Lányi Viktor: A KOLDUS OPERÁJA • Bemutató a Vígszínházban
Lányi Viktor: A KOLDUS OPERÁJA •
Bemutató a Vígszínházban
Bemutató a Vígszínházban
Ismert családi jelenet, mikor ebédnél a szülők hirtelen németre fordítják a szót, többnyire megfeledkezve arról, hogy jelenlevő gyermekeik már nemcsak az idegen nyelvhez konyítanak, hanem ama kényes témák körül is, amelyeket leplezni próbálnak előttük, többé-kevésbé tájékozottak. Ez a kényszeredett «nicht vor den Kindern» hangulat uralkodott a «Dreigroschen-oper» magyar változatát bemutató Vígszínház színpadán, ez áradt szét a nézőtéren és ez feszélyezi a kritikust is, amikor a külföldön mindenütt nagy sikert aratott darab itteni bukásáról kénytelen beszámolni. Éppen egy kitűnő kritikus-kollégámnak mondtam az első felvonás szünetében, – arra a megjegyzésére, hogy az egészben nem lát egyebet, mint az ősrégi «Színházi Képtelenségek» modernkedő alakját, – hogy igaza van, mondhat még többet és rosszabbat is rá, mert ebben a formában, ebben az előadásban nem ismerhette meg a művet. Én – mit tagadjam? – Münchenben láttam és nem állítom, hogy valami egetverő élményem lett volna, de kitűnően mulattam és egy minden ízében eredeti, érdekes, erős szavakkal és borsokkal mesterien fűszerezett színházi produkció emlékével távoztam a Schauspielhausból.
Savát-borsát a háromgarasos operának a magyar átdolgozás nagyrészt eltüntette és Heltai Jenő ezuttal hálátlan szerepben csillogtatta finom ízlését, bölcs irodalmi tapintatát. De erre a pontra nem érdemes sok szót vesztegetni. A magyar viszonyok közt önkéntes cenzurára volt kényszerítve a színház és mesteribb tollra igazán nem bízhatta volna a kényelmetlen feladatot.
Heltai arra törekedett, hogy Bert Brecht művét visszavezesse az ősalakhoz, a John Gay-féle kétszázéves angol eredetihez, amely elsősorban paródia volt, a Händel-operák csúfondáros ellenképe. Igen ám, de akkor Pepusch mester egykorú zenéjével kellett volna játszani. El kell ugyanis oszlatni a napi kritikusok egy részének jóvoltából elterjedt ama tévedést, mintha a mai koldusupera komponistája csak feldolgozta, felfrissítette volna a régi partitúrát. Szó sincs róla. Egy vagy két jelentéktelen melódiát leszámítva Kurt Weill elejétől végig saját leleményű muzsikát szerzett. Ez a jazz-re hangolt fanyar gassenhauer-zene pedig egész stílusában és faktúrájában a ma hangstílusában és faktúrájában a maga módján a darabnak nálunk elkent korszerű tendenciáját képviseli.
Ez az egyik gyilkos paradoxon. A másik a rendezői felfogásba vitt végzetes bizonytalanság. A darab tudniillik nemcsak koldusokról szól, hanem koldusok is adják elő. Heltai átdolgozása ezt a lényeges körülményt még külön is hangsúlyozza a keretetadó két új figura (koldusköltő és frakkos színigazgató) verses párbeszédével. Csodálatosképen Jób Dániel egyébként részlet-ötleteiben érdekes rendezése teljesen letért a legtermészetesebb megoldás ösvényéről és a nyomor-elképzelés naív stilizálása helyett reális, kiállításos színházat játszatott. Nem forgó-, hanem korgó-színpad kellett volna ide, éhes gyomrok, ziháló tüdők, vérbeteg agyak tündérfantáziájának illuzionista megvalósítása. Más szóval commedia dell'artet kellett volna játszani: színpadot a színpadon.
Más kérdés, hogy az adott, tévesen beállított keretek közt nem lehetett volna-e jobb eredményhez jutni. Szerintem igen – a szereplők helyesebb megválasztásával, az egyes színészi alakítások logikusabb kiépítésével, a jelenetek ritmusának és dinamikájának tervszerűbb kidolgozásával, az egy csapással tíz legyet ütő technikai teljesítmény feszültségének tudat alatt való éreztetésével. itt már elemi és alapvető színház-kultúrai bajokra kellene rámutatni, amelyekben ez a nagy anyagi és erkölcsi kockázattal előkészített produkció sajnálatosan bővelkedett. Ide vág az is, hogy a zenekar – operettszerűen – a színpad előtt, láthatóan játszott, miáltal az illúziókeltésre és nem absztrakt kíséretre gondolt muzsika értelmét és hatását veszítette. Ide vág az a furcsa tünet, hogy Budapesten, a kabaré hazájában, ily önként kínálkozó alkalommal a színészek munkájából szinte teljesen hiányzott a rögtönző kabaré-stílus igazi szelleme, de annál jobban érvényesült benne az, ami káros és elvetendő: az álközvetlen, hanyag és elnagyolt beszédmodor, a primer-szándékú bohóckodás.
Nem tisztán talentum kérdése ez, mert a szereplő művészek nagy része igazán tehetséges és erről Gaál Franciska, Jávor, Mály, Gombaszögi Ella, Sárosy Andor, Simon Gizi, Makláry, Peti és a többiek egyes mozzanatokban most is tanuságot tettek, csak úgy, mint más, szerencsésebb alkalmakkor.
De a darabot magát valahogy máskép kellett volna kézbe venni. Ha nálunk csak így lehet és csak így tudják, akkor jobb, ha színházvezetőink egyelőre tartózkodnak merészebb kísérletektől.
