MÓRICZ ZSIGMOND: SZENTIVÁNI KURIA
MÓRICZ ZSIGMOND: SZENTIVÁNI KURIA
A szlovenszkói írókat, azokat, akik az utolsó tíz évben nagy és tiszteletreméltó küzdelemmel, embertelen körülmények közt, lap, folyóirat, könyv fóruma nélkül, vagy ezt maguk verejtékével s vérével megtermtve, kiküzdötték maguknak a nyilvánosságot: meghívták egy barátságos összejövetelre Szent-Ivány József és Szüllő Géza képviselők a szentiváni fürdőbe.
Engem is megtiszteltek azzal, hogy elhívtak magukhoz, valószínűleg azért, mert gyakran voltam velük itt-ott s talán jelét adtam annak, hogy mennyire tisztelem s milyen sokat várok éppen a szlovenszkói írók s ifjuság munkásságától a magyar kultúra továbbépítése terén. Pár szót azért hadd írjak le itt benyomásaimról s gondolataimból.
Csodálatos szép vidéken fekszik ez a kis fürdő, ahol a gyógyvizek úgy pezsegnek, mintha ezernyi forráserecskében akarnának feltörni az egész környéken. Ez a gyógyvíz-pezsdülés egészségesen hasonlít ahhoz, ahogy ott minden szívben s minden lélekben pezseg a jó szándék, a kultúra mohó vágya s kívánása. S azok a felséges havasok a kúria kapuja előtt, feledhetetlen, amint kilép az ember a terraszra s az ég magas harmadáig emelkedő hegyóriások, a Magura, a Kriván, jobbra a fejedelmi s ragyogó Magas Tátra havasai fénylenek, mint valóban tündéri égcsipkék. Itt a hajnal s az alkony szikrázó színekkel virít.
A természet éget és lelkesíti nagyra, szépre az emberi szívet.
Valami húsz író volt együtt. Tiszta szép lelkek. A Kazinczy fiai, a musafiak. Eddig mindig azt mondtam, hogy írókat nem lehet összetoborozni s nem lehet velük közös célt elérni, mert hiszen a művészegyéniségnek alapérzése, hogy egységekre, önálló egyedekre hull szét. Ahogy négyezer év óta két filozófus nem volt, akik megegyeztek volna egy filozófiai építményben, úgy két író sem volt, akik megértsék egymást. Ez így is van a művészet elveiben, igazságvallásában s útjainak keresésében s így helyes. Írók nem követhetik egymást, mert az író csak akkor lesz íróvá, ha megtalálja a kivételesen s kizárólagosan egyéni útját: de íme valami magasabb eszmény keresésében és a megélés alapjainak megteremtésében meg lehet egyezni s össze lehet barátkozni.
Igen egyszerű dolgokról volt szó. Lapot akarnak maguknak, szépirodalmi folyóiratot, amely fóruma legyen a szónak, a művészi kijelentéseknek. Kiadóvállalatra van szükségük, amely könyveiket a közönség elé vigye. Szlovenszkón sem folyóirat, sem kiadó nem volt s nincs ez idáig. Némi igen szerény kezdés természetesen van, de nem olyan arányú, amely akár az íróknak, akár a közönségnek megfeleljen. Most úgylátszik, mind a kettő meglesz.
Meglesz, mert akarják. Akarják az írók, akarják a politikusok. Akarja a közönség. Vannak áldozatkész férfiak, akik ezért már eddig is nagy áldozatokat hoztak. Egyik eladta a juhnyáját, másik a repcetermését szánta rá, mások fillérekkel járultak hozzá a nagy cél szolgálatához: most majd tömörítve fogják csinálni. Országos szervezkedés indul meg s ha együtt akarják, akkor meglesz.
És akkor meg fog változni az irodalom képe is. Eddig bizony el kell ismerni, ők maguk az elsők, akik elismerik, hogy annak a sok szlovenszkói magyar írónak irodalmi teljesítménye nem látszott méltónak a nagy célhoz. Nekem ugyan már három-négy év óta az az érzésem, hogy tele van tehetséggel ez a táj, csak a fórum harcos kemény munkája hiányzott, hogy kicsiszolódjanak az elmék s kiélesedjenek a tollak. Hiszen itt a Nyugatban is, e néhány hónap alatt már egy csomó szlovenszkói írót mutattunk be, akik méltók, hogy jelen legyenek az egységes magyar irodalomban s résztvegyenek abban az építő, teremtő munkában, amelyet az egész magyar irodalom folytat az egész faj s az egész emberiség közös nagy munkájában. Ezután még bátrabban s erőteljesebben fognak megjelenni. Mert ahhoz, hogy az írói tehetség kiérlelődjék, a versenytevő nyilvánosságra van szükség.
Valami szent áhítat, lelkesedés és együttérzés jellemezte ezeket a tanácskozásokat. Sajnálom, hogy csak magam egyedül voltam jelen itthonról, mert bizony a lelkesedés ragályos. Tömegérzés az. S miránk itthon nagyon ránk fér, ha szűz lelkesedés lobban fel a szemünk előtt, a lelkünk számára. Mi itthon úgy teszünk, mintha az érettségnek, sőt a túlérettségnek olyan fokán volnánk, ahol már nincs másra lehetőség, csak kritikára, cinizmusra és unalomra: mintha bizony mindent elértünk volna már.
Pedig fenét értünk, semmit sem értünk el. A magyar írók ugyanolyan nyomorban s elhanyagoltságban élnek, mintha a maláji szigeteken tengődnénk. Egyetlen írói egyesületünk nincs, amelyik komoly munkát végezne. Van néhány dísztársaságunk, amely a múltból maradt s nyugalommal viseli a babérait. S van néhány gazdasági egyesülésünk, amely életjelet is alig tud adni magáról. Töméntelen írói tehetségünk van, akik szegénységben s papir nélkül panganak el. Hányan vannak jeles költőink, akiknek a napi kenyere sincs, s hányan, akik kedvezőbb körülmények közt alkotni tudnának, de a percnyi gond fekete mocsara megfojtja az isteni szikrát.
Vita... Vita ott is elég van... Ahol művészek vannak együtt, ott vitának kell lenni. Még veszekedés is szabad. A művészet addig él s ott él, ahol parázs harcok folynak. De ez nem akadályozhatja meg, hogy mód és alkalom legyen a tehetség ápolására, kivirágoztatására. S nálunk ez hiányzik.
Nálunk nincs, amit Erdélyben láttam, egy társadalmi vezetőosztály, amely magáévá tegye ezt a szellemi harcot. Nálunk nincs a társadalmi réteg, amely az irodalmat szent helynek tekintse s egész szívvel vegyen részt annak a munkájában. Nálunk minden valóban irodalmi mozgalomnak a közönybe kell fulladnia. Nem tudok egyetlen irodalmi szalonról, vagy irodalmi kocsmáról, ahol az illetékesek összejöhetnének, hogy meghányják vessék akár a közös gondolatokat, akár a közös érdekeket. Pedig Magyarország, itt összeszabva s eldarabolva, igazi provinciává vedlett, amelynek nem lehet az a luxusa, ami boldog s erős, gazdaságilag nagy nemzeteknél van, hogy sorsára hagyják az irodalmat.
Mert ez a legnagyobb nemzeti kincs. Az irodalom formálja ki a lelkek számára a vezető eszméket, ez mutatja meg s termeli ki az új élettípusokat. Az irodalom tisztábban termi ki a jövő szellemiségét, mint maga az élet.
Az élet embereinek tehát maguk iránti kötelességük volna ennek az irodalmi életnek az istápolása. De hol, hogyan s milyen erők jelentkeznek ebben az irányban?
Mikor itt hírt adok arról, hogy az erdélyi Helikon s a szlovenszkói Szentiváni Kúria pompás és hatalmas társadalmi erők bekapcsolását jelenti az irodalmi lélek megteremtésében, boldog volnék, ha még megérném és jelenthetném valaha, hogy a magyar társadalmi osztályok a mágnásoktól a kézi munkásokig tudatára ébredtek az írás fontosságának. Hogy ezt szeretettel és erővel ápolják és öntudatosan tekintenek rá.
A Nyugat mostani uj munkássága jó jel. Hány vidéki városban voltunk s milyen csodálatos estéink voltak. Csaknem mindenütt azt mondták a zsufolt és tömött termeket látva, hogy «az idei szezonnak ez volt az első sikere.» Miskolc, Szeged, Szekszárd, Nyiregyháza, Hódmezővásárhely, Győr, Sopron, Újpest, Baja, Sárospatak, s más helyeken is, szinte éhesen, írásra, művészetre, valami nagy és nemes kijelentésekre éhesen tódult a közönség s mindvégig boldogan voltak jelen novelláknak és verseknek előadásán... Magyarországon óriási közönség van. Megmutatta most a második könyvnap. Megmutatta a mohó s lelkes érdeklődés, amelyet csak meg kellett érinteni s mint a szökőforrás, fakadt fel az élet vize: a közönség érdeklődése.
Ilyen érzéseket hoztam Szentivánból, ilyen érzéseket hoztam Erdélyből s ilyen érzéseket hoztam Rákoscsabáról és Monorról, azokból a kis falvakból, ahol alkalmam volt jelen lenni egy-egy irodalmi-játékon, ahol iparosok s gazdagyerekek áldoztak a művészetnek s az irodalom szeretetének.
Örömmel s lelkesedéssel vagyok tele és úgy érzem, mindnyájunknak, íróknak, itthon s mindenütt, magyaroknak, jogunk van reménnyel és bátran nézni a jövőbe.
