9.
9.
Hidd el, az egyetlen igaz gyönyörűség: utazni. Csakhogy persze a legtöbb ember hiába vágyik rá, útjába áll a pénz, – nem mozdulhat. Mert akár hiszed, akár nem, szegény emberek is vannak a világon. Szegény szerencsétlen emberek, akikre az a kötelesség hárult, hogy elődeik összegyüjtött munkáját cipeljék magukkal és fogyasszák mindhalálig. Vannak hatalmas bőrkoffereik ruha-fogasokkal, nécessaire-rel, papuccsal, házislafrokkal, – egész otthon-kivonattal. Van csekk-könyvük, amely minden bajra orvosság, mint a hipochonder házipatikája és minden zárat kinyit, mint a betörő tolvajkulcsa. Telefonál, vagy a titkárját elszalasztja a menetjegyirodába, takaros füzetbe kötve megkapja a jegyeket, amelyek már előre megoldják az útközben fölbukkant eshetőségeket is: Köln-től Mainz-ig mehet a Rajna jobbpartján, vagy balpartján, de mehet a Rajnán is; a jegy hátára odaírták, mikor indul a hajó és meddig tart az utazás. Hotelszobáról is előre gondoskodtak, pontosan tudja, hol melyik hotelbe fog szállani; Párisban a Ritzbe, Münchenben a Vier Jahreszeitenbe és Kairóban a Shapheards-hotelbe.
Hiszen te is ott voltál tegnap a redakcióban, amikor Surányi megjött Kairóból. Mindjárt kipakkolt a bizonyítékaival is, a fényképeivel. Az egyik teveháton ábrázolja, mögötte Cheops piramisával; a másikon olyan otthonosan enyeleg a Sphynx-szel, mint egy Gerbaud-kisasszonnyal. És hallottad, hogy beszélt a Ptolomeusok birodalmáról.
– Hát kérlek, azok a gúlák… Kolosszális! És a Nilus partján a pálmák… jaj de hercig!… És becsületszavamra, olyan meleg volt, mint nyáron! Ha nem hiszitek, a kofferomban most is ott van egy vászonkabát, aminek a hónalját tönkre izzadtam!
Láthattad, hogy ott hagytam és bemenekültem a szobámba. Nem bírtam hallgatni. Pedig én szeretem az útileírásokat. Például tavasszal, mikor a fecskék megjönnek, ott a józsefvárosi ablakban órákig el tudom hallgatni őket, amint egymással megbeszélik utazásuk élményeit.
Barátom! Utazni csak az tud, akinek van egy albérleti szobája. A szoba fehérre meszelt padmalyán bőségesen vannak repedések, ázott foltok, amelyeknek kusza véletlenjeibe olyan jól elférnek öt világrésznek és a tengereknek konturjai. Az ember rágyujt a magasodrotta cigarettára, fölröpíti a füstjét, belekapaszkodik a lelkével és e könnyű léghajón libegve megy, amerre úri szeszélye hajtja. Óh de nagy így a világ! De szép, de változatos!
Elmegy a Salamon-szigetekre, ahol még mindig nem hegedt be a föld sebe és a tenger vize alatt most is rotyogva dolgozik az ős-tűz, szigeteket hajigálva föl és buktatva le. Elnéz a Cordillérákra, ahol a félelmetes kondor-keselyű ádáz harccal védi fészkét az indiántól. Benéz a Nyanza-parti őserdőkbe, amelyekben a pygmeus-ember a fákon ugrál és szerelemben a gorillával osztozkodik. Elmegy a maoriak közé, ahol fűszeres, forró éjszakákon, a pázsitos, holdfényes köztéren szűzeket avatnak asszonyokká. Elnéz Indiába, ahol a fakirok ma is őrzik még az ős boszorkányművészetet; tudnak tetsz-halottá merevíteni, kis cserépben percek alatt mangora-fákat fölnevelni és Majmuna tündérrel úgy rendelkeznek, mint a szolgálólányukkal.
De a legtöbbet az óceán fölött lebeg. Persze, a luxushajó mahagoniburkolatú szalonjából mindezt nem látni, de az óceán repertoárja kifogyhatatlan. Itt üldözi a fürge pézsmacet a lomha bálnát, a hullámok taraján itt vinnyognak az ember-arcú szirének és a végtelen vizeken itt nyujtózkodik a rettenetes Leviathán.
Most jut eszembe, Jendrassik professzor mondotta volt egyszer nekem:
– Látod, öcsém, az a magyarság ős-baja, hogy nem él tenger mellett és nem eszik kagylót. Nincs az agyában elég foszfor. A foszfor: fantázia, izgékonyság, nagyravágyás. Csak két pontosan megkülönböztethető emberfajta van a világon: a kagyló-evők és a szalonna-evők.
Biztos, hogy Jókai ősei vízi emberek voltak. Olyan volt az ő lelke, mint a begubózott téli hajós, aki a nyárra készül. És ha utazni vágyott, maga teremtette meg a világokat, amelyekbe készült. A cserkesz-leány nem olyan izzó fehér Georgiában, a pasa nem olyan kedélyesen autokratikus Anatoliában, a muzsik nem olyan ájtatosan rezignált a kievi kormányzóságban, mint az ő regényeiben. És milyen komikus szerénységgel mentegeti királyi tulzásait! Könyvei végén büszkén sorolja föl forrásmunkáit: obszkurus német vigécek zagyvaságait. Olyan, mint az ijedt pasas, aki a hordár előtt is kéretlenül ráncigálja elő az utlevelét.
