Fenyő László: EMBER ERVIN VERSEI
Fenyő László: EMBER ERVIN VERSEI
Ember Ervin vagy tizenkét évvel ezelőtt tünt fel, illetőleg jelentkezett, Kassák lapjában, a Menschheit-költészet epigonjainak első garnitúrája közt, a futurizmus, expresszionizmus, szimultanizmus, aktivizmus stb. hőskorában. Azóta az expresszionizmus, társaival együtt, elhalaványodott, mint az a kor (a forradalmak küszöbén álló Európa), amelynek uralkodó vágyát és izgatott lüktetését kifejezni akarta – és formakérdéssé zsugorodott, de mint ilyen is a multé. Az expresszionizmusból azonban – ez kétségtelen – mindnyájan tanultunk. Ember Ervin is – és amit tanult, tizenkét év alatt sem felejtette el. Kár. Mert mit tanult? Erőszakos szó-összetételeket és tömörítéseket, főnevek melléknév- és igésítését, idegen-szavak oktalan és fölösleges használatát. «Óra» című versében olvassuk: «…az ucca villogó mágnesmezején autók luxusutasaikat a rohanás benzintömjénével röpítik a rekordélvezet felé», de a többi mű is nyüzsög a «meaculpa, agonizál, generáció, konjunktúra, kongresszus, tröszt, piramis» és hasonló jóktól.
Ez volna az új szociális-líra, amely munkástömegekhez szól? Mennyivel igazabbak Erdélyi József költészetének azok a szociális ereződései, amelyek keresetlenségükben s dalszerű formába öntve csakugyan hivatottak, hogy szélesebb olvasórétegekig lehatoljanak. Holott Erdélyi nem akar mindenáron szociális-lírát, míg Ember Ervin ott ül a parton, makacsul a vízre függesztett szemekkel és horgászó-botjával csak azt a halacskát fogja ki magának, amelyről látszik, hogy szociális – a többit megvetőleg a «széplelkeknek» hagyja, akiknek a horgászás játékosabb valami, kevésbé tudatos szenvedély.
Bizonyos ódaszerűség igényével lépnek fel ezek a versek, de ahogy fellépnek, olyan hamar el is tántorodnak önnön-igényüktől. Dinamikusan akarnak lenni és egyhelyben topognak. Itt van pl. a «Tisza»: «Tehozzád beszélek, Téged szólongatlak, féktelen folyó» stb. Tipikus ódakezdet. De amilyen nagy lélegzetet vett, ahhoz képest valóban vékonyka a hang, amely a továbbiak folyamán felhangzik és a mondatok, amelyek itt a strófákat helyettesítik, ahelyett, hogy emelnék, minduntalan újrakezdik a verset, amely a végén reménytelenül leesik, pedig – ötször is órádnak indult.
És bár a füzetben túlsúlyban vannak az olyan részletek, amelyeknek hangja hasonlatos a krumpliszsákhoz, melyet a padlóra ejtenek («testük fáradtsága nagy darab kő zuhanásaként dermedne mozdulatlanságba» stb.), befejezésül idézzük a «Téli éjszakából» a füzet legszebb részletét, amely az olvasóban szinte kétségeket támaszt: nem-é költővel áll szemben?
Csillagos az ég – talán óriás, lobogó tüzet vertek itt széjjel.
– – – – – – – – – –
Nyugtalan munkásszemek! testvér-csillagok!
ti röpdöstök körül e vad éjszakában.
Lázatok faggat, dühötök átkoz, erőtök ostromol,
sóvárgó tüzetek felmered az égre:
csillagok állása mutat-e szerencsét!?
De a mákszemnyi csillagok: roppant égitestek,
érzéketlenül robognak megszabott utakon.
Sorsotok kulcsa önerőtök méhében izzik,
szétvert tüzekként álljatok össze életünk égboltján
egyetlen lánggá.
– – – – – – – – – –
Nyugtalan munkásszemek! testvér-csillagok!
ti röpdöstök körül e vad éjszakában.
Lázatok faggat, dühötök átkoz, erőtök ostromol,
sóvárgó tüzetek felmered az égre:
csillagok állása mutat-e szerencsét!?
De a mákszemnyi csillagok: roppant égitestek,
érzéketlenül robognak megszabott utakon.
Sorsotok kulcsa önerőtök méhében izzik,
szétvert tüzekként álljatok össze életünk égboltján
egyetlen lánggá.
