BABITS MIHÁLY: A TITKOS SZÉL • (Uti emlék)
BABITS MIHÁLY: A TITKOS SZÉL •
(Uti emlék)
(Uti emlék)
Emlékszel-e a titkos, forró szélre?
Mint egy kisleány,
ki egész éjjel sirt, vörös, dagadt szemekkel ébred – «Óh
a moszkitók!» – nyögtél amint kijöttél reggelizni sárga
japán-selymedben. – «Ennyit ér a csipkeketrec! a habos
szunyoghálók! a tornyos ágy! Ugy összecsiptek! vak vagyok!» –
Alattunk a szent táj örök operadiszletét kitárta.
Egyedül ültünk óriás terrászon. Meghalt a szezón.
Amerika leányai visszahajóztak a tüzes
olasz karokból, s mintha a hivek fogytán egy régi zárda
elárvul, ránk maradt a nagy hotel, s mint büszke várurak:
tátongó termek, drága függőkertek dus lépcsői, mind
mienk, s a völgy szédületes hajlásain könyöklő várta
minket lesett, s árkádok és balusztrád, s este ablakok
pazar sora gyult egymagunk tiszteletére, a szakács
magunknak főzött, szolgahad figyelt és rangot tartva várta
ébredésünket reggel a palota mint királyokét,
s meghitt mosollyal Mario, kedves pincérünk… aznap is
ő jött elénk, sajnálva: «Szép signorinák szemének árt a
s c i r o c c o!…»
S emlékszel, hogyan bámultunk? – Scirocco? – De hisz
egy pálamág sem ing, de hisz vak csöndben a magnoliák,
meredtek a naspolyafák, és terraszokról terraszokra
oly mozdulatlan hullt a lomb mint elvarázsolt vízesés. –
Mint egy kisleány,
ki egész éjjel sirt, vörös, dagadt szemekkel ébred – «Óh
a moszkitók!» – nyögtél amint kijöttél reggelizni sárga
japán-selymedben. – «Ennyit ér a csipkeketrec! a habos
szunyoghálók! a tornyos ágy! Ugy összecsiptek! vak vagyok!» –
Alattunk a szent táj örök operadiszletét kitárta.
Egyedül ültünk óriás terrászon. Meghalt a szezón.
Amerika leányai visszahajóztak a tüzes
olasz karokból, s mintha a hivek fogytán egy régi zárda
elárvul, ránk maradt a nagy hotel, s mint büszke várurak:
tátongó termek, drága függőkertek dus lépcsői, mind
mienk, s a völgy szédületes hajlásain könyöklő várta
minket lesett, s árkádok és balusztrád, s este ablakok
pazar sora gyult egymagunk tiszteletére, a szakács
magunknak főzött, szolgahad figyelt és rangot tartva várta
ébredésünket reggel a palota mint királyokét,
s meghitt mosollyal Mario, kedves pincérünk… aznap is
ő jött elénk, sajnálva: «Szép signorinák szemének árt a
s c i r o c c o!…»
S emlékszel, hogyan bámultunk? – Scirocco? – De hisz
egy pálamág sem ing, de hisz vak csöndben a magnoliák,
meredtek a naspolyafák, és terraszokról terraszokra
oly mozdulatlan hullt a lomb mint elvarázsolt vízesés. –
«Ép ez az, signor, ez a mi sciroccónk!… Fojt a levegő,
a gégében homok kapar, s biz aki nincsen ideszokva,
könnyen duzzasztja föl szemehéját a száraz viszketés.
Nem érzi, signor?» –
Óh, alig tudtam már nyelni! Különös
reggel volt; kásás borulás feküdt forrón a kaktuszokra.
A titkos szél! Baedekerünk egy régi theátrum mesés
romja felé vitt; kétfelől guzsolt a kaktusz-karaván
s forrón legyezte zöld husát a mozdulatlan áram sodra,
mint fülleteg szeánszokon rejtélyes érintésü kéz.
A titkos, tikkadt, forró szél! Felhő nem volt, mégis nagy árny
fojtott, szirom se libegett, de a hullámok vitusodva
rángtak a roppant tengeren s tangót járattak a nehéz
hajókkal. Más tánc alig is volt. Amerika lányai
messze már j a z z-eikkel. Óh vad madarak! verdeső szoknya!
A szezón meghalt; s mintha bús üzenetét a szenvedés
küldené, titkon, ólmosan, nyugtalan és fenyegetőn
s a föld, a nagy betegszoba, lázak leheiben pozsogna,
ugy fülledt, fojtott, fult a titkos, forró szél, s tapadt egész csontig: a mozdulatlan szél!
Az Aetna csöndesen pipált,
mint egy vén és közömbös úr; emlékszel? s lomhán, nem mozogva
a bölcs, szadista kaktuszok kaján körmökkel ültek és
kövéren, kéken, kéjesen, mint ki meleg fürdőben ül.
a gégében homok kapar, s biz aki nincsen ideszokva,
könnyen duzzasztja föl szemehéját a száraz viszketés.
Nem érzi, signor?» –
Óh, alig tudtam már nyelni! Különös
reggel volt; kásás borulás feküdt forrón a kaktuszokra.
A titkos szél! Baedekerünk egy régi theátrum mesés
romja felé vitt; kétfelől guzsolt a kaktusz-karaván
s forrón legyezte zöld husát a mozdulatlan áram sodra,
mint fülleteg szeánszokon rejtélyes érintésü kéz.
A titkos, tikkadt, forró szél! Felhő nem volt, mégis nagy árny
fojtott, szirom se libegett, de a hullámok vitusodva
rángtak a roppant tengeren s tangót járattak a nehéz
hajókkal. Más tánc alig is volt. Amerika lányai
messze már j a z z-eikkel. Óh vad madarak! verdeső szoknya!
A szezón meghalt; s mintha bús üzenetét a szenvedés
küldené, titkon, ólmosan, nyugtalan és fenyegetőn
s a föld, a nagy betegszoba, lázak leheiben pozsogna,
ugy fülledt, fojtott, fult a titkos, forró szél, s tapadt egész csontig: a mozdulatlan szél!
Az Aetna csöndesen pipált,
mint egy vén és közömbös úr; emlékszel? s lomhán, nem mozogva
a bölcs, szadista kaktuszok kaján körmökkel ültek és
kövéren, kéken, kéjesen, mint ki meleg fürdőben ül.
