VI.
VI.
Lippa várában nagy volt a rémület, csak a várkapitány, Keresztessi Pál nevetett és dudorászott.
Nagy hasát ott süttette a bástyán s borosan és mosolygó szemmel nézte a síkon a sok katonát. Úgy nézte, mintha az ő örömére jöttek volna s neki csupa ajándékot hoztanak.
Tetemes nagy kezeit a nadrágja korcába akasztotta s míg apró kék szemeivel a hadakat bámulta, vastag ajkai füttyszóra dudorodtak s hangtalanul az ágyúdörgés közben csucsorgatott s fiffengetett.
– Gyere csak ide, fiam, – mondta süvölvény fiának, akit magával vitt, mint gólya a fiát, mikor tanítja, – nem tudnak ezek semmit. Borbély György uram, Zsigmond fejedelemnek a főgenerálissa olyan köszvényes ember volt, hogy lépést nem tehetett, csak szekeren ült, onnan mesterkélte a hadat. Idejött a hadunk kedden reggel, szeredán délben már bent voltunk. Ezek meg már harmadnapja csak fogyasztják az ország porát… Kémélik az embert… Hahóóó, hahóó… az én éfikoromban a port kémélték, nem az embert… Hahóóó, hahóóó… Mer ember van, de álgyupor nem terem a mákfejbe, hahóóó, hahóóó.
Megkondult a déli harangszó.
Erre még egy pillanatig nézett rájuk mosolygó szemmel, akkor megfordult.
– No gyerönk, azóta anyátok megfőzte az ebédöt, hahóóó, hahóó.
Leballagott a várbástyáról, amely befelé menedékes volt, csak kívülre volt meredek. Mert földbástya volt az egész. Ha az ember a sarkát megvetette, akárhol lemehetett rajta.
Lent a pap várta a presbiterekkel.
Kalap leemelve, süvegtelenül várták s alázatosan szólalt meg a kálomista prédikátor. Kis, sovány ember, de olyan hangja volt, mint az ágyúknak.
– Domine mágnifice, – dördült meg a hangja, – azonvaló busulásunkban, hogy ily sorsra juttatánk, esedezőn kérjük Domine Magnifice, engedtessék meg, hogy a hívek a felséges Úristen színe előtt megjelenhessenek és buzgóságosan könyöröghessünk a nagy Úristenhez irgalomért és szabadulásért…
Megfogta a pap szakállát, amely ritkán csorgott le az ábrázatjáról s mosolyogva azt mondta neki:
– Hallom, pap uram, szól az ebédharang. Gyerünk ebédet enni, mert elhül az leves.
Ügyet se vetett rájuk s azok nem merték a nagyurat háborítani. Lehajtott fejjel utána kullogtak s el nem tudták gondolni, hogy mi dudorászni való van ebben a szörnyűséges állapotban.
– Az volt ám a vitéz katona s derék úr, – mondta, – a Barbély György uram őkeme. Száraz kis ember vala s olya köszvényes, hogy az ujjai felfakadoztak, így a bötykökön s csorgott belőlük a köszvény sója… De az, ha a köszvényes ujjával rábökött egy várra, annak a falai leomlottanak. Akkor aztán lovakra ragadozánk és úgy szaladánk, hogy a török csak úgy ment s ment. Ő keme csak iránzásképen egyet s egyet bökött s meg volt nyerve a csata.
A kezében kis fekete veresgyűrű vesszőcske volt, egyet suhintott vele s otthagyta a könyörgőket s ment haza a várkapitányságra.
Csudálkozva néztek utána s nem mertek morgolódni sem.
Nagy úr volt ez a Keresztessi Pál a várban. Huszonkét esztendeje él itt, mint uruk s valósággal fejedelmük. Itt már mindenki az ő nevelése s minden asszony az ő szeretője. Ez a vidám s nagykedvű ember fenékig ki tudta élni az életét ebben a kis fészekben. Sokra nem vágyott, de a keveset, amit itt bírt, nagyon tudta élvezni.
– No, szép asszony, – mondta, ahogy a nagyházba, a tágas ebédlőbe belépett s meglátta sovány feleségét, aki második asszony volt mellette s akit mindig csúfolkodva szokott szép aszonynak nevezni, – kész-e a leves.
Az asszony haragosan nézett el, ahogy szokta s dünnyögve mondta:
– Lehet, lehet asztalhoz ülni.
– Hahóó, hahóó, – szólt a várkapitány s ledobbant a helyére, az asztalfőn.
Abban a percben, akiknek kötelességük volt; mind jöttek és leültek az asztal körül.
A várúr éhség nélkül dült hátra a székében s legelőször is fogta az előtte álló megtöltött kupát és inni kezdett. Egy kortyot akart, de ivás közben megjött a gusztusa s addig folyatta az italt, amíg bele nem akadt a lélegzete.
Akkor letette s várt.
Az étekfogó behozta az étket. Hagymaleves volt. Barna lére s mindenki számára egy-egy tojás volt beleütve.
A kapitány szedett legelőször. Jól tele szedte a tányérát s akkor azt mondta:
– Hol van Miska gyermecske?
– Kinn az bástyán, keme után ment volt.
– Az ám, az ám – emlékezett, hogy valamelyik fiával volt az elébb. – Mi keresni valója van neki ott?… Rögtön érte s bé…
Belemerítette kanalát a levesbe. A vaskos fakanál csapkodta a levest.
– Mikor Barbély György generálisnál valék, – mondta derülten, – mondja Barbély úr: gyerekök, ez az élet és az egésség levese. Volt Barbély uramnak oly rakott kamarája; hogy emez hitvány Illyébül szakadott Betlehem annak csak a morzsáival is úr lenne… De csak hajmalevesen élt. De ez meg hallom csak aranytál s sütött hús… Azt mondja Barbély úr: ne edd a sok dögöt, mert attúl csak a köszvényed hizik… Jövőre még nagyobb hajmásat csenálunk a Kusalyszegbe… Az ott jó főd, úgye te korhadott Mojzes?
Az asztalnál ott evett az udvari személyzet. A gazda, nevének hallatára felnézett s nagyot böffentett amit így is lehetett érteni, meg úgy is.
– Ehen.
Az asszony ijedten pislantott az urára, hogy nem bolondult-e meg?… Hogy ez még jövőre hajmást akar csinálni…
De az öreg dudorászva mondta tovább.
– Mer a hajma, a kényeske növevény, annyiba, hogy jó földet akar, víz nem járta magasabb földet. Ahol a hajma megnő, ott minden megterem.
Az asszony nem tudta állani. Kiment a konyha felé s a hosszú folyosón, amelyen még nyárban is szél fújt, nekidőlt a falnak és úgy elkezdett zokogni, ahogy a tüdeje bírta. Már biztos, az ura eszét vesztette. Kint az ágyúk egyre-egyre pukkannak, hogy reszket az ajtó, az ablak s ez a jövő esztendei hajmáról beszél.
Mikor behozták a második tál ételt, ami vastagra nyújtott öreg tészta volt s letették az úr elébe, az megszurkálta a vellájával s azt mordulta.
– Ezen e, s ezen mér nincs túrú.
– Ugyan az isten áldja meg kedet, tudja hogy ma nem fonnyasztottunk.
– Hahá, szép asszony. Mért nem fonnyasztottunk?
– Mér… nem volt időnk.
A tehenek lent voltak a huszárvárban s hogy a külső kerítést, a latorkertet felégette az ostromló sereg, nem lehetett többet lemenni hozzájuk. Még az is csoda, hogy eddig el nem hajtották a hadak.
Az asszony kedveskedve, mint beteg gyereknek, mondta az urának.
– No iszen ked így is szereti. Meg van vajolva. Vajom még van két avagy három napra.
A várúr ránézett:
– Szép asszony, – mondta, – hahóóó, hahóóó, már a lábodba száradt az eszed; ha tovább így fogyol, elküldelek madárijesztőnek. Még arra jó leszel.
A tizennégyéves kislánya rászólt az apjára.
– Egyék má kee apám; mindig csak a szája jár.
Az apa megnézte a kislányát, akinek minden szabad volt.
– Hahóó, hahóó, – mondta és soká mosolyogva nézett, – mikor egyszer Barbély úrnál szolgálék, behozzák az öreg tésztát. Kiveszem belőle a magamét s hát a vellámat emelem, egy hosszú hajszál van rajta… Fiatal voltam, nem mertem mutatni, hogy iszonyodok a hajszáltúl… De meg attól is féltem, észre ne vegyék. A szakácsné asszony bele tanált fűsűlködni a tésztába… Na micsináljak, mán az egyik vége benne volt a számba, mikor észrevettem, a fogam közt a bestye haja. Ottan ottan mingyán elokádtam magam.
– Ne beszéljen ilyeneket, – mondta a kislánya.
– Kezdtem nyelni a hajat.
– Hallgasson mán.
– Nem akar vége lenni. Csiklandozta a torkomat… Még egy villával tömtem a szájamba… az öreg tésztát… Akkor vesztemre az asszony rámszól: No, Pali fiam, esznek-e a kopók?… A szám tele volt s azt vakkantom tele pofával: eszünk, eszünk, nyelünk…
Hátul az asztal végén fiatalabb legények elkezdtek nevetni. A kislány azonban undorkodva fintort vágott.
– Mindig ilyeneket…
– Mi az – szólt az apja –, hát csak nem ijedsz meg egy hajszálkától?
– Jaj, apám, elég volt mán.
– Mér? Nem szeretnél hajszált nyelni?
– Jaj.
– Anyád haját csak lenyelnéd?
– Ejnye mán no.
– Tán az anyádét én se utáltam vóna annyéra, de ott egy öreg olá asszony vót a főzőasszony, ammeg a vajat mind csak arra használta, hogy a haját kenyte vele.
– Jaj, de rettenetes.
– Csak úgy csorgott róla a zsír.
– Ne bántsa már azt a szegény gyereket, – támadt rá a felesége.
– Mér? Te is utáltad vóna?
– Ejnye, apja!…
– Mondom, hogy jó olajos hajszála vót. Csúszott.
– Hagyja mán kegyelme.
– Dehogy hagyom, még nincs vége. Nem is vót vége, az egyik vége mán jött kifelé az alfelemen, a másik még mindig a tálba sült. A zsírba… Nincs abba semmi, fiatal embernek mindent meg kell kóstolni, még a vén oláasszonyok haját is…
A kislány nem bírta tovább, ökrendezni kezdett.
– Hát még ha a pervátaszéket kellett volna hurcolnotok, az öreg Barbély nem tudott kimenni hasa kiüresítésére, hanem volt neki pervátája a házba s nekünk kellett egy Macskásival cipelni. Én attól se iszonyodtam, de az a bizonyos Macskási úgy okádott, mint az eb…
– Meg van ked bolondulva, ilyeneket kell ebéd alatt beszélni?
A várúr ránézett a feleségére.
– Hahóó… Te meg mán egész megkopaszodol.
– Ugyan haggyon má.
– Mán a tetvek el se tudnak bújni a fejedbe. Hahó, hahóó…
– Jaj, istenem.
– Hogy fogsz szeretőt keresni?
Az asszony kitört.
– Itt van az ellenség a vár alatt, ked meg úgy jártatja a száját, mint egy taknyos.
– Ellenség?!… – kiáltott fel Keresztessi Pál s felemelte a kupát s nagyot ivott. Mikor letette, véreres szemekkel nézett még mindig mosolyosan a feleségére. – Asszonnak nincs ellenség… Odale az mind szeretőnek való!!! Nem néztél még le, milyen szép magyar fiak…
– Hát én kimegyek… Bora, ereggy ki, apád megbolondult.
– Még hogy ellenség, mikor mind férfiú… Mikor Atilla király, magyarok első királya a langobárdok fővárát ostromoltatta, egy Kálmán nevű fővitézével… Hát annak a tulajdon várnak a kapitánya egy szép özvegy asszony volt. A meg letekintvén a várból, meglátja a Kálmánt s persze mingyárt beleszeretett. Le is izent neki, hogy ha feleségül veszi, neki feladja a várat…
A kislány, aki ki akart szaladni, a mesére megállott s hallgatta az apját.
– No, feladják a várat, bejön a Kálmán. Meg is tartották mingyárt a lakodalmat s lefeködtek. Éjfélkor azt mondja a Kálmán, nekem mán elég volt a házasságból, kedves feleségem, de neked, amint látom, nem volt elég, hát egy új férjet kapsz.
– Eredj ki, eredj, – mondta az anya a lányának s az durcásan el is ment, felbiggyesztett ajakkal, az apjára nézve lenézően. Amint az ajtót kinyitotta, abban a pillanatban egy rettenetes dörgés hallatszott be, úgyhogy mindenkiben meghült a vér. Bezárt ajtó mellett mégsem hallatszott annyira.
Keresztessi rendíthetetlen nyugalommal ült tovább s az asztal körül a társaság elhessentette a füle mellett az ágyúszót s leste a beszédet.
De hogy a lánya kiment, Keresztessinek elment a kedve a bőséges meséléstől. Újra ivott egy jót és ahogy róla mondták, másfél pintnél kevesebbet nem tudott inni.
– Így bizám… Éfélbe második férjet adott a Kálmán a menyecskének, hajnalba harmadikat. Akkor úgymond: No kedves feleségem, amint látom, te se tudsz jóllakni. Sorra vitézek… Hahóó, hahóó, közprédára bocsátta a királynét… Másnap délbe aztán azt kérdi tőle: Megelégettél a hunnusokkal? Feleli a királyné: Rajta csak rajta. Ejnó, vélekede a Kálmán, most jön a tied, az igazi… hahóó, hahóó… leásatott egy nagy szál fenyőszálat az udvar közepére s felnyársaltatta az asszonyt. Beleültette a karóba hogy a feje tetején jött ki, Most aztán kedvedre mulathatsz kedves lelkem, feleség…
Nagy röhögések voltak az asztalnál, akkor Keresztessi hátravétette magát a székében s elaludt. Nagy feje lekókkadt a mellére s hortyogása hamarosan megbizonyította, hogy vége az ebédnek.
– Fertelmes szájú – zörgölődött a felesége –, ilyeket beszélni a lánygyerekek előtt.
– Mér – ébredt fel Keresztessi egy pillanatnyi alvásából –, hagy okuljanak!… Oszt csak azér, hogy te is, te gyönyörűséges, ha szemet tanálnál vetni erre a fertelmes Betlehem Gáborra, akinél csúnyább nincs a velágon, így ne járj!…
Akkor felállott s kardját felcsatolta a derekára.
– Dehát nem sokat törődnek az asszonyok avval; hogy milyen nagy rothadott szája van annak, aki őket ostromolja, csak egyebe rendbe legyen, igaz-e. Mi, asszony.
Megveregette a felesége nyakát. Szegény sovány asszony a restelkedéstől már szólani sem tudott, pedig megszokhatta volna már az ura mellett az ilyen szabados szókat. Örült, mikor az embere kiment a házból s mingyárt intett a bennmaradottaknak s intette őket, hogy imádkozzanak.
Felállottak s egy öreg udvari ember elkezdte mondani az Úr imáját s valamennyien könnyes szemmel s buzgóan mondták utána az igéket: de szabadíts meg bennünket a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké, ámen…
Bethlen a tűzmesterrel körüljárta a várat Maros-parttól a Maros-partig. Megbeszélték, hogy hol kell még ágyúkat felállítani, hogy jól megrombolhassák a falakat.
Hogy a külső kerítés már megszünt, a vályog- és földbástyákat, az igazi palánkot akarta széthányatni s a földdel egyenlővé tenni. Legjobban szerette volna, ha az egész várat, Lippát, ahogy van, el lehetne pusztítani, hogy ne maradjon még nyoma se, hogy ha a török jön, akkor annak semmi haszna s öröme ne legyen benne.
Valami ok miatt a rekettyésben kicsit férébb húzódott s mikor ott felállott, egy halászembert látott meg, aki a sárban hasalt s nagyon lapult, hogy észre ne vegyék.
– Megájj csak, – kiáltott rá – gyeride.
A pákász odajött.
– Ismered-e a várat?
– Esmérem, uram.
– Nem tudsz-é bejárást valahol bele.
– Nincsen itten semmiféle olyas, uram.
– Nagy adományt kapsz, fiam – mondta a fejedelem –, ha megmutatod, hogy lehet legjobban megrontani ezt a várat.
A pákász öreg ember volt, csendesen mondta:
– Könnyű az, uram. Könnyű elrontani, ami van, de sok szegény magyar ember siratja meg. Hej, sok izzadtság fogja eztet táplálni, míg újfent erőssé lesz.
– Hogy gondolod?
– Hát úgy, uram, hogy tik ezt ágyúval szétszórjátok, majd jön a török s az münköt parancsol ide, hogy helyre igazétsuk.
Bethlen nagyot nézett az egyszerű ember bölcsességén. Körülnézett a vidéken. Eszébe villant, hogy itt mindenütt magyarok laknak s igazat adott a pákásznak. Ha ő átadja a várat, akkor a török, mert ő maga nem szeret építeni, mind ezt a szegény magyarságot fogja kirendelni sáncmunkára… S ha most rosszul van megépítve a palánk, majd megépítteti a szegény magyar földnépével oly erősre, hogy ne lehessen ezt ily könnyen eldúlni… Mert ma már nem így csinálják a palánkot… Eszébe jutott, hogy mikor Temesvárát most két esztendeje Deák Mehemed basa megrakatta, csak magyarság volt ott is a rab, – azt mondta egyszer a basa, hogy bár az egész le volna rombolva, akkor jobban meg lehetne csinálni.
Otthagyta a helyet s felült lovára s visszament a tábor felé. Meggondolta, hogy kár bántani a sáncot. Hamari munka volt, amit kezdett. Mert ha a vár úgy marad, ahogy van, akkor a töröknek nem lesz kedve ahelyett újat csinálni. De ha egészen eltakarítja nekik itt ezt a rozzant, régi sárkalitkát, akkor olyan erősséget csinálnak belőle, amit aztán nem lehet ilyen könnyűszerrel újra megvenni.
Meg is hagyta mingyárt, hogy nem kell tovább bántani. Maradjon a vár, csak riasztó lövésekkel kell őket szorítani s arra vigyázni, hogy kívülről semmi élelmet s egyebet be ne lehessen vinni, se éjjel, se nappal.
Visszament a sátorába s rögtön levelet írt Rhédeynek, hogy küldtön küldje a puskaport, mert az övé fogytán. Pedig ha most egy-két napok alatt be nem veheti, akkor nagyobb kárt vall, ha minden pora megmarad is.
Folyt aztán a lövöldözés tovább. S a lovasok szakadatlan cirkuláltak a vár körül. Még a madár se repülhetett be oda. Vagy csak az.
A várban nem volt semmi puskapor. Ő ezt jól tudta, hiszen már Gábris fejedelmet hiába sürgette Keresztessi, nem tudott neki adni. Ő pedig az első perctől kezdve vigyázott, hogy ne kapjanak. Azért vitette amit lehetett Illyébe, hogy ha mégis arra fordul, hogy neki kell a várat védenie, közel legyen, s egy nap alatt bevitethesse, ami kell.
Nem aggódott, hogy a bentszorultak hamarosan feladják a várat, de bosszantotta és sértette a vakmerőség, hogy Keresztessi már negyednapja visszautasít minden üzenetet.
Következő nap reggel már nagyon ingerült volt. Szeretett volna már túl lenni az egészen. Újra kiadta a parancsot, hogy lövetni kell a halászok bástyáját. Az volt a leggyengébb az egészben s ott lehet legjobban megostromolni. Egynapi munkával el is érték, hogy egyszer csak nagy robajjal leomlott a bástya. Belesuvadt a vízbe. Olyan volt a rés, mintha megnyitották volna a hordó dongáját.
– Így nyílik meg az ember élete is – mondta a fejedelem –, addig ostromolják, hogy kidől egy-egy bástya.
Még várni akart egy-két napot s nem rendelt ostromot addig, míg Toldalagi meg nem jön. Neki nem arra volt szüksége, hogy megmutassa a magyar vitézséget, hogy egy-kettőre végez evvel a Lippával, hanem éppen arra, hogy megmutassa azt, hogy a magyart még a magyar sem bírja várából kivetni… Parádé volt ez, porhintés, szemfényvesztés. Meg kellett mutatni, hogy micsoda erőt, pénzt, munkát, vért vesztegetett el, hogy a szultánt szolgálja. Bolondság lett volna aranytálcán egy perc alatt kiszolgáltatnia magát… Legalább tíz napig, vagy két hétig, elhatározta már otthon, ostromolnia kell, s csak akkor veszi be, ha a budai basa már segítségére van… Szinte nem is örült neki, hogy ilyen egykettő leomlott ez a hitvány bástya, szerencse, hogy még nincs itt a temesvári török; ha itt volna, holnap délben benn kellene lenni a várban, mert annak semmi akadálya… .
Mióta itt van, kétszer írt feleségének. Mind a két levele rövid volt és szavakban szerelmes, de alig tudta írni… Azért itt a harcmezőn nem gondolt annyit sem egyik asszonyra, sem a másikra.
Legjobb is embernek, ha nincs asszonyhoz túlsok köze. Az asszony az valami oly csoda az ember lelkében, hogy csak megköti a kezét s gondolatját. Dávid király volt az igaz ember, aki Bethsabéval nem teketóriázott, hanem letépte s eldobta… Eh, ha mégegyszer markába kerül a madár, nem ereszti el…
Lóháton ült, mikor ezt gondolta s nagyot nyujtózkodott. Két kezét felemelte a fejéig s minden csontja megroppant kötésben, ahogy egyet húzott magán… Aztán nevetve nézett körül. Férfiúnak érezte magát s nőre gondolt.
