Hajdu Henrik: “Szerencsés Péter”
Hajdu Henrik: “Szerencsés Péter”
A «Magyarság» 1929 február 17-iki számában Dóczy Jenő többhasábos kivonatot közöl Henrik Pontoppidan regényéből, a «Szerencsés Péter»-ből. E kivonat szerint a regény főalakja «elvonult egy dán faluba, hogy rendbe szedje zavart lelkét. S a természet egyszerűségében, a friss, zöldszinben viruló erdők, mezők világában, a békés, erőslelkű falusiak közt lassanként visszatért lelke nyugalma. Ottmaradt köztük végkép s előbbi hajszás életére úgy gondolt már vissza, mint egy rossz álomra. Megnősült, elvette egy falusi tiszteletes lányát s megadón és boldogan visszatért apái hitéhez».
Igy meséli Dóczy. Viszont Pontoppidan elbeszélése egy kicsit tovább folyik még. Egészen addig, amíg Szerencsés Péter otthagyja a falusi tiszteletes lányát s lázadón és boldogtalanul kimenekül a jüt pusztaságba, ahol vagy másfél évtized mulva ateistaként hal meg.
Ha nem csalódom, ez elég lényeges különbség. Annyira lényeges, hogy csak kettőre gondolhatok hamarjában: a kritikus vagy nem olvasta el a regény utolsó fejezeteit, vagy elhallgatta őket. Az utóbbi eset sokkal valószinűbb. De a hiba így is, amúgy is igen súlyos mindazok előtt, akik a kritikusban az irodalom bíráját látják nálunk. Tehát a legjobb közönség előtt. Az igaz tanú nem hallgathat el vallomásában semmi lényeges körülményt, – hogy lehet hiányos a bíró rezüméje?
Nem a magányosság meg az ateizmus dicséretét kérem itt. Csak az igazságot. S a bátor ítélkezést, amely szinte zord fenséggel ragyog Pontoppidan költészetében. Tessék megróni az író «eltévelyedését», – a csonkítás nem bírálat. «Az igéret földje» szelíd pap-hőse, Emanuel Hansted, még sírjából is áldást áraszt híveire; Szerencsés Péter vergődéseinek a dán homoksivatag istentelen csendjében kell lehülnie. Ez nem az erkölcs vagy erkölcstelenség, hanem a műalkotás szükségszerűségének kérdése.
Vajjon meddig ér a kritika joga? Szabad-e politikai ujságnak saját iránya kereteibe belenyesnie egy Európa-szerte ismert remekművet? Semmiféle orgánumnak nem kötelessége, hogy szempontjaival ellentétes jelenségekkel foglalkozzék s a kritika legélesebb szerszáma Schopenhauer szerint is a hallgatás. Nem a torzító elhallgatás. Amely rútabb minden belemagyarázásnál, mert ez legtöbbször kibicsaklott lelkesedés eredménye, míg amögött rendszerint hideg számítás húzódik meg.
A kritikus tisztelje a művészi értéket, különösen azt, amely közkinccsé nemesült az idők során. S tisztelje az olvasók szellemi szinvonalát is.
