MISSIK ENDRE: ZÖLD VÉR
én bizony csak fákat látok,
fákat látok csak s gyepen
szuszogó harcokat, álmot
driádok-hamadriádok
nem zavarnak erre, nem –
ha a lombok édes-állott
csöndjén néha fölkiáltok
már echómat sem lelem,
csermely csörög csendesen.
mese, átok, oldott holnap
bősz varázslatok alól,
itt csak halk füvek ragyognak,
itt csak csermelyek gagyognak,
cinkék csipke hangja szól –
mohával bélelt faodvak
csöndje száll, szivemre rothad
s valahol lent, valahol
mélyen a gyökér dalol.
nyers ajakkal, lábam olvad
és gyökér lesz, ami vitt:
ez a mese, oldott holnap,
tört varázs, – az izgatott mag
megfogant s ágba szökik,
megfogant s égbe szökik!
Lábaim a földbe szopnak,
zöld lombbal tartom a holdat,
vad békében állok itt
s elérek az álmokig.
Az árnyak, a fények – mindenig elérek, mindent kezembe fogok,
felhők röggé mentve hullnak tenyerembe s bennük is vérem buzog.
lombok zöld talárja bóbiskolva várja a szüz vendég harmatot
és hull az ég nedve, jön reggel, jön este, éj követi a napot.
intő karom nézik a lombok, ha késik, a holdnak is jól sugok,
ismerem a sötét csillagok szerepét s rám vigyáznak hajnalok.
engem fut a patak, fák velem állanak, az ízek és illatok
engedelmes járma hurcol fübe-fába, mindenben vérem buzog.
Olyan nagyon vagyok, minden csöpp harmatot meginnék, úgy szomjazok,
ha lánynak csak nyomát érzem a fákon át, rögtön rosszra gondolok.
színi a levegőt, élni, a sír előtt, élni, mily édes robot,
ízek és illatok jármában ballagok s napok kereke forog.
rothadó tetemje, úgy áradok szerte a földben, mohó karok,
egy ölelés lettem s ámuló ölemben csipognak a csillagok.
bátran repülnek karjaim,
semmibe se ütközhetem
semmi más nincs a tág magányban.
ahol hely volt, mint a patak
gyáva vize, nem lehettem
se kő, se fa, se hús, magam se.
csak úgy körülnyalogattam
a világot – itt én vagyok
egyedül én, a levegőben.
földnek gyökér, égnek lombok,
világ fája, világ fája
örök idő leheletében.
csönd is tekeredj nyakamra,
ha vagyok, hát nektek vagyok
szelek öröme, csönd öröme.
gyökereim. Ég is fogjad
mit álmodok, a lombjaim,
nesztek, nesztek. Ily gazdag vagyok.
mindennek vagyok valami,
földnek gyökér, égnek lombok,
szelek öröme, csönd öröme.
A földben egy ember nyoma.
Rég lehetett. Feledékeny
lombok napirendje suttog
rajt az álmok mostoha
bájával – de őt didergi
ámuló emlékein
a sár fagyott mosolya.
Egy ember nyoma a sárban.
Úgy remegek. Szórakozott
álom-lombjaim ijedten
elrebbennek, gyökér lazul,
mi vagyunk csak itt, mi ketten!
ingó ágaim vadul
kalimpálnak s recsegő
bánatom tarthatatlanul
az öt csámpás ujjra hull.
Szüreti kedvvel ne gyertek felém.
Nappalok kapzsi, gyümölcskutató
kezének meddő kóró vagyok én.
Halott arany, már bimbóban rohadt,
szó-garasokra föl nem váltható
néma vadvíz, zablátlan gondolat.
nem lát keritést, kéményt, búzaföldet,
miteszünk holnapot. Szabad. Erős. Száll,
nem a gondok bús ekéire görnyed.
a szélnek! öröm, a csöndnek! öröm.
Ne gyertek felém kiváncsi szavakkal,
engemet más, idegen álmok húznak.
más életet trágyázni életemmel.
Minden rokonom, ami vad, mihaszna
Minden idegen tőlem, ami ember.
csíráznak, az éj zavaros
fénye után, holdraforgó
arcomon sáppad a szomjuság.
az éjszaka hüvös ujja
bírja csak már hervadt állam
s szűzi csókjaival megitat.
csak babonás arcom forog
még utánna s szemeimben
a penész zöld parazsa izzik.
mint rothadok egyre szétebb
s mérges karmaimmal végre
elomlok halálos ölében.
szél csiklandja felhők arcát.
hang leszek dudvák dalában,
csönd a fellegek mosolyában.