen Literatur, a magyar irodalom útját írja meg s eljut benne, mint első részben, a stációig, hol a középkor az újkorba fordul át. Nem kell itt bőven megismételnem, hogy Túróczi-Trostler mint magyar és tudós, mint nyugati ember s mint az irodalom szerelmese mennyire kijelölt arra, hogy egy ismeretlen nyelvű s csak félig ismert kis nemzet lelkének a nagyvilág előtt szószólója legyen. S hogy a magunk számára is mily kinyilatkozás, ha e lélekbe ilyen manapi röntgenszemmel nézhetünk bele, mely a jó- és rosszhiszemű közhelyek hagyományosan lerakódott rétegein át az eredendő magot fedi fel. Amit Túróczi-Trostler e füzetében egy helyütt Temesvári Pelbártról mond, hogy «magyar szemmel nézve ez íróbarátnak jelentőségét nem becsülhetjük eléggé nagyra, de európai mértékkel mérve nem szabad túlbecsülnünk»: ezt a relativitási szemmértéket itatja bele a magyar idegekbe, s ez jó, hogy el ne higyjük magunkat ott, ahol igazában nincs mivel s megerősödjünk önérzetünkben, ahol van miért. Mert a világ csakis aszerint ítél meg bennünket, amennyit ítélete szerint érünk, s mint az egyes ember, az egyes nemzet is csak annyit ér, amennyinek a többiek tartják.
Ezért és emiatt volna egy szavam Túróczi-Trostlerhez. Senki többre nem tartja a tudományt, még az ismereteket sem nálamnál, s én nem röhögök, mint nálunk ötven évig szokás volt, az akadémizmuson, mely «a cserebogarak halhatatlanságát» kutatja s százesztendős kalendárium költőit tartja számon. Fölötte becsesnek vélem a Túróczi-Trostler füzetkéjében a reális hajlandóságú, a misztikumtól, a romantikától s az elméleteskedéstől elhajló magyar léleknek kiszűrődését abból a mindent összevéve szegény és szegényes irodalomból, mely a XVII-ik századig eltelt időkből megmaradt s amelynél a netalán elveszettek sem lehettek becsesebbek. Még értékesebb, egyenest üdítő s a közelmult irodalmi vitáit a mult tanuságával eldöntő az a megállapítása, hogy valahol történelme és irodalma rendjén a magyar legmagára talált rá és igazi formáját futotta ki, ott mindig európai, sőt legeurópaibb volt, vagyis európaiaskodása nem önmegtagadás, hanem kiélés. Ám mindent összevéve jobb szeretném e törvényeket s megállapításokat a magyar irodalomnak olyan korszakából kiszűrve látni, mikor ez az irodalom igazán irodalom volt, mikor nagyokat, sőt remekeket termett s eljutott, európai hegymérés szerint is, olyan magasokig, aminőkön kis nemzeteket ritkán találni s nem is igen szokás keresni.
Tudom, hogy ez még hátra van s Túróczi-Trostler nem fog megállani sem Apáthy Ferencnél, sem, még később, Faludi Ferencnél, hanem felvezeti majd az új tudományt a Berzsenyitől Adyig csúcsló pyramis-garádicson. Azt hiszem azonban, hogy még tudományosan sem vétkeznék, ha igen rövid bevezetés után menten itt kezdené s a csúcsig hágtában is csak a legkiszögellőbb pontokat érintené. Mert, először is: mint a történelem, az irodalom is csak a geniekben él. Mindenki más: tehetség, munka, érdem lehet benne megbecsülendő, lehet a kortársak számára kellemes vagy nevelő, de mindent összevéve felesleges, nem oszt és nem szoroz, s ha nincs, az irodalom azért ugyanaz volna. De meg aztán: a magyar irodalomnak nincs meg az összefüggő folyamatossága, újabb korszakainak az a régieken való épülése, mint az olasznak, az angolnak, a spanyolnak s a franciának. Tatárdúlás és török hódítás olyan árkokat hasított e folyamatosságba, hogy időnkint teljesen elapasztotta, még talán földalatti ereit is. Még mélyebbevágóan, mint a harmincéves háború a német irodalom folyamatosságát, s ha, mégis, már a németeknél is Christian Günthert vagy Bürgert semmi csatorna nem köti a Minnesängerekhez: Zrinyihez, Balassihoz és Gyöngyösihez meg éppen nem visz semmi ér a középkori magyar kódexköltészetből. Ám mindezt nem nézve: az idegent, még ha tudós is, kevéssé érdekli még történelmi, még népléleki jelenség és magyarázat gyanánt sem egy olyan irodalmi mult, mely irodalmi értékeket nem termett. Számunkra érdekes lehet, hogy a magyar lélek ugyanolyan valóságú volt már nyolcszáz év előtt, mint ma: az idegen e léleknek irodalmi levegőjéből például a középkorban nem lát egyebet valami olyas ködnél, főképp klastromi s kevéssé világi gomolygásúnál, aminőt lát, mondjuk, a cseheknél s a lengyeleknél is. És még tovább: az idegennek még maga Tasso sem mond sokat (mint később Klopstock sem) – mit érdekelné őt, például, Zrinyi Miklós? Számunkra, nyelvünk fejlődése számára, mérhetetlen becsű lehet a Pázmány Péter hatalmas, a Mikes Kelemen kellemes szava. Az idegen számára, ha egyáltalában, elég ilyesmiből a Luther Márton tősgyökeressége, a Madame de Sevigné bájossága. Itt van előttem, véletlenül, Johannes Scherrnek, e kitünő régi világirodalom-ismertetőnek egy vastag anthológiája, melyben a mult század derekán valamivel túl ismerteti a németekkel, válogatott fordításokban, a világirodalmat. Magyarországot Faludinak két kedves pajkos verse képviseli benne («De mit használ, ha hamis?»), Virág Benedeknek egy aprósága, Kazinczynak egy epigrammája s Kisfaludy Sándornak vagy tizenhat Himfy-szonettja. Minékünk drágák, de a német, ha most hetven éve olvasta, nyilván átlapozta, ahhoz képest, hogy néhány ívvel elébb Byron és Goethe verseit olvashatta. Holott akkor már e magyar rész anthologiát meg lehetett volna szerezni Berzsenyivel, Csokonaival, Vörösmartyval, Petőfivel, sőt lehetett volna, s e kevesebb több lett volna, csakis ezeknek verseiből összeállítani, már amennyire lefordíthatóak s le voltak fordítva. S ha ma állítanék össze ilyes anthologiát: el sem merem mondani, kit mindenkit nem vennék fel bele, aki nélkül, hagyományosan, irodalomtörténetet nem lehet elképzelni. S mondok valamit: ez volna, talán, az igazi irodalomtörténet, annak az irodalomnak története, ami igazán irodalom, ami érték, ami következik ugyan az előbbiből, de többet vagy mást vagy fejlődést is jelent s amiből következik is további, mely szintén egyebet és többet is jelent. Ez a pár nagy név és nagy munkásság: ez a nemzeti irodalom, s ennek az irodalomnak története s e történetnek lelke nem azzal adódik, ha belevesznek és sorra vesznek mindenkit, ki tollat forgatott s minden időt, mikor írásmunka végeztetett, hanem ha ezeket a nagyokat kiszármaztatják egész idejükből s ez idő minden természetű előzetességeiből, s továbbra azt figyelik, hogy ez a tovább mennyivel lett más, mint amilyen lett volna, ha az a nagy nem él és nem ír. Irodalomtörténet, mint általában történelem, nem lehet egyéb, mint héroszkultusz, mert lehetséges ugyan, hogy a történelem, mint az irodalom, nem vagy nem csupán a héroszokban történik, de mindenesetre bennük fejeződik ki. Ez áll még a magunk számára, a befelé írt irodalomtörténetre is. Hát még arra, amit kifelé írunk! A világ s a világirodalom számára egy-egy nemzet irodalma csak annyit ér (s ebben foglaltatik irodalmának története is), ami nagyot teremtett, – olyan nagyot, amije csak neki van s amiben ő nagyszerűen kifejeződik, vagy olyan nagyot, amivel hatott a többi világra is, és, mindenesetre, olyan nagyot, amivel megállhat, a legnagyobbak mellett is, a többi világban. Ha valaki elég tudós egy ilyen irodalomtörténet megírására, úgy éppen Turóczi-Trostler, kinél senki jobban, közelebbről s értékük s jelentőségük szerint nem ismeri azokat is, kiket és miket ez irodalomtörténetből ki kellene hagyni. Szeretném, ha ez a feladat izgatná, merem rábeszélni s bizonyos vagyok benne, hogy érőt mívelne vele, mit világszerte értéke szerint fogadnának.