MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM • REGÉNY (16)
MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM •
REGÉNY (16)
REGÉNY (16)
Már régen ebédre kellett volna menni a feleségéhez, de csak írt, csak írt, egy levelet a másik után, nem lehetett abbahagyni, utolsó instructióit ki kellett adni, ha reggel indulás.
Egy pillanatra megállt kezében a toll s eszébe jutott, hogy Okolicsányi uramnak van-e még mesélnie. Vannak emberek, akik mint a gyermek, el tudnak csárogni s mint a madár, éjjel-nappal s az asszonyoknak ez a kedves ember.
Péchy jött be.
Ránézett.
– Nagyságos uram, itt vagyon Kun István.
– No, az utolsó percben mégis. Hozza kegyelmed előnkbe, mindjárást meghallgatjuk, hátha mond valamit, amit tudni kelletik.
Hamar befejezte a levelet s hivatta Kun Istvánt.
A kancellár elől jött s mögötte egy alacsony, kerekfejű ember sunyitott be nagy mosolygással. Kopaszos volt s csapzott bajsza lóg a szája szélére, kék szemei kedveskedve alázatoskodnak.
– Kegyelmed az a bizonyos Kun István? – kérdezte a fejedelem. – Mivel tudja megbizonyítani?
– Nagyságod grátialevelével s amit mondó vagyok, azokkal, nagyságos uram. Homonnait úgy esmérem, mint a tenyeremet, Sorbán Radullal bejártam Lengyelt, láttam, hogy csak-csak vége lett a bujdosásnak, mert a lengyelek nem akarták átereszteni az országon, nem is adtak melléje semmiféle segítséget, ha kaphatták volna, meg is ölték volna, de az a lengyel kapitány, aki vele volt harmadfélezer emberrel, az mentette meg. Hej, nagyságos fejedelem, ha az a kapitány nincs, akkor nem fáj most fejünk, de esse sokat tesz ám, mer amilyen részeges ember, csak a borban duskál, meg a Sorbán is csak nyakába ereszti a bort, úgy praktikálnak. A kapitány az felesküdt nekie, hogy hatezer lengyelt, hatezer kozákot hoz neki, ezer gyalogot is ígért, csak a pénznek tegyék szerit, ami nékik kelletik. Hogy Homonnai meg a Sorbán százezer forintokat szerezzenek, akkor ígéri, hogy három hónapokig nem is kell semmi hópénz, mert arra számítanak, hogy akkorra már bent lesznek Erdélybe s magyari földön s a jó zsákmányért a kozák, mint a hajdú, itt van rajtunk, nagyságos uram. István vajda is Móldovába elvesztette a szeretetet, mert ugyancsak gyilkolja a népeket, maga emberit fosztja s nyúzatja s kiraboltatja. Az is csak borban király, már a török se tartja, mindenki csak ellene van, így akarnak a két urak hertelen Móldovára, onnet Havaselföldére s a két Oláhországra. Azt megvévén, a hadakkal magokat megerősítik, úgy jönnek Erdélre.
Bethlen és Péchy gondolkodva néztek össze. Hogy István vajdával baj van, azt ők is jól tudják. Most jött éppen Mehmet basa, a fővezér izenete, hogy legyenek készen s adjanak hatezer főnyi sereget azonnal, akik István vajda ellen menjenek.
Bethlen könyökére eresztette magát s úgy nézett a kis beszédes úr szemébe. Köröskörül ég a világ, keleten, nyugaton s délen, északon. Sehol semmi rend és nyugalom. Most ha meg lehet nyergelni a portát, egyszerre úrrá lehet válni ezen a felfordult, szerencsétlen emberségen.
– Merre jött kegyelmed vissza Lengyelből?
– Én uram Munkácsnak s Szakmárnak. Ott volt ám csak nagy tracta Dóczy uramnál, aki nekem atyámfia is feleségem révén, hát otthon vagyok nála is. Elmult szombaton ott voltanak Kovács Istvánnak, Szénási Mátyásnak, Nagy Istvánnak egynihány hajdú követek.
– Szatmáron? – kiáltott fel a fejedelem.
– Szakmáron bizony, uram, ott magam szemivel láttam s eleget is beszéllettem velek. Mindahárom hajdú hadnagy erős esküvéssel esküdött fel, uram, hogy amely órában Homonnai és Dóczy nekik parancsot ad, mindjárt készek a szolgálatra s Erdélre indulni. Most osztán titkon erősen esketik is Kovács Péter, meg Szénási a hajdúk fejeit és az a végzett tanácsuk van, hogy Biharban a nemességet verik fel legelőször s a főbbeket mind felakasztatják, marhájokon pedig megosztoznak. Akkor ráütnek Várad városára, avval megrémítik a vármegyéket s onnan vágtatva s lóhalálában be Erdélbe s ide mindjárt Fejérvárára, hogy addig össze ne gyűjthessék az országgyűlését. Akkorra a lengyelbéliek szinte a kozákokkal már itt legyenek s akkor egyszersmindenkorra vége Erdélynek.
– Kancellár uram, sürgetős dolgunk vagyon, adasson kegyelmed enni Kun uramnak s kegyelmed legyen kéznél éjjel-nappal, hogy minden órában hivathassuk és tovább szólhassunk. Kancellárius uram írásba vegye, amiket kegyelmed mond, neveket és számokat különös képen.
– Nagyságos uram, üttesse el fejemet, ha csak egy szóban is hibát talál. Mert egy életem, egy halálom, engem csak a megnyomorodott hazámhoz való hűségem és idvességes szeretetem vitt erre a nagy útra, hogy ezt életem s javaim veszélyével jelentsem.
Bethlen intett, hogy távozzon el s a kancellár karon fogta a szatmári urat s vitte magával, a fejedelem pedig rögtön új árkust vett elő s azonnal megírta az egészet röviden a váradi kapitánynak, sógorának, Rhédeynek.
Írás közben csendített s a kancellárt visszahivatta.
– Péchy uram, azt akarom mondani kegyelmednek, hogy fejérvári házunk építésére embert akarok tenni, azt az Okolicsányit, aki most jött meg. Jó, értő ember, becsületes ember. Míg odatávol leszünk, a fejedelemasszony őnagyságának számoljon el. Csináljon kegyelmed írást, hogy a fejedelem távollétében a Principessa őnagyságát illeti a felső rendelkezés.
Péchy elborult. Ez őt illette volna s bizalmatlanságnak tekintette, hogy az ő mellőzésével a fejedelemasszonyt ilyen új hatáskörrel ruházta fel a fejedelem.
– Asszonyunknak is legyen valami dolga s elfoglaltsága, – mondta Bethlen, kissé elmosolyodva s Péchy engedelmesen megnyugodott.
Közben a fejedelem aláírta nevét a levélnek s felállott.
– Mindjárt jövünk, csak ebédünket megesszük.
– Nagyságos uram, Ali pasa felől is van új hír.
Bethlen megállott s visszanézett.
Péchy a kezében levő német levelet mutatta s mindjárt el is olvasta. Abban a levélben az volt, hogy a budai pasa erős biztatást adott, hogy csak nyugodtan támadjanak fel az erdélyi hitehagyott fejedelem ellen, mert a fényes porta többé nem pártolja és semmiben tenyerét meg nem nyitja érte.
– Egy hét mulva, ha istenünk segít, Ali apám más levelet küld. Adjuk csak meg Lippát, s minden megváltozik. Mennyi hadunk van eddig készen?
– Itt bizony bent nem sok van, – mondta Péchy, – kétezeren talán már vannak.
– És a székelyek?
– Onnan is számíthatunk egy vagy kétezeret.
– Dévára kell rendelni őket s a váradiakat, bihariakat, mind az egész népet.
Akkor idulatosan kiáltott:
– Most viszünk először hadat, mióta fejedelemségben vagyunk, most válik el a víz az olajtul… Mindenki helyén legyen, vagy istenünkre, semmiért és senkiért jót nem állunk.
Péchy lehajtotta a fejét, hogy a fejedelem bele ne nézzen a szemébe.
Aztán Bethlen elment ebédet enni.
