Illyés Gyula: Mit páváskodsz előttem? • Mária Béla versei
Illyés Gyula: Mit páváskodsz előttem? •
Mária Béla versei
Mária Béla versei
Huszonhét szabad vers, amely azonban három-négy, legfeljebb öt vers témáját, indulatát variálja. Mária Béla azok közé a költők közé tartozik, akik egész életükben egyetlen verset szeretnének megírni, egyetlen egyet, de ami magába foglalná mindazt, amit e világon láttak és az erre való feleletet is, és ami elsősorban magát a költőt nyugtatná meg, ami egyetlen káromkodás vagy ima lenne, de amit egy életen át lehetne ismételgetni. Ami válasz lenne arra az egyetlen kérdésre: miért élünk?
Mária Béla fiatal költő, a háború utáni ifjúságnak, abból a klasszisából, amely sem sofőr, sem bártáncos nem tudott lenni, de már távoli célokért lelkesülő forradalmár sem: örökségül vette az előző generációk minden kínzó problémáját, de e problémák megoldásához szükséges tüzet ép e problémák körüli harcok kudarca elhamvasztotta. Ez a generáció, illetve ennek a generációnak az a csoportja, amelyhez Mária Béla tartozik, bár lemosolyogja elődeinek a világ elrendezésére irányuló naiv igyekvését, semmi reálist, megfoghatót nem lát, még a saját maga létezését is alig. Elsősorban a fatalizmus jellemzi ezt az új mal du sičcle-t, de a fatalizmus megnyugtató nemtörődömsége nélkül.
«Akiknek késeik vannak, szúrjanak,
akiknek pisztolyaik vannak, lőjjenek
akiknek mérgeik vannak, mérgezzenek
fojtsuk vissza lélegzetünket
emeletekről, hidakról, gázzal telített szobákból
kiáltsuk el mindnyájan végre:
nincsen semminek értelme» –
akiknek pisztolyaik vannak, lőjjenek
akiknek mérgeik vannak, mérgezzenek
fojtsuk vissza lélegzetünket
emeletekről, hidakról, gázzal telített szobákból
kiáltsuk el mindnyájan végre:
nincsen semminek értelme» –
mondja Mária Béla. Vagyis olyan fatalizmus ez, amely még egy utolsót kiált és utánna nem hal meg; él, örök ellentmondásban önmagával és az élettel és a költészettel. Érthető ez? Ez a szörnyű értelmetlenség kínozza Mária Bélát, ez a kaosz, ami az égvilágon semmit sem nyújthat. Ebből igyekezik szabadulni.
Mindez, mondhatják, elsősorban szociológiai vagy pszichológiai kérdés, s a költészetben csak oly szerepe lehet, mint a virágzó növényben a gyökérnek. De ha ez a generáció a virágra, a szépségre is ép oly hitetlenkedve néz! Sőt annak a csalásait veti meg legjobban? Költői akkor nem költészetet fognak csinálni?
Mária Bélának nem a költészet fekszik elsősorban a szívén, hanem maga az érdes élet, mindenek előtt a maga élete; s még az így származott mondanivalóinak sem igyekszik költői formát adni, legyenek minél szegletesebbek, annál jobban karcolnak, vegye őket úgy az olvasó, ahogyan akarja!
De akármik is, a világra mégis az hozta őket, ami a verseket hozza: az értelmetlennek valami egységbe, valami alakkal ellátott egészbe, harmóniába való összefogása, ha ez a harmónia csak egy hangulat vagy csak egy tiltakozó gesztus is. Vannak sorok és versek ebben a kötetben, melyeket már-már egységbe, a valónál valóbb valóságba emel a költői hév – egyszerű, szinte átlátszó melegség – de mégsem emeli fel őket abba a magasságba, ahol az indulatok jogosak, a költészet fényében igazak, – vagy legalább annak látszanak. A költészet és a darabos élet küzdelme zajlik ebből a könyvből. (A magyar nyelv is kap egypár sebet.) De ebben a kavargó, küzködő mivoltában is érdekes dokumentuma ez a könyv egy generáció lelki világának, amely ilyen, – félszeg, a kegyetlenségig reális, precizitásra törekvő és modoros, hitetlen, de mégis a legmagasabb ideák felé tekintő.
