PAP KÁROLY: OSVÁT ÉS MIKES
PAP KÁROLY: OSVÁT ÉS MIKES
Előbb Mikest ösmertem meg.
Maszatos kézirataimmal napokig csatangoltam már az Est-lapok háza előtt, hogy bemenjek-e, s vigyem-e ítélet elé kézirataimat. Az én kéziratomat ítélje valaki! E puszta gondolatra úgy felfúvódtam a gőgtől hogy az Est-lapok házának kapujából tízszer is visszafordultam, s mint egy világból s magamból kivert állat, kószáltam tovább.
Ám az éhség és kiváncsiság mégis felhurcolt végül. De ha arra gondoltam, hogy egy rossz szót kapok, előre elsötétült előttem a világ, s ökölbe szorult a kezem. A nyomorúság és a gőg szinte dühöngővé tettek. Eleve elhatározott gyűlölet s indulat fojtogatott a kritikus ellen, akivel találkozni fogok, s minél feljebb értem az emeletre, annál jobban féltem attól, ami történni fog.
Egy ideig az ablakmélyedésbe húzódtam, sokáig sötéten álltam ott, s bámultam a hátsó udvarra. Ahogy elképzeltem a kijövendő kritikust: egy fagyos, merevtekintetű, sovány, csontosarcú, pápaszemes ember jelent meg képzeletemben, feketébe öltözötten, csupa ősz, kevésszavú…
Ekkor valaki rámszólt: kire vár; kérem?
Megfordultam, s izgatottan mondottam, hogy azt keresem, aki az irodalmat intézi itten.
– Akkor engem keres, – mondotta, s már kinyujtotta a kezét. – Lássuk csak, mit hozott…
Önkéntelenül zsebembe nyúltam, de ahogy közben megnéztem őt, úgy éreztem, hogy ez az ember nem lehet a kritikus. Ez a furcsán vidám tekintetű, szinte pajkos, erős, rózsaszínű ember, ez volna a kritikus?…
Indulataim szétfoszlottak, csak valami meghatározhatatlan gyanú maradt bennem, s így néztem reá.
– Talán nem hiszi, hogy én vagyok itt a kritikus? – mondotta. S ahogy mosolygott, még kevésbé akartam hinni. Ő azonban már elvette tétovázó kezemből az iratokat, s így nem tehettem egyebet, mint vállatvontam és így szóltam:
– Mást vártam… Nem tudom, de Önnek olyan… furcsán… vidám arca van… nem tudom, egyszóval… nem olyan, mint akire vártam…
– Persze hogy olyan furcsa vagyok és vidám, – felelte, – mert különben felrobbantana ha nem tetszenének az írásai… úgy-e, igazam van? – kérdezte, s vállamra tette atyásan pehelykönnyű kezét, amitől mingyárt szégyenkezve ellágyultam és így mormogtam:
– Csak fáradt vagyok és éhes…
– No majd meglátjuk, – felelte, – hogy érdemes-e éhesnek lenni magának. Mert sokan éheznek ám, akiknek nem érdemes…
Magával hívott szobájába. A szolga éppen uzsonnakávéját hozta, azt elémtolta, s míg én mohón ettem és ittam, ő olvasott.
Az éhség és mohóság sem tudott visszatartani, hogy ne fürkésszem, s arca lassanként megvilágosodott előttem:
Hiszen ez az a gyermekmesebeli rózsás Ravaszdi, aki a fekete hollót, a rekedt gyászmadarat énekre tudta csábítani, de nem azért ám, hogy holmi sajtot ejtsen ki csőréből néki, hanem hogy kiejse szívéből a gyászt és károgást!
Valóban ő volt az.
S nem én voltam az a holló?
S nem én voltam az a vadsertés, akit ő bírt rá bölcs bűbájával arra, hogy hagyja el a moslékot és a makkost, öltsön kámzsát és dícsérje az éhséget és a társtalanságot?
S nem én voltam az oroszlán, akit mosolyával rávett, hogy vigyázza a tehénkéket, amíg azok ellettek?
S nem én voltam a medve, akit csodálatos hangjával kicsalt téli álmából, odújából, s elhitette vele, hogy az a végtelen havasság mind-mind fehér méz? S még máig is nem gyüjtöm-e én a havat, az ő kedvéért, s már-már megvetem a mézet?
Igen, kétségkívül ő volt a bűbájos Ravaszdi, aki összebékítette a kígyót és a galambot! S nem bennem történt-e ez a békekötés?
Igen, ő hitette el a lóval, amely a gazdagok hintaját húzta; hogy szárnyai vannak, ő a pegazus, s rávette, hogy otthagyja a csótárt s a díszes hintót és hurcolja a toprongyos költőcskéket?…
Bár soká nézhetném ezt az arcot s minél többször lehetnék itten!
Gőgtől s nyomortól elvadult szívem már tudta, hogy mért érzi magát itt annyira otthon, mint sehol másutt! Már készülődtem, hogy eláruljam legtitkosabb gondolataimat s érzéseimet, már sírni akartam mellén, de ugyanakkor azt is kívántam, hogy ne szólaljon meg, hanem csak olvasson és olvasson…
Ő azonban rámnézett, szeme csupa lágy ezüstfény volt. S ahogy hunyorgott, még deákos haja is velemosolygott… Aztán így szólt:
– Most már tudom, mért nem dobott rám bombát. Mert a bombáit már beletette ezekbe a versekbe. Úgy látom, maga az a bizonyos új Ezsajás vagy Jeremiás, csakhogy maga egy anarchista Jeremiás. De mit csináljak én az Est-lapokban egy ilyen Jeremiással, aki ezekben a versekben nem tesz egyebet, mint üvöltve, jajgatva tépi láthatatlanul földig érő szakállát, s az utolsó ítéletet hívja az Est-lapok olvasóinak nyakára? Már most gondolja el, hogy mi lesz, ha én ezeket a verseket leközlöm? A lapokat visszaküldik az előfizetők, engem kirúgnak, s a családommal együtt mehetünk koldulni… Vagy talán maga fog eltartani minket?
Olyan elszontyolodottan nézett reám, hogy minden szavát elhittem, s míg magamban tehetetlenül vergődtem, már szerettem volna őt is vigasztalni. Szerettem volna vigasztalni, de csak motyogni tudtam, csak a vállamat tudtam rángatni, hogy nem tehetek róla, semmiről sem tehetek… Ő pedig így szólt:
– Egyelőre azt hiszem, nekem kell eltartanom magát, de ez csak úgy lehet, ha mérsékli üvöltéseit, az utolsó ítéletet, és igyekezni fog prózát írni…
Szinte bárgyún néztem reá:
– Prózát? Én?
De ahogy visszanézett reám, már mosolyognom kellett. Persze, elfeledtem; hogy ő a bűbájos Ravaszdi, s most engem, aki soha nem álmodtam prózát, át akar változtatni prózaíróvá. És hangosan felnevettem: hogy ez lehetetlen!
Ő azonban vállamra tette kezét:
– Meg kell próbálnia, – mondotta, – el kell bujnia a prózába, különben üvöltései miatt agyon fogják ütni. Legkevesebb, hogy éhen fog veszni.
Most egy kis szünetet tartott s míg én ijedten bámultam reá, arca elkomolyodott, és így szólt:
– Az Isten megtagadta magától a muzsikát, az igazi örömöt. Tehát magának prózát kell írni, prózában kell megcsinálnia a költeményeit… Ha tudja, élni fog, ha nem, meghal.
Közben karikákat eregetett cigarettájával, s míg fejemre tette atyai kezét s nézett rám, mosolyogva mondta:
– Bizony, éhen fog halni.
Akkor letett elém egy huszonötezrest. – Tessék, – mondotta, – ebből írjon egy novellát.
– De kedves jó uram, – tiltakoztam, – én soha életemben…
Megpaskolta arcomat: – Csak csinálja…
Aztán még néhány cigarettát adott, már az ajtóban állottam, mikor így szólt:
– Mielőtt elmegy, mondja csak, milyen volt az a kritikus, akit várt?
S ahogy megmondtam, nevetett:
– Ah, hiszen akkor maga Osvát Ernőt várta!
Összehúzta kissé szemét:
– Vagy már volt nála? – kérdezte. – A Nyugatnál.
– Nem, – feleltem s mivel éreztem valamit e kérdések mögött, megkérdeztem: – Miért?
– Mert ő éppen olyan, amilyennek maga engem elképzelt!
– Akkor el kell mennem hozzá is, – feleltem. – Csak tessék, – mondotta.
A folyosón még utánam szólt: – Valami kedvesre gondoljon az életéből, és azt írja meg. Talán mégis akad valami! Olyan bűbájos, tudja, amilyen én vagyok. – Nevetett és barackot nyomott fejemre.
De nem találtam semmi kedvest múlt életemben, olyant mint Mikes, éppenséggel nem. Gondoltam: talán mégis jobb volna most mingyárt elmenni ahhoz az Osváthoz a versekkel, ő talán nem fog törődni azzal, hogy nincs bennem muzsika s igaz öröm. De már késő volt. Mikes túlságosan kedves volt és aztán már adósa voltam huszonöt ezressel… Végül úgy határoztam, ide is, oda is. Megkísérlem a prózát Mikesnél, a verseket pedig majd annak az Osvátnak viszem.
Már megettem, elkóboroltam, elbámészkodtam a huszonötezrest s még mindig nem mertem nekiülni a prózaírásnak. Aztán újra kopogtatott az éhség, és kényszerített. Minden sor után rosszalólag csóváltam a fejemet. Valami gyalázatos kalandornak éreztem magam, de Mikes arca egyre beljebb, továbbcsábított. Nem volt abban az írásban semmi kedves, de azért elkészült.
Még aznap elvittem neki, telve kétséggel, de egyszersmind titkos biztonsággal, mert ha nem is lesz jó a prózám, már ott láttam Mikes háta megett azt az Osvátot, amint örömtelen és muzsikátlan jajkiáltásaimra elösmerően himbálja fejét.
Legnagyobb bámulatomra azonban Mikes kezét nyujtotta, gratulált. Azután letett elém egy másik huszonötezrest:
– Itt van, – mondotta, – mert Osvátéknál nincs ám pénz!
Még aznap beállítottam Osváthoz is.
Ahogy felállva fogadott, feketében, méltóságosan, mégis fájdalmasan, komor tűzzel kitágult pupilláiban és jegesen csukott szájjal, egyszerre belémégette magát és el is riasztott magától. Megjelenése az első komor és rajongó hívőket idézte elém, akik a föld méhében dícsérték azt, aki másokért megfeszíttette magát. Fojtott, tüzes komorsága úgy körülvett, hogy a szorongástól szívem hevesen dobogott és gondolatban sietve menekültem Mikeshez. Ha nem is állhatok meg majd ennek az embernek az ítélete előtt, ott az a kedves, bűbájos Ravaszdi, majd ő csak felkarol, a verseket meg majd elteszem magamnak…
Most Osvátot láttam olvasni.
Olvasás közben újra meg újra rámemelte lidércnyomásos tekintetét, és ilyenkor nekem úgy tünt, mintha elvesztette volna arcomat a sorok között, azért néz rám, vagy mintha az írásban hiányzó strófákat kereste volna arcomon. Egyre fenyegetőbbnek, egyben hevítőnek éreztem tekintetét, mintha azt mondotta volna: mindent ide kell adnod, egy hajszálat sem titkolhatsz el magadból, fel kell áldoznod magad teljesen és aztán halj meg!
Félelem és szorongás kényszerített, hogy elkerüljem tekintetét, elnéztem háta mögé, ahol Mikest láttam, és az ő derűjébe menekültem.
Ekkor megszólalt Osvát:
– Többet szeretnék egyszerre! Amije van, minden írását hozza el! Ez kevés! Többet kérek! – Majd így szólt:
– Van miből élnie?
– Mikes… – mondtam halkan, – egy novella…
Ő bólogatott. Komorsága mögül fájdalom látszott elő:
– Nekünk sajnos nincs annyi pénzünk, – mondotta.
Önkéntelenül, anélkül hogy tudtam volna célját, értelmét, szerettem volna neki azonnyomban beszélni Mikesről, elébeönteni rajongásomat Mikes iránt. De bólogatása Mikes neve után oly súlyos, s oly fájdalmas volt, hogy valami visszatartott. Valami szakadékot, valami nagy-nagy távolságot éreztem kettejük közt, amelynek különös titka lehet, s amelyet egyelőre nem mertem érinteni.
Másnap még egy csomó verset vittem Osvátnak. Holtsápadtan fogadott, s míg olvasott, láttam, amint meg-megrándult az arca: Vajjon az írásom miatt, vagy valami benső kórság gyötri? Majd a fejét himbálta, aztán a szemüvegét is levetette, s én megint találgattam, vajjon írásom miatt; vágy valami belső fájdalom kínozza-e? De nem mertem kérdezni! S ő mereven, soká nézett maga elé s ahogy verítékét letörölte, most már tudtam, hogy valóban kórság gyötri. Megijedten, aztán megdöbbentem, mert pokoli kínjain átsütött fenyegető, tüzes, rajongó szeme s belsejében sebesen, véresen, továbbhurcolta magát verssorról verssorra, míg nem szigorú kétségbeeséssel, rekedten fel kellett kiáltania:
– Nem lehet! Majd az éccaka!
Megint letörölte verejtékét, bólintott:
– Csak hozza a többit is, – s elbocsájtott.
S én hoztam a többit is, és ő olvasott s éppúgy elbűvölt az ő zárkózott, komor fájdalma nemsokára, mint Mikes örökké tárt derűje. Éppúgy varázslatába ejtett, éppúgy otthon éreztem magamat mellette, mint Mikes mellett.
De Osvátnál, úgy éreztem nem szabad kérni, nem szabad panaszkodni, itt csak áldozni szabad minden írást, szüntelen írni és hozni, éjt-nap, míg az én arcom is olyan lesz, mint az övé, éppoly komor és zárt, míg szemeim éppoly rajongással égnek, s szájam éppoly fagyosan fog hallgatni magam felől… Itt szégyen lett volna kérni, s én futottam Mikeshez, ott lehetett kérni, ott muszáj volt kérni! Ott lassanként különösnek tünt: miért írni és hozni írást? Itt anélkül is megölelik az embert! Itt elég, ha az ember leül, s elmondja, elábrándozza az írást, itt azt is meg lehet tenni, ha nagyon szorongat az éhség és fájdalom, csak hozol üres papírlapot, s felolvasod, ahogy éppen eszedbe jut, ő mosolyog; és ad, mintha nem tudná… Itt elég, ha jössz mosolyogva, éhes vagyok Mikes bácsi; ő rádteszi pehelykönnyű kezét, s ravaszul néz reád: mellettem ugye nehéz éhenhalni?
De megbünhődöl a sok örömért, mert ahogy lemégy, találkozol a másikkal, Osváttal, ott ül a kávéház ablaka mögött, olvas, sebes bensejétől kínzottan fel-felveti szemét, mint az eleven lelkiösmeret, és szégyelned kell magad, amiért Mikes mellett nem lehet éhenveszni, és bekopogsz hozzá néhány új verssel s beszélsz, most már nyíltan mindent elmondasz neki Mikesről a bűbájosról. Mintha ő is felderülne, vagy csak csalóka ez a derű? S ahogy elmondod az üres papír meséjét, a megfizettetett éhesen-mosolygást, már ő is, mintha mosolyogna… – Nono, – mondja, – csak vigyázzon, egyszer ott is elfogy ám a pénz… – Majd hirtelen más hangon s fenyegetően néz reám: – nem szabad visszaélni a mosolygó emberrel, – mondja, – ez nem illik egy fiatal íróhoz.
Akkor megyek Mikeshez. Most már neki is el lehet mondani mindent Osvátról. Fel-felkel székéről, oly sűrűn fújja maga köré cigarettafüstjét, mintha belé akarna burkolózni, hogy ne lássam arcát. – Nono, – mondja Mikes, – maga nagyon sötéten lát mindent. Majd meglátja, egyszer csak éjféltájban úgy fog vele találkozni; kéziratok helyett egy üveg pezsgőt fog látni a hóna alatt, meg se fogja ösmerni magát, úgy fog dalolni, táncolni végig a körúton…
Ám ahogy ezt mondja, derűje mintha el-elszállna, avagy csak családom?…
– Ah, – mondom, – ha önöket együtt láthatnám egyszer…
– Minek az? – mondja Mikes. – Mi nagy ellenségek vagyunk, – és mosolyog, úgyhogy ezt el sem hiszed.
Osvát pedig így felel zordonan:
– Nincs köztünk semmi baj, kérem…
De ezt sem hiheted el.
Aztán valóban, lassan elfogyatkozott Mikesnél a pénz. – Jön ám a nagy bőjt! – mondja, – most már nem lesz olyan érdemes hozzám jönni. Inkább csak barackot fognak kapni a fejükre, mint pénzt.
De minthogy tél volt, kabátját adta oda. Ebben a kabátban mentem el Ostváthoz. Mintha tudta volna, hogy már fogy Mikes pénze. Amit sohasem tett meg, magától előleget kínált. De a kabátot nem mertem neki megmutatni, mert az ő kabátja rosszabb volt.
S ahogy Mikesnél egyre jobban fogyott a pénz, Osvát arca egyre betegebb lett. Mintha Mikes szegénységétől dőlt volna halálos ágynak. Még halálos ágyon is osztogatta tanácsait, de arca, tekintete több volt minden tanácsnál, ahogy ránéztem elfogyott testére és lángoló két szemére, irtóztató szégyent éreztem, hogy élek s meg kellett esküdnöm magamban, hogy nem fogok kitérni soha semmiféle szenvedés elől!
Osvát halálhírével legelőször Mikeshez mentem.
– Mit akar? – mondotta. – Én is már meghaltam! Nem látja?
Magamban gondoltam, úgy látszik, már nincs mit osztogatnia, ezért mondja magáról, hogy halott. – Ah, – mondottam, – ha nincs is mit osztogatnia, mosolygása többet ér mindennél!
– Hiába dícsér, – felelte, – nincs pénz. Osvát elvitte magával az összes pénzeket, amiket még adhattam volna a fiataloknak.
Föl-alá járt, füstbe burkolózva.
– Nem látta? – kérdezte – Megszökött vele s engem itthagyott a pácban, pénz nélkül. Most bujdoshatok maguk elől, látja, ez a maga Osvátja. Mindég mondtam, hogy ravasz ember volt, nem maradt utána senki-semmi, s még a pénzt is mind elvitte!…
Megállt, rámnézett merően:
– No, most aztán mi lesz?
S minthogy könnyeket látott szememben, így szólt:
– Ne sírjon. Maga sír, Osvát meg kinevet mindkettőnket. Főkép persze engem, hogy ittmaradtam a nagy családommal és a sok fiatalemberrel. Én most már elbujdosom, – mondta, míg fejemre tette kezét, – maga pedig mondja meg mindenkinek, hogy én is meghaltam, s az Osvátnál van minden pénz.
S valóban, bujdosott előlem. S mindazok elől, akiket annyiszor és annyi mindennel segített. S nekem úgy tűnt valahogy, mintha Osvát halála miatt volna így.
Egyre ritkábban tudtam szobájában találni, s ekkor is csak jött, fogadta köszönésemet és ment.
Igen, én úgy éreztem, ő Osvát halála miatt bujdosott.
De nem sokáig.
Osvát elvitte a pénzt, Mikes elvitt minden fájdalmat, amit még Osvát meghagyott bennem.
Most már úgy vagyok, hogy szemem tüzesen, komoran mered a jövőbe, ajkamnak pedig ravaszul, derűsen mosolyognia kell.
Előbb meghalt a bölcseség, amely győzött az élet fájdalmán, aztán meghalt a másik bölcseség amely győzött az élet örömén, mindkettő azért győzött, hogy szolgálja a magán kívüli világot.
Meghalt a két tökéletesség, a két ellentét, amely mindég egymást idézte bennem. Ők ama nagy testvérek, akiket elválasztott Isten a teremtéskor, és nem találkozhatnak, csak a halálban, e világnak végekor, amikor a két ellentét és két tökéletesség, az öröm és a fájdalom bölcsesége örökre egyesül egy tökéletességgé, egy egésszé…
