ILLYÉS GYULA: VILLÁM VILLAN…
közepében egy sátánfi bokázik és hegedül -
roppan az ég, – esti jámbor hazatérők, boruljatok térdre,
döngő léptekkel egy baljóslatu isten rohan kelet felől.
kiugrik az égre s elkezdi víg táncát az esthajnalcsillag.
Lent a falu szélén sárgás fényt és gyenge, el-elakadó dalt
csurgat a friss estbe egy kis kocsma-ablak.
őrangyal ül, mivel, ősi szokás szerint, tisztátalan helyre
nem léphetnek ők be, – várják gazdáikat
s szomorú sorsukat mesélik egymásnak, nekikeseredve.
egy gazda éneke, karjait jajongva az égre emeli -
te hatalmas isten, mulaszd hátfájásom! – fölnyujtja a kását
s aztán leereszti s azután megeszi…
az ember egy angyal kiséretében még negyven napig járja
régi lakhelyeit, s mit ott elkövetett: rossz tetteit menti;
jókat pediglen isten angyalának bőven magyarázza.
mutogatnak egy jól-fedő bokor felé… előtte megállnak,
pirul a jó vogul, vállát vonogatja… de lám, megegyeznek,
egymás tenyerébe csapnak s kéz a kézben hirtelen felszállnak.
a lovak is hasra feküsznek… kisdedként szuszog a mord bika,
a sötétben anyját keresi egy borju, – felbőg a bús tehén:
percre belenémul egész Szibéria…
vad berregéseit s füstfellegbe borult
egét: nyugalmadat hiszed, hogy megleled e tájon, mely fölött
most visz egy holt szüzet csónakján ép' a hold…?
hol zúgó homlokom pihenni tudna és feledné keserű
emlékeit, e zord üres világ bamba törvényeit!, ahol
beszökne szivembe egy kis szabad derü.
távot Európa üvöltéseitől léptetnék egyedül
az elérhetetlen őshazába; mennék vágyam után bátran
a titkos ősanya felé, kinek képe feledhetetlenül
Mennék dudolgatva, nevetgélve halkan, néha meg-megállnék,
visszaintenék még lovamról és aztán tünvén álmosodva
lassan én is egy víg mese-hőssé válnék…