KOMOR ANDRÁS: LAKODALOM
KOMOR ANDRÁS: LAKODALOM
Fáni néni nem bírta tovább Az orrahegye kivörösödött, szeme sarkában egy-egy könnycsepp jelentkezett. «Oh, meine Kinder! Oh mein süsser Gott, dass ich es erlebt habe!» Körülötte mindenki elcsendesedett, szegény Frida már hátranyult a szék hátán lógó retikülje után, hogy kivegye a zsebkendőjét, szerencsére, a fiatalabbik Steiner fiú hirtelen felkapta a poharát s elkiáltotta magát: «Éljen a Fáni néni!» Mindenki hangosan kiáltotta utána az éljent, poharak ütődtek össze, Vilmácska felállt, odament Fáni nénihez, mire Fáni néni homlokon csókolta őt, erre Ernő is odament s Fáni néni homlokon csókolta őt is. Az evéshez szükséges nyugodt kedv ezek után helyreállt, legföljebb Fáni néni hangja remegett még kissé, amikor a Steiner fiúhoz odaszólt: «Add közelébb, kérlek, azt a krumplit».
Ő ült a főhelyen. A lila ruha volt rajta, a lila taftruha a fekete csipkekendővel, amelyet csak a legünnepélyesebb alkalmakkor szokott magára venni; mellén odatűzve a bross a rubinszemű négerfejjel s a nyakán az aranylánc, a hosszú aranylánc a lornyonnal. Nem mintha Fáni néninek szüksége lenne lornyonra, a fél üvegje repedt is, a méltóság, igen, a család tekintélye hordatja ezt vele mindannyiszor, ha arról van szó, hogy a család kitegyen magáért. Az ő szeme! Annak bizony nem kell semmiféle üveg. Befűzi ő a legkisebb fejű tűbe a cérnát s messziről meglátja, ha a lány a takarításnál slampos volt s a székek oldalán rajtahagyta a port. Fáni néni szeme! Hát minek lehet köszönni ezt, hogy most így együtt ülnek; minek ezt a nagy boldogságot, ha nem az ő szemének? Hogy meglátta, hogy kinézte, mit lehet itt csinálni, mire lehet itt menni! Amikor a többiek még csak nem is sejtették, miről van szó, ő már tiszta szemmel megmérlegelte az ügyeket, hova vezetnek az utak, hol van kis tologatásokra szükség, simításokra, rendezgetésekre s nem nyugodott, amíg szépen el nem rendezett mindent. Nem, senki se szólhat semmit, hogy az asztalon őt ültették a főhelyre; megérdemelte. Kijár neki a sok éljenzés, a hálás és tisztelgő tekintetek, az ételekből a legjobb darabok. Mert ha ő nincs, Vilmácskából és Ernőből sohasem lesz ez a boldogságában szemérmesen mosolygó pár, a fiatalabbik Steiner-fiú sohasem kiálthatja el üvegcsörgés és vihogó nevetés között: «Éljen Szirmai Ernő és neje!»
Bámulatos; hogy tudta ezt a dolgot összehozni. Megérkezik a városba egy pesti fiatalember, párhetes üzleti, hivatalos munkára. Senkit nem ismer. Valami távoli rokona van itt, az özvegy Ehrlichné, azt meglátogatja. Hogy van az, hogy ezen a viziten ott van Fáni néni is, aki pedig csak a legritkább esetben jár el Ehrlichnéhez, egyszer egy évben, legföljebb kétszer? Hogy van az, hogy másnap a főutcán a fiatalembert megszólítja egy idősebb hölgy: – «Á! jónapot, Szirmai úr, hát meg sem ismer?»… – «O! nagyságos asszony, igazán». «Tegnap találkoztunk a barátnőmnél, Ehrlichnénál… Hát hogy tetszik a mi kis városunk? Persze egy pesti fiatalember…» – És tapintatos kelletgetéssel vezeti is már, hogy megmutassa a város nevezetességeit, a vártemplomot, az új vashidat, a Tisza partján az új parkot, és közben nem felejti el, hogy figyelmeztesse a Fő-utcán a most épült háromemeletes bérházra: – «Szép ház, nézze. Steiner malomtulajdonosé. A rokonom.» – És a Piac-téren nem mulasztja el, hogy odamutasson a Fenyvesék házára: – «A város leggazdagabb embere. O! ha látná a lakást, hogy van az berendezve! Én elég gyakran eljárok hozzájuk. A nagynénjük vagyok és…» – És közben érdeklődik aziránt is, jóságos anyai gondoskodással, hogy milyen ma egy pesti fiatalember élete, nehéz, bizony nehéz lehet, a vendéglői koszt, nincs rendben soha semmi, a sok vesződés a mosónővel, a takarítással, igen, el lehet képzelni mindezt, egy ilyen komoly, finomlelkű úr mennyi kellemetlenségnek van kitéve. Csupa megértés, csupa finomság Fáni néni s nem csoda, hogy a séta végén Szirmai úr meghatódott hangon megkérdezi: – «Ha nem vagyok alkalmatlan, legközelebb majd nagyságos asszonynál tiszteletemet tehetem?»
Ez volt az első komoly lépés. De hol van ez még attól, amikor egy nap Fáni néni félrehúzta szegény Fridát s arról kezdett beszélni, hogy valami eszébe jutott s hogy Vilmácskával talán lehet valamit csinálni? Mennyi mindent kellett addig tenni, ügyeskedni, beszélni, hallgatni, nehézségekkel verekedni, csüggedni, idegeskedni – és állandóan szemmel tartani mindent, és állandóan készenlétben lenni – mennyi, mennyi vesződés! Fáni néni most nem gondol ezekre, ül az asztalfőn a rántott csirkével megrakott tányér előtt – «Fridám, egy kis salátát kaphatok?» – eszik és ragyog, nemcsak az arca; a lila taftruha is, mellén az aranyfoglalatban a négerfej is, őt is megfogta a szoba gőze, ez az ételszagból, cigarettafüstből, tányércsörömpölésből és nevetgélésből összeállott levegő, amely mint a boldogság, amelyben nem lehet gondolni semmire, csak ülni és enni és együttnevetni azzal, aki felnevet.
Csupa kerek arc, még Frédi bácsi fogatlan sovány álla is kigömbölyödött. Legföljebb szegény Frida szája körül érezni valami fanyar fáradtságot, ő talán még most se ocsudott fel a hetekre visszanyúló izgalmakból, a sok bizonytalanságból, még bennük él, idegesen és keserűen, s hogy elhitesse magával a valóságot, időről-időre, magában, vigyázva, hogy más meg ne hallja, el kell sóhajtania: – «Endlich sind wir da, endlich sind wir da». Ilyenkor az arca kicsit megenyhül, a tekintetében valami megkönnyebbülést érezni; nem mosolyog, mert szegény Frida nem tud mosolyogni, csak két keskeny ajka még jobban elkeskenyül s a szeme alatt apró pirosságok ütnek ki. De az egész nem tart egy percnél tovább; már megint azzal a nyugtalansággal néz köröskörül s már megint, isten tudja hányadszor nyúl hátra a retiküljéért, hogy kivegye a zsebkendőjét; a keze féluton megáll és lehanyatlik.
Nem, túlzás volna azt mondani, hogy hangos jókedv uralkodik a szobában. Nincs itt senki hangos ember. Egyedül a Steiner-fiú érzi azt, hogy olykor-olykor el kell kurjantania magát; eleinte támadt is visszhangja a rikoltásainak, most azonban legföljebb fölnéznek rá a tányérból s egyik-másik kissé megemeli a poharát. A hangulat a megrakott tálak s ürülő tányérok, a kövér falatok s a zsírtól maszatosodó szájszélek nyugodt biztonsága. Esznek és sokat esznek. A telő gyomrok elégedett mosolya fölött Frida örökké kétkedő tekintete őrködik. «Hogy milyen kitünő ez az uborkasaláta! – Kaphatnék még egy kicsit abból a libamellből? – Drágám, ha vettél a csirkéből, add majd ide nekem a tálat.» Kellemes este. Frédi bácsi mellényén már a harmadik gombot gombolta ki s Fáni néni lila taftruhájához nem nagyon illő szuszogással fordul oda Fridához: «Fridácskám, már nem birom tovább».
Fent az asztal keskeny szélén ül Vilmácska és Ernő. A megrakott tálak idáig nem jutnak el, az utjuk elfordul, kikerüli a fiatal párt. Idefent nincs szükség most ételre, a tányéron ki is hült a hús, amit nem tudni kinek a gondoskodása rakott oda. Vilmácska és Ernő most a fényből élnek, amely a lámpáról kipirultságukban is sápadt arcukra hull, a melegből, amely az asztal alatt egymást szorongató kezükből árad végig a testükön, a néha rájuk eső tapintatos pillantásokból, nevetve felhangzó szavakból, amelyek egészséget kívánnak és boldogságot jósolnak nekik. Ők ketten egyedül azok, akiknek arca nem is gömbölyödött ki, Ernő arca talán még beesettebb, mint rendesen – őket nem fogta el az a zsíros húsokból áradó és húsos nyugalom, félszegek, félénkek, valahogy nem illenek be ebbe a szobába. Valahol messzi jár a gondolatuk. Talán azért is hangzik olyan különösnek olyan messziről jövőnek Ernő hangja, amikor egy-egy odakiáltott jókivánságra akadozva s halkan válaszol: «Igen; igen, köszönöm».
Fáni nénin a rántott csirke után elömlött a második érzelmességi hullám. Hirtelen jött az egész; egy perccel előbb még semmi sem látszott rajta; aztán egyszerre már csurgott is végig az arcán a könny: «Es ist doch schön, meine Kinder; es hat uns doch der liebe Gott geholfén». Párszor megbólogatta a fejét, kezét rátette szegény Frida kezére, magához vonta, lila taftruhájához szorította s arcon csókolta őt. A többiek felnéztek a tányérjukból, kissé csodálkozó szemmel s egy percnyi időt engedtek a meghatódottságnak. «Fáni néninek arany szíve van» – jegyezte meg Kamilla, aki eddig egy szót se szólt, csak ült, előbb feszesen, aztán az ételek alatt mindinkább széjjelomolva; «Hát ami azt illeti, csakugyan nehéz volt idáig vinni a dolgot» – vélekedett mellette Vilmos, az ura, aki mindig a realítások embere volt, kereskedő – «már bizony nem nagyon látszott valószínűnek. hogy Vilmácska valaha is férjhez menjen» mire Rezsin, a vénlány Rezsin, a menyezetre emelt pillantással felsóhajtott: «Az isten megsegíti mindazokat, akik bíznak benne».
«Isten megsegíti?» – Fáni néni rendes, vallásos asszony, nagy ünnepekkor s néha péntek este is ott van a templomban, nem, ő nem akarja elvenni istentől, ami istené. Mégis, bántja Rezsin megjegyzése. Hisz igaz ő is ugyanezt mondta; de azt ő mondta, az egész máskép hangzik, ha ő mondja. Isten segítsége? Nem, lelke rajta, nem a hiúság beszél belőle, olyasmi, hogy az érdemeit akarná hangoztatni, nem, nem, – de mért nem szól senki, hogy igaz, isten rendezte ezt így el, de ha ő, Fáni néni nincs… Nem, nincs megsértve Fáni néni, csak azt érzi, hogy a tekintélyén, lila taftruhás tekintélyén valami csorba esett. Ez a Rezsin! amióta megöregedett, hogy milyen egy bisszig teremtés lett belőle!
Az érzelmi hullámok még mindig tartanak Fáni néniben. Viszik, hordják magukkal, elvitték volna talán egész messzire, vissza azokig a tájakig, amelyekben ő vuklisan, masnisan, tizenhétévesen és szerelmesen nézi a fiatalembert, aki ma három üléssel odébb Frédi bácsi nevét viseli s csámcsogva, fogatlanul majszolja a csirkecombot; elvitték volna a maga mátkaságának boldog napjaiig, végiglebegtek volna vele ezeken a szép és szívetszomorító s mégis oly jóleső emlékeken. – «Oh meine Kinder, als ich noch jung war…» – ha nincs Rezsinnek ez a kellemetlen közbeszólása. Mért is szól bele mindenbe ez a Rezsin? Most így meg kell állnia közelebbi s tán szürkébb eseményeknél, válogatnia közöttük, hogy önmaga előtt igazolja fontosságát, hogy hiánytalanul érezze önmaga tekintélyét, s valahogy ki ne essék abból a nagyszerű, ünnepélyes hangulatból, amelybe a taftruha, az aranylánc, a tiszta kendővel felterített és megrakott asztal s a sok kipirosodott arc beleringatta őt.
Hát kinek köszönhető mindez, ha nem neki? Meri valaki az ellenkezőjét állítani? Vegyük csak azt a majális-esetet. Mindenki ellene volt, igen; Kamilla, hogy: «nézze Fáni néni, ma ez már máskép van, mint, a maga idejében, ma nem szerelmet keresnek a fiatalemberek a bálokon, hanem kalandot, meg flirtet, meg pucérságokat» és Rezsin, hogy: «tudjátok, olyan fádak ezek a mulatságok» és Frida szegény, hogy ez megint csak újabb kiadás és ő oly fáradt és úgyis előre tudja, hogy nem lesz a dologból semmi. De Fáni néni ragaszkodott a tervéhez; hajlandó lett volna akár a maga pénzén is valami kis ruhácskát varratni Vilmácskának; valami olcsó, mutatós anyagból s egy napra a házivarrónő; egy semmiségből ki lehet hozni az egészet.
És tessék! mennyire igaza volt: ezzel a majálissal kezdődött el minden. Igaz, ha úgy vesszük, ebben is a legnagyobb szerepe Fáni néninek volt. Már csak az, ahogy őket a bálon fogadták. Frédi bácsi hosszú évek óta első választmányi tagja a Kereskedelmi Csarnoknak, amely a táncmulatságot rendezte, persze minden rendező külön köszöntötte őket, a legjobb asztalt kapták, mindúntalan odajöttek, nem kívánnak-e valamit, később megállt az asztaluknál a hitközségi elnök is és Fáni néni legközvetlenebb mosolyával szólt: «Tessék, méltóságos úr, nem ülne le egy percre hozzánk?» Kis dolgoknak látszanak ezek, de ezek a kicsinységek sokat jelentenek. Igen, hadd lássa ez a pesti fiatalember, hogy milyen familiával került össze, igen, ha kell, nem vétek kissé meg is toldani az igazságot és például a fiatalember egyik kérdésére így válaszolni: «Hogy ki volt ez az úr? Blau, a cipőkereskedő. Rendes és nagyon gazdag ember. De mi nem nagyon érintkezünk vele. Tudja, nem tartozik a mi körünkhöz. És ebben a kérdésben nem lehet elég kényes az ember». Előkelő volt Fáni néni, csupa elegancia – a lila taftruha volt rajta akkor is – csupa finom mosolygás; az asztal körül ő tartotta életben az egész társaságot, Rezsin nem vághatott savanyú arcot, Fridának nem nyilott alkalma, hogy elsóhajtsa örökös panaszait, beszélgetni kellett s ha egy pillanatra mégis elakadt a szó, már ott volt Fáni néni: «És mondja, Szirmai úr, sokat jár színházba? Persze, ritkán csak, hisz megérthetni, csupa rossz darab. Zűllik minden. De azért az a Gál Franci cukros egy teremtés lehet… De persze, annál inkább olvas. Az úgy messziről látszik már Szirmai úron, hogy nagyon olvasott ember. Jelent meg mostanában valami érdekes a magyar irodalomban?» Honnan vette ezt, honnan tudja mindezt Fáni néni?
Ha a család úgy könyvelte el ezt az estét, hogy kitűnően sikerült, ha Szirmai Ernő is úgy érezte, hogy egész kellemes este volt, nem kell arra gondolni, hogy bortól felrázott hangulatban, cigány mellett dalolva és táncolva voltak együtt hajnalig. Bor egy-két üveggel fogyott csak, annyi éppen, amennyi az ilyen esti együttüléseknél nélkülözhetetlen. Frédi bácsinak; igaz, kissé fejébe szállott ez a kevés bor is és el szerette volna húzatni a Cornevillei harangok-ból a valcert. – «Tetszik tudni, kedves Szirmai úr, ezt együtt láttuk a feleségemmel Pesten, amikor kéthónapos házasok voltunk. Hogy ma már nem játszanak ilyesmit!» – de a cigány nem ismerte a valcert; kövér, vaskoskezű cigány volt, látszott rajta, hogy nem öregek szentimentális visszaemlékezésein keresi meg a kenyerét. És táncra sem került nagyon a sor. Vilmácska sohasem is volt nagy táncos s amióta, négy éve talán; a síkos folyosón kificamította a lábát s a térde megdagadt, nem is tenne jót neki, ha sokat táncolna. Egy-két forduló; Szirmai úr se nagyon erőszakolja a dolgot; kissé ügyetlenül is lépked, bizonytalanul, merev vállal, látszik, nem sokat jár lokálokba, inkább komolyabb dolgokkal foglalkozik. A két fiatal egymás mellett ül – ezt is Fáni néni rendezte el, hogy így közel kerüljenek, – ül csendben, majdnem összehajolva; jobb ez, mint a tánc. Nem mintha érdekesen, szellemesen beszélgetnének; talán többet is hallgatnak, mint beszélgetnek. Szirmai úr félkeze szórakozottan a terítő egyik rojtját gyűrögeti vagy kenyérgalacsint gyúr, vagy olykor-olykor úgy tesz, mintha nadrágjáról valami odahullott morzsát sepergetne le; néha előrébb hajol, néha hátrább támaszkodik, és néha kérdez is: «És miket szokott olvasni Vilma kisasszony?… Persze, nagyon sok kedves barátnője van itt Vilma kisasszonynak?… És milyenek az itteni fiatalemberek?» Kérdések, amikre ha jön is válasz, egy halk szó, vagy egy még halkabb mondat. azt továbbfűzni beszélgetéssé fejleszteni nem lehet. Szirmai úrnak újra kérdeznie kell: «És gyakran járnak fel Pestre?… És nyáron persze mindennap fürdenek a Tiszában? Kitűnő lehet az. Sajnos, Pesten a hivatal…» Vilmácska lehajtott fejjel ül, talán azt nézi, hogy milyen furcsa a ruháján a szövetminta, itt az egyik, mint valami madár csőre, ott a másik, mint egy seprő, furcsa, s ott lent, ahol a varrás összeér, mint valami arc, egy borotvált férfiarc; talán a cipője orrát nézi, hogy kezd már kikopni, pedig két hónapja sincs, hogy vette a cipőt, vagy nem néz semmit, nem is tudja mire gondol, csak azt érzi, hogy mind a két halántéka s hátul a nyaka is tüzel, nagyon tüzel s hogy elfogja a szédülés, ha tovább is így kell ülnie… Ez így tartott tovább, de mégsem egészen így volt. A kevéske bor is lehetett az oka, a zene is, vagy talán a verandával toldott helyiség pár nyitott ablaka, amelyen bejött a friss esti levegő, könnyűszagú tavaszi levegő, amely megborzongatja az embert, de ugyanakkor apró meleg hullámokat is himbáltat végig a testen. Kellemes jóérzés az ilyen levegő; az asztal körül ülők észrevétlenül érezték is magukon a hatását. Kamilla nevetve legyezgeti magát s tessék! Rezsin, a mindig biggyedtajkú Rezsin mosolyog s a zene taktusára akaratlan ide-oda lóbázza a fejét. Szirmai úr egyszerre azt érezte, hogy valami nem rosszuleső fáradtság kúszik végig a tagjain; nagyot nyujtózkodni volna jó; párszor be kellett húnynia a szemét s ilyenkor a szeme előtt képződő, kavargó körökben egy arc jelent meg: kívánatos fények között kissé félrehajolva, kissé mosolyogva Vilmácska arca. Szirmai úr arcán, a mozdulatain nem látható semmi átalakulás; most is olyan merev vállal ül, és most is ugyanolyan lassan és nehezen talál egy új kérdést: «Vilma kisasszony játszik valami hangszeren?» Csend Vilmácska hallgatagsága megmaradt; de egyszer, valami véletlen mozdulat következtében, az alsó karja és a keze odaért Szirmai úr oldalához és nem húzta vissza; jó volt vigyázva kissé, odaszorítania a férfi oldalához… És nem történt semmi semmi egyéb éjfélutánig, amikor a társaság felállt és indult hazafelé. De talán mégis igaza volt Fáni néninek, amikor az utcán mosolyogva fordult az asszonyokhoz: «Vettétek észre? már egész szépen összemelegedtek a fiatalok».
Elégedetlen indulatok taszították el Fáni néni fantáziáját vissza a multba; bizonyítékokat akart, kitárni minden bizonyítékot, ami mellette szól, ide kirakni az asztalra, a többiek szeme elé, a majálist, amit akkor tett s ami utána következett, óvatos és ügyes célzásait a fiatalember előtt, a két délutánt, amelyen a fiatalokat újra összehozta, a Pestre visszautazó Szirmai úr kifejezett ígéretét, hogy hamarosan megint itt lesz a városban, a levelezőlapot, amelyen Vilmácskának tiszteletteljes kézcsókját küldte Pestről s a levelezőlapot, amelyet válaszul ő mondott Vilmácska tollába, megfontolva minden szót, hogy: «Szives megemlékezését igen köszönöm. Sokszor gondolok az együtt eltöltött kellemes órákra s remélem, a közeljövőben ismét meg fog örvendeztetni kedves társaságával», – így; egy szóval se többet, se kevesebbet; a fiú, ha akarja, ebből a pár sorból is eleget megért. Igaz, hogy nehéz napok következtek ezek után; egy nap, két nap, egy hét és Szirmai Ernő nem jelentkezik, még csak egy sor írás se érkezik tőle. Kamilla már jön a maga megjegyzéseivel, hogy: «Mégse kellett volna idáig vinni a dolgot, most itt ez a szegény lány…», Rezsin ajkai körül már ott a fanyar mosoly, amely minden hangos szónál hangosabban hirdeti, hogy: «No, úgy-e megmondtam előre», szegény Frida nem beszél a dologról, másra tereli a szót, de a hangja még panaszkodósabb, még szűkebbre húzta össze a vállát, még halkabban megy keresztül a szobán. És Vilmácska is; sápadt s már második napja nem nyúlt a kézimunkájához s ha akárki vendég jön, kimegy a szobából… Mi az, hogy Fáni néni most is fennen hordja a fejét, most se csügged? Tele van most is tervekkel, tele bíztatással, nem akar sehol kellemetlenségeket látni, hozzá nem érnek fel az apró kétségek, nem vesz tudomást arról, hogy «nehézségek» vannak, megy biztos léptekkel, mint a győzelem elé haladó hadvezér. És, persze neki volt igaza. A második hét végén Pestről érkező levél arról adott hírt, hogy Szirmai úrnak súlyos torokgyulladása volt s ezért nem köszönhette meg Vilmácska kisasszony kedves sorait. Torokgyulladás! óó! szegény fiú! elképzelni, ahogy egyedül fekszik abban a hónaposszobában, és talán senki sincs, aki borogatást adjon neki. Csak valami baj ne maradjon utána; mert torokgyulladásnál sohasem lehet tudni… És Fáni néni írja is már a levelet, amelyben az egész család, elsősorban Vilmácska résztvevő érdeklődését tolmácsolja s felveti a kérdést, hogy a kedves Szirmai úr nem találná-e jónak, ha a betegség után most pár napra lejönne, kissé összeszedni magát, az egész rokonság szívesen látja, és a vidéki levegő…
Idáig jutott a mult képeinek felidézésében Fáni néni. Bizony, izgalmas napok voltak. Már nem tudja, miért is idézte fel őket, Rezsin kellemetlen megjegyzését elfeledte rég; sorakoztatja el a szeme előtt a képeket s már nem azokat csak, amelyek a mindig tevékeny, mindenható s mindenütt jelenlevő Fáni nénit ábrázolják, már elidőz azoknál is, amelyeken egy szoba sarkában csendesen ülő lány és fiatalember, egy utcán lassan haladó fiatal pár látszik, ni, most mennyire összehajoltak, ni, most a kezük összeért és nem engedi el egymást… Fáni néni ringatja maga előtt ezeket a képeket, amíg a végén önmagát is omladékony és jóleső meghatottságba ringatja át. Most nem szól semmit, mert mielőtt szólhatna, az egész arcát ellepi a könny.
Most behozták a tésztát, hatalmasra sült és baracklekvárral tetézett fánkokat, két magasra halmozott tortát s Fáni néni sírása elveszett az édességek között. A hangot az evők vették át, villakoppanás, a kés kicsusszanása a tányéron, ajkak csettenése, a fogak morzsoló csendje; a mozdulatok nehezek; a szemek bágyadtak, mint sokáig tartó ölelkezések után. Ez így tartott egy darabig. Több volt ez, mint előbb a húsokkal aláfűtött jólakottság s a csontokon majszoló étvágy, egy továbbfejlődött állapot volt ez, ezek a kifejezéstelen arcok, ezek az elterebélyesedett testek, ez a bálványszerű elégedettség a kéznek a szájhoz való emelésében, ez a lomhaság; adják egymásnak az édességeket s mintha valami titokzatos vallás ceramóniái játszódnának le az asztal körül. Egyetlen érzés uralkodik a szobában: a megfeszült hasizmok kényelmetlen, de mégis elandalító érzése… Fent az asztal végében a fiatal pár szeme ámulva s értelmetlenül akad meg az evés kéjében már-már fájdalmassá torzult arcokon; úgy érzik magukat, furcsán és feszélyezetten, mint a véletlenül idetévedt idegenek.
Nem nagyon soká tartott ez így. Az evés feszültsége végre is lehiggadt. Valami álmosság következett rá, félig lehunyt szemű s leesett állú ábrázatok, tunya testtartás. De elmult ez is. Valami nyugalom foglalta el az álmosság helyét cigarettával, szivarral alátámasztott nyugalom, a férfiak a nyakkendőjüket igazgatják, a nők a frizurájukat, az arcok mintha friss vízben mosdottak volna meg; ami szó hangzik, közönyös, józan szó mind; Vilmos, a Kamilla ura, oldalsó zsebéből előhúzza a noteszét és belejegyez valamit: – «Mi az?» – «Valami sürgős rendelésem van holnap; felírtam, hogy el ne felejtsem».
Talán ez a nyugalom tette lehetővé, hogy fent Ernő és Vilmácska kissé zavartalanabb, nyiltabb szemmel nézzen egymásra. Valami kábultságban ültek eddig, most is tart ez még felettük, egy könnyű, kékszínű fátyol vonja be őket, ami izgalmakból, sejtelmes várakozásokból, meghatott érzésekből fonódhatott össze; most is ugyanolyan tehetetlenül és szótlanul ülnek, az ajkukon ugyanaz a távoli és el nem mozduló mosoly; és fogják egymás kezét ügyetlenül és hűvösen és mégis forró ujjakkal s ha néha enged az egyik kéz s a másik kéz kihull, ijedten úgy pillantanak fel, mint aki elvesztette lába alól a talajt. Valahogy a föld fölött lebegtek eddig, csupa puhaság, csupa kékség és csupa bizonytalanság között, messze ettől a szobától, messze ezektől a hangos és nagyon is élő emberektől, időn kívül, testetlenül – mi is az, ami itt lejátszódik körülöttük?
A szoba frissentámadt józan levegőjében oszladozni kezd köröttük a külön világot teremtő fátyol s egy-egy gondolatuk már a földre ér. Messzire nem merészkedik, se soká el nem időzik, csak megérint valamit s már menekül vissza a kék birodalmába, amelynek talán boldogság a neve. Így suhan végig Ernő szeme az asztal körül az arcokon és látja, hogy csúnyák, nem rokonszenvesek, Fáni néni arca, amely ott a kék világban finomnak, jóságosnak látszott, most egy duzzadt, gorombaszemű, fontoskodó pulykaarc. Nem, nem szabad, hogy ilyesmiket gondoljon, hogy ezek a gondolatok elhatalmasodjanak rajta… Húzódna vissza, de a gondolatai előtt a ma délelőtti templomi ceremónia áll. A pap, milyen komikus is volt… A szerelemről beszélt, amely hosszú esztendőkön hűségesen kitart, amely el nem csüggedve vár, amíg a boldogság órája végre üt s amelynek legszebb példáját adta az előtte álló ifjú pár… Egymásra váró szerelem? Hisz jóformán pár hete ismerkedtek össze. Mi jutott a pap eszébe?… Komikus. És az a cilinder, ami nem is tudja, kinek a fején volt, alighogy a feje búbján s minduntalan ide-oda hintázott. Csoda, hogy az emberek hangosan fel nem nevettek… Ez volt az esküvő. Életének döntő pontja. Hogy is jutott idáig? Szerelem? Hisz ha erősebben gondolkozni kezd… Nem, nem, csak semmi ilyen gondolat!… Hisz ha azokra a szép nőkre gondol… Nem, nem! Tekintete a bomladozó gondolatok elől Vilmácskához menekül. De Vilmácska area elfordítva s a tekintete a falon valami láthatatlan pontra mered. Milyen merev az arca és milyen hideg és milyen szomorú… Vilmácskát különös nehéz és szorongó érzések lepték meg. Rossz szájízű érzések. Furcsa, Ernőnek a balfüle mögött féltenyérnyi területen egészen kihullt a haja. Eddig nem vette észre. Egy sárgás-rózsaszínű folt, nem feltűnő, de az előbb az futott át a fején, hogy neki végig kell húznia az ujját ezen a helyen s erre valahogy megborzongott. Ostobaság. Ernő nagyon rendes ember, nagyon szimpatikus ember. Ma délelőtt a zsakettjében igazán olyan volt, mint egy előkelő úr. Az esküvőn… Vilmácska gondolatai elakadnak. Bizony valaha nem ilyennek képzelte el az esküvőjét. Talán egykori leánytársainak esküvője sem folyt le máskép, de amikor ott volt és kívülről nézte, a padokból, ünnepélyesebbnek, felemelőbbnek érezte, nem volt az a szegényes, gyorsan és unalmasan és nyomtalanul lepergő üresség, ami itt elfogta őt. Csakugyan ízetlen üresség volt az, ami a templomban elhatalmasodott rajta?… Nem, nem szabad most ilyesmiket venni a fejébe. Örülnie kell, boldognak lennie. Igazán, minden oka megvan, hogy boldog legyen. Hiszen, ha csak azt veszi…
Vilmácska viszi, tolja el a kezét, amíg egy másik kéz mellé nem ér. A két kéz izgatottan és megkönnyebbülve fogózik össze és barátságosan, mint a régi ismerősök. Aztán egymás felé fordul a két arc is. Elpirulnak; de ez az elpirulásuk már nem csak ijedtség és zavarodottság, erősebb piros ez, melegség árad fel vele, valami mélyből, a gerincből, a derékból feláradó melegség. El kell mosolyodniok; de az már nem csak zavarodottságot takaró, súlytalan, a levegőben elúszó mosoly, nincs az a vértelen, fehér színe már, test érzik mögötte, benne, A két arc találkozik a mosolyban, összejátszik, egybehangolódik s érzik mindaketten, hogy most jutottak legközelebb egymáshoz.
Egy pillanat s az ölelkező mosoly alatt a gondolatok megint húznak el: nem lehet őket békén tartani, elálmosítani, elhallgattatni; egy-egy minduntalan elszabadul és futja a maga útját. És ép, amikor legkevésbé akarná az ember… Mennyi odaadás van Ernő előrehajló testében, mennyi gyengédség, vágy, ahogy Vilmácska mosolyát nézi, s ugyanakkor lent, a teste egyik meghatározhatatlan részében egy kérdés emelkedik felfelé: «Mit csináltam?» A kérdés tágul, kisebb darabokra oszlik – mindegyike egy újabb kérdés – és szavak jönnek, amelyek fájón koppannak egyet, aztán lefurakodnak a húsába és nőnek, nőnek. «Nem kellett volna megcsinálnom ezt. Butaság volt. Rossz lesz. Egy lányt vettem el, akiről azt se tudom kicsoda. Nem is szép. Csak arra jó az egész, hogy újabb gondokat vegyek magamra. Hosszú évek és a gondok nőnek és alattuk tönkremegy az ember. És mindez miért?» Az egész nem tart tovább annál, míg Ernő végighúzza a homlokán a kezét… És talán ugyanakkor Vilmácska elszabadult gondolatai is bejárják a maguk görbéjét: «Hát érdemes volt? Megvoltam eddig itthon megszoktam, hogy így legyen. Most egyszerre minden más. Beleszokni egy új életbe, ami talán rosszabb lesz. Ki ez az ember? Milyen? Goromba? Gyengéd?… És mi lesz, ha majd le kell vetkőznöm előtte?…» Nem kész, kialakult gondolatok ezek; akkor könnyebb volna elhesegetni, lenyomni őket, nem gondolni rájuk, – gondolatok sejtelmei ezek csak, amelyek beisszák magukat a szájpadlás húsába, gondolatok csirái, amelyek beférkőznek mindenüvé, észrevétlenül, a jókedv alá, az ábrándozó tekintet alá, a nyugalom alá s még akkor sem válnak gondolattá, akkor is csak ízek még, vagy szagok, vagy ennél is kevesebbek, gyanútlan hagyja az ember suhanni magában s csak mire érezni lehet őket, üti fel ijedten a fejét. Hogyan szabadulni tőlük? Hogyan elfeledni, hogy itt voltak, itt vannak most is? Mit lehet itt tenni?
Nem, nem történt nagyobb baj. Jönnek a gondolatok s elmulnak aztán. Talán nyom sem marad utánuk. Annyira emlékszünk, hogy valami kellemetlen érzés futott rajtunk át. Mi is volt ez? Egy különös, keserűízű érzés. Aztán már erre sem emlékszünk. Ernő a régi, bizakodó, ártatlan arccal hajol oda Vilmácskához, akinél a régi, hálás és szemérmes arc fogadja. A tekintetük elfeledten simogatja egymást. Oly közel hajoltak egymáshoz, hogy újra közéjük fonódhatik az a kék köd s felemelheti őket a földről, viheti el innen a szobából messzire, abba a tiszta, mindentől védett, semmiről sem tudó messzeségbe, amely a fiatal szerelmesek világa.
Mindkettőjük arcán édeskés, átszellemült nyugalom. Nem is veszik észre, hogy közben körülöttük a szoba megváltozott; látják a különös mozgolódást, mellettük is ott kavarog a sok zavaros, lármás hang, de talán nem ér hozzájuk, lepereg róluk; sikongás, vihogás hallatszik, de Ernő és Vilmácska arca mozdulatlanul boldog.
Igen, közben valami különös hullám ömlött át a szobán. Egyszerre történt, vagy fokról-fokra az átalakulás, ezt senki se tudná megmondani, de a korábbi nyugodt józanságnak vége. A tálakat, tányérokat lehordták, már nem az ételek varázsa az, ami uralkodik az embereken. Nem is a bor; pár félig kiürült palack itt-ott, a poharakból sem fogyott ki az ital. Valami egészen új hangulat ez, magukból az emberekből szabadult ki, átverte magát a jólakottságon, az álmosságon, a nyugalmon, magával ragadott mindenkit. Talán azzal kezdődött, hogy Frédi bácsi átnyúlt Kamillához s megfogta a karját. Nem, nem a kéz táján, a csuklónál, de a könyök fölött, ahol piroskásan kidagad a hús. Ezzel kezdődhetett, mert nemsokára ezután Kamilla himbálni kezdte a felsőtestét, riszálni a derekát s a szájából gurgulyázó hangok buggyantak elő. Ugyanekkor Vilmos, a mindig józan kereskedő Vilmos, elfordult a feleségétől s az asztalra könyökölve odahajolt Rezsinhez. Egészen belehajolt. Nem tudni, mi történt, de kisvártatva bajusza alól pufogva tört elő a nevetés, a mindig savanyú Rezsin pedig hangosan, a fejét hátravetve, nevetett. A Steiner-fiú csodálkozva és reménytelen pillantással nézett fel, tétován forgatta körül a fejét, aztán hirtelen felállt, fogta a székét s átült Fáni néni és Frida közé.
Frédi bácsi ajkai valahogy különösmód felduzzadtak s a nézése is olyan különös lett. Még mindig nem engedte el Kamilla karját, sőt még erősebben fogta, az ujjai néha belemélyedtek a húsba, néha meg símogatón rátapintottak, ráhurkolódtak, mintha fiatalságát vesztett tagjaival érezni, fogni, magához rántani akarná az asszony még maradék fiatalságát. Kamilla vihogott; a hajához nem nyúlt senki, de a haja egyszerre csapzott lett; szűk volt számára a hely; hátrábbtolta kissé a széket s bár semmi kifogásolható nem volt abban, ahogy ült, mégis térden felül kikalimpáltak súlyosformájú, duzzadóinú lábai. Vilmos előrehajoló válla Rezsin vállához ért; a két váll egymásnak dőlt. Mindkettőjük arca égő piros. Nem nevetnek már. Egymásbamerülő tekintettel valami szirupos dallamú, divatos dalt dúdolnak; közben akaratlanul Rezsin feje rajtfelejtkezik Vilmos vállán. A Steiner-fiú unatkozik; kinyújtott keze megfogja a mellette lévő két szék karfáját; a dal ütemére ringatja a fejét s egyszerre azt veszi észre, hogy a két öregasszony feje is veleringatózik. Felnevet, a két asszony vele nevet, (Frida is, a nevetni nem tudó Frida).
Erre következett aztán a többi. Frédi bácsi feje, a fáradtságtól talán, vagy más okból, félarccal szinte rábukott az asztalra. Senki sem figyelt fel. A keze már elengedte Kamilla karját, lógott lehetetlenül az asztal mellett, amíg egyszerre a térd környékén meg nem fogta az asszony lábát. Kamilla halkan sikongott hogy «no! no!», de nem húzta el a lábát; hátradőlt szélesen a székén s fel-felkacagva hagyta, hogy az öreg, vértelen ujjak tapogassák, szomjasan csikarják a harisnyáját. «No nézzék, ez a Frédi bácsi…» Az asztalra hanyatlott fej duzzadt, vizenyős szája értelmetlen szavakat dünnyögött. Kamilla néha körülnézett, de látta, hogy nem törődik velük senki. Az ura háttal fordulva neki, félkarját Rezsin nyaka köré fonta s félarcukat egymáshoz szorítva, már hangosabban énekeltek. Közben Rezsinnek egy-egy csiklandós ujjongása ráfeküdt Kamilla vihogásaira. Aztán Rezsin felállt. Két lépésre eltávolodott az asztaltól, a szoknyáját elől kissé felcsapta, derekára tett kézzel ide-oda illegette magát és énekelni kezdett:
A kis Juliska azt szeretné
Tudni módfelett,
Belül egy huszárkaszárnya
Vajjon milyen lehet…
Tudni módfelett,
Belül egy huszárkaszárnya
Vajjon milyen lehet…
Szeme alatt a bőr kipirosodott, a szeme hamiskásan mosolygott. Vilmos is felállt, emelgette a lábát, csapkodta a tenyerét; már nem Vilmos volt, a pocakot eresztett tüskésállú és tisztes kereskedő, – a «szép Vili» táncolt itt, a Sebők és Társa nőidivatárú cég első segédje, a cselédek és varrólányok kedvence, a húszévelőtti s végkép eltűnt Vili. És mellette a lány a szép Regina volt, az egykori Regina, aki után mindenki megfordult az uccán, akiről az egész család biztosan tudta, hogy nagy partit fog csinálni, valami előkelő úr veszi el, gazdag gyáros. A régi, fakó dal feltámasztotta a két elfakult árnyat. Nem, nem szabad észrevenni Vilmos kopasz, zsíros fejét, Rezsin fonnyadt, reménytelen vonásait, szikár mellét – a dal szól s különös kísértet módjára belibben a szobába a régi, elfeledt és tönkretett ifjúság.
A dal szól – mennyi fiatalos merészség van abban, ahogy Rezsin riszálja a derekát, lendíti a lábát s ahogy Vilmos testreszorított tenyérrel átölelve tartja őt. «A kis Juliska az szeretné…» Ni, most Fáni néni is velük énekelte a sort s amikor felhangzik: «Adj egy édes csókot…», Frida, ha nem is énekel, de úgy mozgatja a száját. A Steiner-fiú már nem a széket fogja, hanem a két elöregedett női vállat, aztán már az arcukat öleli magához s együtt himbálóznak, ringanak hármasban az ének ütemére. Fáni néni méltóságos lila ruháján már félre is csúszott az ide-oda mozgásban a csipkekendő és szegény Frida sovány kontya egész elferdült. A zsebkendőt nem győzte a kezében tartani, nem tudni, miért, a blúza nyakába dugta s ahogy most dűlöngőznek, a fehér vászondarab ide-oda leng utánuk.
Néhány kéz most már kinyúlik a borospoharak után, de mégse ittasság ez (vagy ha részegek, akkor a sok ételtől mámorosak); legföljebb a Steiner-fiún érzik a bor, ahogy minduntalan fel próbál állni s bele akar valamit kiáltani a szoba közepébe. Régi évek, elszalasztott, elnyomorított, unalomba fúlt évek törtek a szobába; egy kissé mindenki megfeledkezett magáról; mozdulataiban, szavaiban egy kissé mindenki visszasrófolta az éveit, oda, ahol most megállani legjobb lenne, ahol megmaradni legjobb lett volna; itt mindenki fiatalabban élt a koránál. A régi, elcsépelt, semmitmondó nóta zúdította volna az asztal fölé a kábító «fiatal» levegőt? Talán. Vagy ez is csak jött, ismeretlen helyről, ismeretlen erők hatása alatt? A szobában tetőfokát érte a zűrzavar.
Frédi bácsi már egészen lebukott az asztalról, a földön kuksol, tehetetlenül, csak a kezei csimpaszkodnak be nem hanyatló erővel Kamilla lábába, a szoknyáját ráncigálják, próbálnának belopózni a szoknya alá, ha Kamilla fuldokló nevetéssel nem hajolna le s nem veregetné mindegyre a makacs ujjakat. Néha azonban lehanyatlik a keze, maga hátradűl, a szeme félig húnyva s fáradt mosolya eltűri, hogy a kitüzesedett ujjhegyek odaérjenek a harisnya és a trikónadrág közé. Frédi bácsi alig hallhatóan, krákogásszerűen felnevet ilyenkor; de nyomban aztán a keze elengedi a lábat, a karja lehull, maga hátraroskad s majdnem elterülve a padlón, dünnyögi tovább érthetetlen szavait.
Vilmos annyira kimelegedett, hogy le kellett vetnie a gallérját, az ingén a nyakat is kigombolta; a mellénye már régen nyitva s ahogy szüntelen ugrál, az ing felnyílik s kilátszik levegőhöz nem szokott, fehéres, szőrrel benőtt melle. Rezsin is megizzadt, mint valami vízből kihúzott testen, gyűrötten lóg rajta a ruha; a táncban melltartójának a pántja megpattant, lóg lefele; a vállán mindúntalan félrecsúszik a szövet; a balhóna alatt felfeslett a varrás s kikandikál a rózsaszínné vizesedett kombinés; de táncol tovább és énekel tovább és nem baj az sem, ha a szoknya olykor felakad, épp amikor Vilmos átkarolja, hogy kettesben keringjenek, mind szorosabban ölelkező testtel, egymást megsimító s egymáson megtapadó lábszárakkal. És ének közben mind különösebb, majdnem nyöszörgésszerű Rezsin felhangzó nevetése.
Fáni néni arca egészen vörhenyeslila lett; de ez a lila szín mégsem illik a taftruhához s nem illik az az engedékeny mosoly sem, amellyel, helyéről el nem mozdulva elnézi Frédi bácsi kapálózását a földön. «Aber Alfred, sei gescheit» – ha legalább ennyit szólna. De az intés nem hangzik el és Frida mindenen megütődő tekintete sem riad meg a sok előtte ellebbenő, különös mozdulattól, a kavargástól, a zajtól; néz és elégedett, hogy a vacsora jólsikerült, hogy az embereknek jókedve van.
Fent a szoba végében, a két fiatal nem vesz részt a mulatozásban. Valami fal választja el őket a lármától. A nagy kavargásban ők különálló és védett sziget. Látnak mindent, kissé ijedt a szemük, de nincs benne semmi szörnyülködés. Fehér szemüvegen át néznek, ártatlan, jóhiszemű fátylakon át, s csak arra gondolnak, hogy a család jókedvű s hogy ez a jókedv miattuk van, nekik szól; majdnem hálásak a jókedvért. Olykor egy hangosabb rikoltás megüti őket, megborzongtatja a hátukat, de ez csak arra jó, hogy még erősebben megszorítsák egymás kezét. Olykor valami erősebb mozdulat nem kerülheti el a tekintetüket, egy eltorzult száj, egy otrombán kivörösödött kéz, de ez csak arra jó, hogy még magukfeledtebben merüljenek el egymás tekintetében.
A falon az óra tizenkettőt ütött. Úgy beszélték meg, hogy éjfélkor a fiatal pár átmegy az új szállodában bérelt szobájába Ernő és Vilmácska tétován felállt. Egyszerre csend támadt a szobában.
Ez volt a pillanat, amikor a Steiner-fiú végre lábára tudott emelkedni s elkiálthatta magát: «Az új nász hajnalán…». De a szava aztán értelmetlen dadogásba fulladt. És újra csend nehezedett az asztal fölé.
Mennyire mások most az arcok. Frida arca, a rendes «szegény-Frida-arca», színtelen, elmosódott vonású, bizonytalan és csupa ijedtség. Fáni nénin a könnyed meghatottság: «Nur sei't glücklich, meine Kinder, nur sei't glücklich»; taftruhájában. minden mozdulata, mint az előkelő színpadi anyáké. Frédi bácsi felállt a földről s a háttérben fekete ruhája csupa ünnepélyesség. Vilmos a gallérját gombolja fel.
Ernő és Vilmácska a küszöb felé közelednek. Még egy pillanatnyi tétovázás. Még egy rövid búcsú. Kiértek az előszobába.
Bent még az előbbi csend. De amíg öltözködnek, gyengén, gyáván, majd erősebben újra hallatszik a kavargás, az ének, a lábak topogása. És az élőszoba ajtaja mögül a Steiner-fiú, a szobalány széles tomporát szorongatva, teli tüdővel kiáltja utánuk: «Az új nász hajnalán…»
