1.
1.
– Dugd ide azt a poros füledet, hadd súgom bele a nagy titkot, amit senkinek se mondtam még el. A világ legnagyobb író-zsenije Jókai Mór. Hiszen te tudod, hogy az én bibliám Shakespeare, de ha Shakespeare a próféta, Jókai maga az Adonáj, a héber Elohim, akit egyisten létére azért szólítottak többes számban, mert a többi, apróbb isten mind benne foglaltatik, mint ahogy Tisza Kálmánban benne volt valamennyi szolgabíró. Hogy ezt miért nem tudja más senki sem e honban? Hát honnan tudhatták volna, amikor itt volt köztünk elevenen ható valóság, reggelenkint olvashatták a megnyilatkozásait a kávéjuk mellé? Írt gyöngéd szerelmű regényt folytatásban, politikai vezércikket, vicces versköszöntőket, színházi persziflázst, gyerekmesét, – naponta szétadagolta magát a család mindenféle nemű és korú rétege számára. Honnan gondolhatták volna a mi pogány szittyáink, hogy aki ennyire jó, ennyire szelíd, közlékeny, hozzáférhető, – az egy isten?
Mert ládd-e, nekem Mózesben is az imponált a legjobban, hogy amikor a Hóreb-hegyen meglátta azt az égő csipkebokrot, rögtön ráismert belőle a maga istenére. Biztos, hogy azt a kis tüzet sokan láthatták őelőtte is. Láthatták derék, józan gazdaemberek és azt mondogathatták: – Nini, pásztortűz! Biztos, hogy lopott bürgéből főzik a tokányt az imposztorok! – Láthatták rajongó esztéták, akik elragadtatva mondták: – A zord sziklatömbökön egy ilyen vörös fénypont, pompás hangulat! – Láthatták fegyelmezett lelkű rendészek, akik a szemöldöküket összeráncolva mormoghatták: – Ej, azok a gaz cserkész-fiúk tüzet raktak az erdőben, holott ez szigorúan büntettetik; jó volna bírságot sózni a nyakukba! – Láthatták tömött agyú tudósok, akik az állukat fogva hümmöghették: – Ez a tűz nem is tűz, hanem csak a magnetikus polarizáció légköri sugártörésének optikai tüneménye; legközelebb bemegyek az egyetemi könyvtárba és tüzetesebb tanulmány tárgyává teszem azt. – Sőt a legtöbben lehettek, akik látták, anélkül hogy tudomásul vették volna, hisz az a tűz oly messze volt és az ő útjuk annyira keskeny és annyira megszabott.
És ezeknek ugyan akár meg is szólalhatott az a csipkebokor, nagy sikere azzal se lehetett. Még nagy eset, ha akadt olyan, aki fidélis jókedvvel visszakurjongott neki: – Hahó, szervusz, pajtás, hahó! – Többen voltak, akik mogorván dörmöghették: – Micsoda éretlen kamasz-tempó, így ráijeszteni a jámbor sétáló polgárságra! – De a legtöbben amint meghallották a mennyei hangot, elfordították a fejüket, megszaporították a léptüket és rosszkedvűen gondolhatták magukban: – No hiszen, ha én minden énekeskoldus előtt megállanék, sohse lennék kész az üzleti dolgaimmal! – Micsoda braziliai őserdőnek kellene egyetlen lánggal kilobbannia, micsoda mennydörgésnek kellene hiper-shakespearei szavakkal megszólalnia, hogy ezeket a bárgyú lelkeket meghökkentse!
Mózes volt az egyetlen próféta, akinek elég volt egy kigyulladt szerény tüskebokor, néhány egyszerű emberi szó, hogy ráismerjen a maga istenére.
Most hát megsúgom neked a nagy titkot. Jókai az Adonáj és én vagyok a Mózese.
