VI.
VI.
Elmulás: szép szó vagy, szép és szomoru.
Halál: rettenetes! de fekete pompád
jól illik halvány gondolataim s elprédált
életem tragikus diszéül. Szép szó a fájdalom
és iszonyu méltóság a koporsó – de gyáva lélek
szavak izeit inyenc kedvvel kereső: mered-e leirni
ami legjobban fáj? Disz nélkül iz nélkül
fenség nélkül!
alattomos szennyes Öregség!
Ha meghalsz, tán fiatal rózsák diszitenek
és ünnepi menetben sir érted néhány barát.
Elmulásod láncszem lesz a nagy Háztartás
törvénytudó harmóniájában, béke és rend
takarja meztelen csontjaid, – de ki
vigasztal meg szép arcod eltorzulásáért?
Hogy mersz majd szemérmetlenül meztelen
öreg arcoddal a kiméletlen nap elé állni?
Hogy mersz majd utálatos öreg szemeiddel
az emberek szemébe nézni? Mig alszom
gyanutlan: tépő kuszáló kezek nyulnak
arcomhoz, mig alszom, s azt álmodom,
hogy kicsi szandálban futkosok a réten
s szagos kamillavirágot gyüjtök ölembe.
Küzdjek-e ellene?
Feszítsem-e mégegyszer ideg-ijaimat
pattanásig? Hajtsam-e véremet ernyedt szivemre
pattanásig? S ijedt ujjakkal dörzsöljem
takarjam-e szegény arcomról ocsmány
nyomait? Vagy engedjek az iszonyu
sodornak és rejtsem el hivogató karodban
halálos fáradt fejemet – te harctalan, szelid,
békét nyujtó nyugodalmas Öregség!
Halál: rettenetes! de fekete pompád
jól illik halvány gondolataim s elprédált
életem tragikus diszéül. Szép szó a fájdalom
és iszonyu méltóság a koporsó – de gyáva lélek
szavak izeit inyenc kedvvel kereső: mered-e leirni
ami legjobban fáj? Disz nélkül iz nélkül
fenség nélkül!
alattomos szennyes Öregség!
Ha meghalsz, tán fiatal rózsák diszitenek
és ünnepi menetben sir érted néhány barát.
Elmulásod láncszem lesz a nagy Háztartás
törvénytudó harmóniájában, béke és rend
takarja meztelen csontjaid, – de ki
vigasztal meg szép arcod eltorzulásáért?
Hogy mersz majd szemérmetlenül meztelen
öreg arcoddal a kiméletlen nap elé állni?
Hogy mersz majd utálatos öreg szemeiddel
az emberek szemébe nézni? Mig alszom
gyanutlan: tépő kuszáló kezek nyulnak
arcomhoz, mig alszom, s azt álmodom,
hogy kicsi szandálban futkosok a réten
s szagos kamillavirágot gyüjtök ölembe.
Küzdjek-e ellene?
Feszítsem-e mégegyszer ideg-ijaimat
pattanásig? Hajtsam-e véremet ernyedt szivemre
pattanásig? S ijedt ujjakkal dörzsöljem
takarjam-e szegény arcomról ocsmány
nyomait? Vagy engedjek az iszonyu
sodornak és rejtsem el hivogató karodban
halálos fáradt fejemet – te harctalan, szelid,
békét nyujtó nyugodalmas Öregség!
