Móricz Virág: A Furfangos Sungumang • (Maláji mese)
Móricz Virág: A Furfangos Sungumang •
(Maláji mese)
(Maláji mese)
Nagy szigeten, egy nagy faluban lakott Sangumang. Lakott a faluban hét fiú is, az Azangbarics fivérek. Ezeknek örökké csak hazudozáson, bolondságon járt az eszük. Becsaptak ők mindenkit, akit csak lehetett.
Egyszer a falu minden legénye elment erdőt irtani. Ott volt Sangumang is, meg az Azangbarics fiúk is. Sangumangnak erős karja, nagyszerű baltája volt, hát csak úgy hullott a fa, amerre ő járt. Egy nap se telt bele, elkészült a maga erdőrészével. Még a bokrokat is kiirtotta.
Az Azangbarics fiúknak pedig sehogy sem akart haladni a dolguk. Folyton kicsorbult a baltájuk, akármilyen élesre köszörülték.
Mikor meghallották, hogy Sangumang már kész van, elment hozzá a legnagyobb fiú, Erri.
Sangumang barátságosan fogadta. Még vacsorát is adott neki. Mikor jóllaktak, azt mondja az Azangbarics fiú:
– Add ide a baltádat, testvér. Három napra. Az enyimmel nem tudom, mi van, mindjárt kicsorbul.
– Jó szívvel – mondta Sangumang –, de aztán három nap mulva visszaadd, mert nincs több baltám, csak ez az egy!
Igérte a legény, hát Sangumang odaadta.
Nagyszerű volt a balta, úgy vágott, mint a szél. Két nap se telt el, az Azangbarics fiúk elkészültek az erdőirtással. De eltelt a harmadik nap is, a baltát még se adták vissza. Nem is akarták. Akkor elment hozzájuk Sangumang. Mikor belépett az Azangbarics házba, a legények szívesen fogadták, vacsorát is adtak, jó szóval tartották. Azt mondja az egyik:
– Ma, amikor vadásztam, a kutyám, – remek kopó! – elkezdett ugatni. Oda megyek utána, hogy talán vadra lelt. Hát nem. Egy olyan vastag fát talált, olyan nagy fát, hogy olyant még nem láttam. Száz ember se tudná körül fogni.
– No, ilyet még nem láttam én se – csodálkozott Sangumang.
– Én igen – mondta a másik fiú –, mert én is úgy jártam. Hallom, hogy a kutyám ugat, utána megyek, hogy tán vadat hajt. De bizony nem vadat, hanem egy olyan hosszú baltanyelet talált, hogy napestig mentem, míg a végére értem!
– Csuda, csuda! – bámult Sangumang.
– Én meg – mondta a harmadik –, egy olyan hosszú kötelet találtam, hogy egész nap mellette mentem, akkor értem csak el a végét!
– Ejnye, de szerencsés fickó vagy!
– Hát még, amit én láttam! – dicsekedett a negyedik fiú. – Mikor reggel vadásztam, egyszer csak ugat a kutyám rettenetesen. Oda megyek, mi az. Hát egy akkora vasbalta, mint ez a ház!
– Mi az ördög?! – kiáltott Sangumang.
– Azt láttad volna, amit én, – szólt az ötödik fiú. – Ma reggel, amint járok az erdőben, találkoztam egy fiúval. Fiatal gyerek volt, vállamig sem ért. És akkora hegyet hordott a vállán, mint az, ami ott látszik a láthatáron! Csak úgy labdázott a hegyekkel! Az egyiket felkapta, százlépésre letette.
– Ejnye te, no még ilyet – ámult Sangumang, mintha mindent elhinne. Senki se vette észre, hogy csúfolja őket.
– Kivágjuk azt a fát, eladjuk! – mondta a hatodik fiú.
– Jaj, de gazdagok lesztek akkor! – mondta Sangumang.
A fiúk értették egymás nyelvét, a hetedik mindjárt meg is szólalt.
– Már hogy tudnánk mi azt a nagy fát kivágni?
– Mire való az a nagy vasbalta, amit a bátyád talált? – csúfolódott Sangumang.
– No, az csak balta, nyele nincs!
– Dehogy nincs, azt is talált a másik bátyád!
– Mit ér a balta, meg a nyél, hogy kössük össze?
– Hát csak elég az a hosszú kötél, ami olyan hosszú, hogy egész napig lehet mellette menni, még sincs vége!
A fiúk már dühösek voltak. A legnagyobb rámordult:
– Bolond beszéd. Ki bírna el egy akkora baltát?
– Majd segít az az erős legényke! Vagy nem? – kérdezte Sangumang ártatlan arccal.
Az Azangbarics fiúk majd megpukkadtak a dühtől.
– Vagy, igaz, nem is kell ahhoz olyan csodabalta, adjátok csak ide az én jó kis baltámat, mutassátok azt a fát, kivágom én egykettőre! – szólt ravaszul Sangumang.
A legények összenéztek. Aztán mind elkapta a szemét. A legöregebb sunyin morgott:
– Az jó balta volt – kicsit várt, aztán tovább mondta. – Kár, hogy megette a szú!
– Micsoda? – ámult Sangumang.
– A szú. Reggelre elrágta, szétmállott az egész. Én nem tehetek róla. De ha akarod, neked adom helyette az én baltámat.
Sangumang nem fogadta el a másik baltát. Tudta, hogy hazudnak. Mert, hogy rágta volna el a szú a vasat? De ráhagyta. Otthagyta őket.
Egész uton hazafelé azon törte a fejét, hogy fizesse nekik ezt vissza.
Egy hét mulva beállított Sangumang a legényekhez. Azok most is ott feküdtek a földön. Már egész lyukat feküdtek ki maguknak a puha, agyagos földben. Nem szerettek dolgozni. És nem is dolgoztak, így is megéltek, hat örök bőgött, sok disznó röfögött az ólban.
Mikor Sangumang bebújt az alacsony ajtón, felültek a legények.
– Csak azért jöttem vóna – kezdte Sangumang a beszédet –, hogy az én udvaromban már akkora a fű, hogy nem lehet járni. Hát, mondom, adjátok ide az ökreiteket, hadd legeljék le.
Örömest odaadta a hét legény az ökröket, hadd hízzanak.
Sangumang elhajtotta az ökröket. A legöregebb Azangbarics fiú utána kiáltott:
– De három nap mulva hozd vissza őket!
Sangumang, amint hazaért, levágott két ökröt. Az egyiket megették, a másikat megfüstölték, megszárították. Másnap ugyanígy kettőt, harmadnap az utolsó kettőt. De mind a hat ökörnek a fejét gondosan eltette.
– Kössétek fel a hat ökörfejet erre a fügefára, jó erősen! – parancsolt a szolgáinak. Azok meg is tették.
Jön este a legnagyobb Azangbarics fiú az ökrökért.
– Baj van! – mindjárt így fogadta, szomorú képpel Sangumang a legényt –, nagy baj! Mikor hazajöttem, bezártam az ökröket a fedetlen istállóba. Hát reggel, amikor ki akarom őket ereszteni az udvarra, nincsenek sehol!
– Hova lettek? – kérdezte rémülten Azangbarics.
– Valami madár vihette el őket. Nézz csak fel a fára, ott maradt mind a hatnak a feje!
Azangbarics felnézett a fügefára. Látta a felkötözött fejeket, tudta, hogy Sangumang hazudik, de eszébe jutott a balta, hát szót se szólt, hazament nagy dühösen.
A hét legény bosszút forralt.
Mikor felsütött a hold, odalopództak a Sangumang házához. Olyan világosan sütött a hold, hogy látták, mint fordul át az egyik oldaláról a másikra, álmában. Egyszerre bemásztak az ablakon, megkötözték álmában, betették egy faládába, azt is jól összekötötték. Lecipelték a folyóhoz.
Ott várt már a csónakjuk. A kánoé majd felborult, mikor betették a nagy ládát. Mind a heten beleültek, felfelé eveztek a folyó forrása felé.
Fenn, a forrás táján élt a vén halott-égető. Olyan öreg volt már, hogy a bőre olyan ráncos volt, nem volt egy foga se. Csoda, hogy bírta a hosszú botot tartani, amin a halott fej volt. Ott kuporgott most is a tűz mellett s egy fekete fejet füstölt.
Mert az volt a szokás azon a vidéken, hogy a halottakat elégették, de a fejüket bekenték varázsolajjal, keményre füstölték, a házukba, drága kincsként eltették.
Hát a legények kitették a kánoéból a nehéz koporsót, bementek a halottégető kunyhóba.
Éhesek voltak, hát elküldték az öreget, hogy mossa meg a rízst a folyóban, aztán főzze meg nekik. Le is ment a folyópartra a vénség, mosta nagy keservesen a rízst, egyszer csak valami hangot hall.
Valaki fütyült. Nézett jobbra, nézett balra. Senkit sem látott. Utoljára így kiáltott:
– Ki fütyül?
– Én. Sangumang, Erri tözsfőnöke!
– Hol vagy?
– A ládában.
– Hogy kerülsz abba a koporsóba?
– Fiatalodok.
– Mit csinálsz?
– Öreg voltam, olyan ráncos, mint te, belefeküdtem ebbe a ládába, hát most már fiatal vagyok!
– Bolondot beszélsz!
– Ha nem hiszed, nyisd ki a koporsót, nézd meg magad!
Az öreg ki is nyitotta a koporsót. Értett hozzá, az volt a mestersége. Levette a kötelet, levette a deszkaláda tetejét. Hát ott feküdt a legény ép egészségesen, friss fiatalon.
– Semmi bajom, látod! – nevetett Sangumang.
– Eressz a helyedre, hadd fiatalodjak én is meg! – könyörgött az öreg. Sangumang ráhunyorított.
– Hát az igaz, hogy nekem itt kellene maradni még egy darab ideig. Mert harminc esztendős vagyok még csak, és húsz akarnék lenni!
Az öreg tovább könyörgött.
– No jó, cseréljünk!
Kimászott a legény a rossz ládából. Nagyot nyujtózott. Egész elzsibbadt a teste az összekuporodástól. És a vénség boldogan mászott a helyére. Még kérte is, hogy jól zárja vissza a ládát, a kötelet is kösse rá.
Mikor a láda megint olyan volt, mint mikor Sangumang volt benne, a legény beugrott a kánoéba, evezni kezdett, csak úgy repült lefelé a csónak.
Azalatt az Azangbarics fiuk nagyot aludtak a kunyhóban. Mikor felébredtek, nem találták sehol az öreget. Kimentek a partra. A koporsó ott volt, mintha meg se mozdították volna, de az öreg eltűnt a csónakkal együtt. Dühösek voltak nagyon, de mit tehettek volna. Megrakták maguk a máglyát, rátették a koporsót.
Megvárták, míg porrá égett az egész. Akkor megint keresték a csónakjukat. De az úgy eltünt, hogy a végén mégis gyalog indultak haza.
Sangumang három napig ki sem mozdult a házból. Akkor előkereste az apja legszebb, legdíszesebb harci ruháját, felvette, lóra ült, úgy ment végig a falun.
Az emberek megbámulták. Mert már az a hír járt, hogy meghalt. Most azt hitte mindenki, hogy a túlvilágról jött vissza.
Mikor az Azangbarics legények házába lépett, azok majd kővé dermedtek.
De nem akarták ezt elárulni, hát mézeskedve kérdezgették: honnan jön, hová megy…
És Sangumang elmondta, hogy ő a túlvilág követe. Mesélt a rettentő tűzről, ami a föld közepén van, és ami, ha megolvad és kiönt a földre, az emberek óriási tömege pusztul. Beszélt a halott anyjukról, apjukról. Üzenetet hozott nekik tőlük. Csodás tűzpaloták vannak ott! Gazdag, boldog ott mindenki!
A legények szájtátva figyelték a furfangos legényt. Aztán egyszerre kérték, vinné őket is magával. Sangumang szabadkozott. Komoly arccal mondta:
– Elvinnélek én titeket is, meg is érdemelnétek. Hiszen azért is jöttem, meg akarom köszönni nektek, hogy olyan jók voltatok hozzám, hogy ilyen nagyszerű helyre juttattatok! Köszönöm, míg élek!
– Hát akkor vigyél magaddal! Merre mégy?
– Csak egy utat tudok, amin a multkor is mentem! A tüzön át!
A hét bolond abban a percben hozzá fogott. Nagy máglyát raktak az udvar közepére. Ropogott a tűz. És ők kacagva, boldogan ugrottak a közepébe!
