7.
7.
(Közbevetett megjegyzés.) Véletlen adatom van róla, hogy ez a tenoristaság nem valami hirtelen fölbukkant álma volt. Vagy legalábbis azon álmok közül való volt, amelyek a megtörtént élménynél pontosabb lenyomatot hagynak az emlékezetben.
Egyszer hajnal felé a bodega kis hátulsó szobájában, amely éjszaka szeparé volt, de nappal a tulajdonos házaspár lakószobája és a vásott kanapék öblében a családi műhely titkai rejtőztek, – már csak ketten üldögéltünk és a tulajdonos szokása szerint odaült hozzánk harmadiknak, hogy elbeszélgessen velünk második hazájáról, a távoli, vadregényes Caracas-ról. Ilyenkor már ő maga hozta kívülről kéretlenül, számontartás nélkül a spriccereket, egy-egy szelíd esdő pillantást vetve felesége felé, aki a kasszában ült.
Egy ilyen rendkívüli kiadásu spriccer-ciklus után fölugrott és lázasan mondta:
– Idefigyeljenek uraim! Most olyan műélvezetben lesz részük, amilyet királyok se fizethetnek meg!
Barna felleghajtóját olyan festői ráncokba csavarta a dereka köré, mint a sziciliai briganti a kecskeszőr-palástot, elviselt puha kalapjának karimáját elől fölcsapta, hátul legyürte, amitől az még kevésbé hasonlított a rendes polgári kalapokhoz, kiállott a szoba közepére és vékony alakjával drámaiasan előrehajolva énekelni kezdte:
– La Dona e mobile…
Rekedt volt ez a hang és bizonyos modulációkra egyáltalán nem kapható, úgyhogy legtöbbször csak némán mozgott az ajka. Olyan volt ez a hang, mint azok a kis szaharai folyók, amelyek hol kibukkannak, hol megint elbujnak a sziklák alá. De ő erről egyáltalán nem vett tudomást és arcával, hosszu karjainak mozdulataival megvetést, féltékenységet, epekedő szerelmet és halálos gyötrelmet fejezett ki. Amikor aztán jött a vége a koronával, azzal a bizonyos magas C-vel, hirtelen kiegyenesedett, fejét hátraszegte, keskeny, átlátszó arca kivörösödött, száján hatalmas kaput nyitott a hangok királyának és… ekkor történt a baleset.
Hang helyett hörgő, fuldokló köhögés bugyborékolt ki a torkán és szája szélén megjelent a vékonyan csurdogáló vér-fonál. Lefektettük, jeget etettünk véle, reggelig ott tartottuk a kanapén és mikor hazafelé mentünk, rosszkedvüen dörmögte:
– A fene egye meg! Észre se vettem, hogy egy kicsit meg vagyok hülve!
(Folyt. köv.)
