11.
11.
(Közbevetett megjegyzés.) Magam se hittem volna, hogy ennyire tisztességtudó emberré ijedtem Pesten. Lám, közbeszólás nélkül megálltam ezt a fejtegetést, pedig ugyancsak piszkált a magam igaza.
Én például úgy vélem, hogy az ember érzékcsalódásainak ép a gömb a legkifejezőbb idoma. A levegőben táncoló porszemek között van perzsa-szőnyeg, mahagonifa, bőrhulladék, szén, hajkorpa, de ha rásüt a nap, mind egyforma ragyogó gömbbé kerekedik. És a falevelek szeszélyes közei mind kigömbölyödnek a napsütésben. A fényképeken láthatod, hogy a fák olyanok, mintha csupa apró üveg-gömbbel aggatták volna tele őket. És az se véletlen, hogy ami számunkra hozzáférhetetlenül nagy és kicsi, azt mind gömbnek látjuk: a sejteket és az égitesteket.
És az a bizonyság a mikroszkóppal, – erre is mondhatnék valamit.
Ötéves gyerek voltam és ott ültünk a földes padlózatú falusi iskolában. A tanítónk – még ma is emlékszem fokhagyma- és dohányszagára – egyszer azt magyarázta nekünk, hogy Isten az embert sárból gyúrta. Ez nagyon megkapott. Megvallom, hogy akkor imponált először nekem az Isten. Mert hogy a világot semmiből teremtette, – ez metafizika volt a számomra. De ez a sárból gyúrt ember a művészet akkora bravúrja volt, hogy fejbe vágott. A tanító láthatta arcomon a megdöbbenést, mert rámszólt:
– Te talán nem hiszed?
Ijedten dadogtam:
– Sárból?… Engem is?
Ekkor állott elő a tanító a tudományos, döntő bizonyítékkal:
– Nem hiszitek, hogy Isten sárból gyúrta az embert? Pedig mindenki kipróbálhatja önmagán. Dörzsöljétek meg jó erősen a kezeteket és meglássátok, hogy föld jön le róla.
A tanító kezdte a kísérletet, mi követtük és emlékszem, mindannyiunknak sikerült. Sőt Rácz Gyuszinak a nyakáról is jött.
…De azóta mindig egy kis kétkedéssel nézem a tudományos bizonyításokat.
(Folyt. köv.)
