Bolgár Imre: A RÁDIÓMŰVÉSZET PROBLÉMÁI
Bolgár Imre: A RÁDIÓMŰVÉSZET PROBLÉMÁI
Szakértők hozzávetőleges valószerűségi számítása szerint az «Ember tragédiájá»-nak a bécsi rádiószínpadról nemrég szétsugárzott előadását legalább egymillió ember fogta fel vevőkészülékén. (A nagyobbfajta színházak nézőterére átlagban 1000–1500 főnyi közönség fér be). A világ rádióállomásai – számuk töméntelen, – háromszázhatvanötször az esztendőben, kora reggeltől késő éjszakáig állandóan százezrekhez beszélnek; milliónyi tömegeket szórakoztatnak, tanítanak, irányítanak; a művészetek, az irodalom, a zene, a tudomány majdnem teljes fegyverzetével hatolnak he hozzájuk: szinte egy korlátot nem ismerő hatalom ellenállhatatlan erejével, a konok következetesség szünetlen bőségével ömlesztik el a négy fal legóvottabb zugát is. A rádió a világ színpada, a világ hangversenyterme, a világ dobogója; az emberiség legegyetemesebb, legdúsabb s legváltozatosabb közlési eszköze. Időn, téren átrepül. Nincs hely, ahonnan s ahová a villamos hullámok ne továbbítanának minden felfogható hangot. A farmer éppúgy, ugyanabban a pillanatban hallhatja a prairien a milánói Scala, a londoni Covent Garden, a newyorki Metropolitain, a bécsi, berlini, budapesti, drezdai operaházak előadásait, a Zeppelin amerikai megérkezésének zsivaját és reportját, a brittek királyának konferencia-nyitó beszédét, akár a magyar Alföld kisgazdája, – ha az óramutatók hat órával különböznek is. Ezek a perspektívák jólismertek s már-már napi kenyér megszokottságával hatnak, noha a csoda még mindig csoda s a rádió fanatikusai, akik éjszakánkint 50–60 adóállomás műsoraiban halásznak és rendeznek sétákat az éterben, még mindig áhítatos döbbentséggel tartják ujjukat a világraforgatható gombon s ha az élvezetük technikailag nem is mindig zavartalan, olyanok, mint az igazi turista, aki, midőn felkapaszkodott az oromra s ott köd, eső, zivatar fogadják s födik is el előle a kilátást: tágult tüdővel, megrendült belsővel veti szét a karjait s tudja: csúcsot ért, csúcson van.
*
A rádió szerves részévé vált az emberiség életének. Egy gigantikus arányú zenekar; aszerint, hogy játszanak rajta: magasztos gazdagító és előrevivő, éppúgy kárhozatos, ízlésrontó és félrevezető lehet. A kultúra egyik legütemesebb hatású, felbecsülhetetlen eszköze. Ha most itt bele akarunk markolni problémáinak tömegébe, bármennyire csábos a tünemény, kerüljük a fellengős szavakat. Lemért, száraz kritikus megállapítások jobban megmutatják elemi fontosságát.
*
A rádió, technikailag és programmfejlődésben bármily szédítő utat is futott be, még gyermekkorát éli: hat esztendős. Az akusztikai csoda, akárcsak vizuális testvére, a film, hirtelen jött és rögtön, kategórikusan követelte az anyagot és a formákat. Kezdetben ugyan minden meggondolást legázolt a technikai újság mágiája: hallani lehetett a légből. Tartalmi differenciálódásra csak évek multán került a sor. Eleinte (s még ma is elefantiázisosan túltengve) főleg zenéből állt a műsor; nemcsak annak világnyelvisége miatt, hanem, mert a zene adása technikailag is könnyebben volt megoldható. Aztán jött a szó. Félénk adagolással egy-két vers-szavalat, egy-egy jelenet színdarabokból, legföljebb egyfelvonásos szkeccs. Később: havonta egy színdarab. Ma hetenként premier a rádiószínpadon, havonta tíz estét betöltő előadás (az operáktól, operettektől s egyebektől eltekintve).
Honnan vették az anyagot? Amint a filmnél – a fejlődés párhuzama sok rokon vonást mutat – sebtében felvettek mindent, ami fényképezhető volt: itt is szinte skrupulus nélkül letarolták az egész drámai világirodalmat – a meglévőt, a kéznélfekvőt, a kipróbáltat. Ám ezek a művek, ha így-úgy hozzá is idomították őket a rádió egydimenziójúságához, a színház vizuális belső törvényeit szolgálták. A rádió-színpad, általában, még manapság is a színház kényelmesen elérhető irodalmának köreiben mozog s egyelőre csak kísérletezik, hogy egy specifikus, teljesen önálló drámai rádiószínpad-művészet alapvető szabályait felismerje.
A cél: megteremteni a tisztára akusztikus művészetet: a fül-drámát. Művészileg kiaknázni a rádió révén megadott hallatlan technikai lehetőségeket.
A szó ereje – a meztelen szóé, mely ragyogó tisztaságában, szűzi harmatossággal, kristályosan sugárzó értelmességgel a legközvetlenebbül jut el a hallgató füléhez – a rádióban rendkívül kiterebélyesedett, megszínesedett, kitüzesedett, szinte ősivé vált újra. A rádió mindent előlről kezdhetett, a semmiből teremtett: előfeltétel-nélküli művészet. Kötöttségei nincsenek. Mégis: a matéria még béklyókban tartja.
*
Efemer hatású a rádió. A műsorszerkesztők munkája – rétegezésben, gyorsaságban és múlóságban – hasonlít is a napilapok szerkesztőjének munkájához. Ám: hatásában hasonlíthatatlanul messzebb- és mélyebbrenyúló a rádióé az ujságénál. A rádió nem kis tömeghez szól – az egész emberiséghez, a társadalom minden rétegéhez. A kor tükre. Az egyént világképhez segíti, megszabhatja beállítottságát a dolgokhoz s jelenségekhez.
Nem csoda, ha eszközeiben, formáiban és tartalmában új, sajátos és szükségszerűen specifikus utak-módok hajszás keresésére kényszerül. Ahogy a színpadi játékmodor rossz a filmen, úgy a színpadi beszéd lehetetlen a mikrofonban. A mikrofon új szabályokat állított fel s ezekből születik majd meg az új műfaj: a rádióművészet.
*
A Hogyan és a Mit: ez a kérdés tengelye. A vita a leghevesebben akörül forog: hangjáték vagy dráma? Vajjon kizárólag a rádió számára írt, annak törvényeit követő műveké-e a jövő, vagy pedig, kellő megmunkálással, az irodalom (és zeneművészet) meglévő s szaporuló alkotásainak kiapadhatatlan tárháza lássa-e el a rádiót szellemi anyaggal?
Ma, bizonyára, száz és egy okból, még a kompromisszum középútját választja a legvérmesebb rádiórendező is. A probléma forr és habzik, de a magja még nem érett ki.
Mondhatnók: a színpadra írt művet a rádiórendező, vagy dramaturg szakszerűleg átdolgozhatja, nyesheti, aláhúzhatja fontosabb helyeit, megtoldhatja – mindez lehet jó eszköz, de nem megoldás. Tiszta, hamisítatlan «hangjáték» tehát?
Milyenek voltak a hangjáték első lépései, metódusai? A darab például vakok közt játszott, vagy tárnák sötétjében. Hangok zörejek burjánzottak: óceánjáró gőzös gépeinek dohogása, mozdonyok prüszkölése, kerekek kattogása, katasztrófák, minél több lárma s szenzáció! Közben: plakátszerűségek, filmes premier-planok, magyarázó konféránszok – filmfeliratok pótszereként!
Mit akart ez a tömérdek «hangkulissza»? A vaknak mankót adni. A fantáziát feltáplálni. S durván letaglózta így a fantáziát!
A témakör változott, a fejlődés finomságokat, leszűrődöttségeket termelt. Példa: egy darabban a szín «erdei utat» jelez. Hogy érzékeltethető ez a rádióban? Netán: felkelteni egy «hangképet», amiből kiki megtermékenyítheti a képzeletét? Telefóndrótok zümmögnek, tücskök csiripelnek, madarak csicseregnek, lomb susog, szellő borzolja halkan a füvet, a tó vize meg-megcsobban a parton, valahol távol gyár gépei búgnak: – hangok szimfóniája. Ám mindez együtt a mikrofonban vészes kakofónia. Szintézis: egy klarinét magas hangú trillázása – lebegve, intervallumokkal. Ez az egyetlen hang már pillanatnyilag beleringathat saját álomvilágodba.
Eszközök: Egy Napoleon-darabban ütközet az osztrák és a francia csapatok közt. Osztrák és francia csapatok? A zenekar a «Prinz Eugen»-indulót és a «Marseillaise»-t játssza. Az indulók ütköznek meg. – Vojnovic «Raguzai trilógiá»-jában fecskék, sirályok távoli csivogása hallszik (a tenger illuziója); harsány mars-zene tépi szét a lágy hangokat, a győztes csapatok bevonulnak.
*
F. W. Bischof (Breslau), a hangjáték megteremtője és fanatikus előharcosa «hangmontázs»-zsal dolgozik. «Hörfolge» hangképek egymásutánja, az egyik jelszava. «Aszfalt» – például ehhez a fogalomhoz kever versekből, gramofónlemezekből, regény-ujsághírkivágásból, az utcakeresztezésre kitett mikrofónon felfogott lármából stb. – filmszerűen, revűsen, keresztmetszetesen – egységes hangképet. A rádió: az eleven, való élet, – mondja. Viszont a legjobbnak elismert eddigi hangjáték cime «Orfeusz», miliője mitológikus s a szerencsétlen énekes példázatával örök emberi témát ismétel meg.
Aztán: Grabbe «Napoleon» c. darabja a színpadon elnagyolt, széteső váz – a rádióban teljes-dimenziós. A magyar rádiószinpad legáltalánosabb sikerű előadása – «Peer Gynt» volt. S legutóbb is megértük, hogy Madách óriási műve – Mohácsi Jenő új színpadi fordításában, dr. Hans Nüchtern rendezésében – a bécsi rádiószínpadon kontinentális visszhangra talált. Egy bölcselmi, elvont mű! Tehát: örök gondolatok, soha ki nem hűlő aktualitás, lüktető menet, egységes gondolatív – kellő átdolgozásban alkalmasnak bizonyul a rádió számára s képes órákra lenyügözni a magányos hallgató agyát és szívét. (Mert a szó a rádióban százezrekhez ér el egyidejűleg, de e százezrek mindegyike szomszédtalan egyed, magányos hallgató.)
*
A rádiórendező darabpéldánya legyen olyan, mint a karmester partiturája: szünjelekkel, crescendókkal, ritartandókkal; árnyalt színekkel, összhangolt beszéddel. Stilizált zene, sejtetőn vagy vezérszólamosan (mint az «Ember tragédiájá»-nál). A szó lelki átfűtése, a nyelvi előtér kiművelése, a hangkulisszák kellő beillesztése -- s oly darabok megválasztása, melyek művészi lehetőségek határain túl nem lépnek. Dramaturgiai és népnevelési vonatkozásoknak van itt döntő szavuk –: hangjáték, klasszikusok, modern művek, időtlen vagy korszínház, mind megférnek a rádiószinpadon; a fő az hogy a hallgató fantáziáját megragadják, hogy emberit és érvényeset közvetítsenek.
*
Hangjáték – a jövő zenéje. Jönni fog, mihelyt a vérbeli írók teljes kapcsolatot találnak a rádióhoz. Etikailag s abban az emelő tudatban, hogy számlálhatatlan tömegekhez beszélhet, ez a bekapcsolódás pillanatra sem lehet problematikus kérdés az író számára. A rádió rengeteget fogyaszt darabokban is, ám a speciális munka értéke jelentékenyen süllyed. A rádió megközelítően sem honorálhatja a drámaírót a színházi bevételeihez való relációban. Tehát, ha már ma dolgozik a rádió számára, vagy balkézzel odavetett munkát ad, vagy, úgyszólván, «mélyen leszállított áron». A beérkezett író így visszariad attól, hogy drámájának a hangjáték speciális formáját válassza. (Áldozatot itt nem a szegény író, hanem az igen gazdag rádiótársaságok fognak majd hozni.) A teret azonban egyelőre túlrészt a dilettánsok lepik el s visszavetik a fejlődés iramát.
(Közbevetőleg: ott tartunk, hogy a sikerültebb hangjátékokat filmszalagra veszik fel s képnélküli «hangos film»-ként szét tudják küldeni – a legpompásabb, legkiegyensúlyozottabb kivitelben – mintegy örök «hangkonzerv» gyanánt számos adóállomás használatára.)
*
Vajúdás, átmeneti állapotok, de az új művészet, a tiszta kultúrájú rádióművészet körvonalai kibontakozóban. Mire a helyzet stabilizálódik: új tények kerülnek előtérbe, hiszen csak néhány esztendő dolga s a halláshoz párosul a látás, a rádióvevőkészülék mellé odakerül a távolbalátókészülék.
(Bécs)
