FÜST MILÁN: KUTYÁK
FÜST MILÁN: KUTYÁK
Hajnalodik. S ki fekete kutyáiddal együtt-üvöltve
Vonúltál el ablakom alatt, - állati rém magad is! - most végre elcsitulsz.
Nem nézem vándorlásodat s tudom.
Lassan haladsz el arrafelé, hol egy kétesen szürke világ
Fekete ködeiből lép majd elő a nap.
Vonúltál el ablakom alatt, - állati rém magad is! - most végre elcsitulsz.
Nem nézem vándorlásodat s tudom.
Lassan haladsz el arrafelé, hol egy kétesen szürke világ
Fekete ködeiből lép majd elő a nap.
De addig is... te nem állsz meg: a horizonton lassan áthaladsz...
A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.
S így kezdődik a hajnal.
A láncokat megoldod. S kutyáid szerte-vadásznak.
S így kezdődik a hajnal.
Még egy napot élnem ó minek?
Ó mért kell élednem újra, mért kell, hogy a sárga derengés
Egyre libegőbb tüzére mégegyszer rámeredjek, mint a tébolyúlt?
Mért, hogy ki kell majd nyitnom fáradt szemeim,
Gondoktól tüzes szemeim s mint a tájékozatlan gyermek
Utánad bámulnom újra vonító alak?
Ó mért kell élednem újra, mért kell, hogy a sárga derengés
Egyre libegőbb tüzére mégegyszer rámeredjek, mint a tébolyúlt?
Mért, hogy ki kell majd nyitnom fáradt szemeim,
Gondoktól tüzes szemeim s mint a tájékozatlan gyermek
Utánad bámulnom újra vonító alak?
Még egy napsütés? megúnt napsütés! S átkozott vigasság annak,
Ki rámbízott, - ó lélek! Rosszúl sáfárkodik az, érzem,
Ki rámbízott. Itt láncra lánc csörög.... hiába lobogó tűz,
Önmagának égő lámpa már az ember... S ahogy a kutyák megugatják a felszálló madarat
S az nevetve tűnik el... úgy bámulunk már utánad életünk!
Ki rámbízott, - ó lélek! Rosszúl sáfárkodik az, érzem,
Ki rámbízott. Itt láncra lánc csörög.... hiába lobogó tűz,
Önmagának égő lámpa már az ember... S ahogy a kutyák megugatják a felszálló madarat
S az nevetve tűnik el... úgy bámulunk már utánad életünk!
A kutyák... igen! kik megtépnék gazdájukat előbb...
Ismered őket is? - s utóbb farkcsóválva sunyítanak:
Olyanok már az örömök. Meghökkennek előbb s habozva lépnek át
Csodálkozásomon. - Barátomnak, kit szerettem, vége van.
Minek élnem? - S én, ki dudorászva egykor
Lassan léptem be szobám ajtaján hány hajnalon!...
(- Ó mennyi bölcseséget összehordtunk!...)
S utóbb nevetve néztem eléd ablakomon túl acsarkodó nap! -
Ma tompán sírok.
Ismered őket is? - s utóbb farkcsóválva sunyítanak:
Olyanok már az örömök. Meghökkennek előbb s habozva lépnek át
Csodálkozásomon. - Barátomnak, kit szerettem, vége van.
Minek élnem? - S én, ki dudorászva egykor
Lassan léptem be szobám ajtaján hány hajnalon!...
(- Ó mennyi bölcseséget összehordtunk!...)
S utóbb nevetve néztem eléd ablakomon túl acsarkodó nap! -
Ma tompán sírok.
Ismerem, oly jól ismerem már íveiteket vadászó kutyák!
Hogy azok nem vonzanak,
Vonításaitok is ismerem s nem félek azoktól. - Mint a vonuló tűz,
Mely egyes tájakon nyomtalan áthalad: -
Annyi volt életem.
Hogy azok nem vonzanak,
Vonításaitok is ismerem s nem félek azoktól. - Mint a vonuló tűz,
Mely egyes tájakon nyomtalan áthalad: -
Annyi volt életem.
