ILLÉS ENDRE: A MADARAK ELREPÜLNEK
Annak a szobámnak, amelynek emléke most felkísért, két ablaka volt.
Az egyik, az igazi, kifelé nyílott: ki a hegyekbe.
S közelhozta ennek a szomszédságnak minden szépségét.
A nagy, szabad lélegzeteket. Amikre úgy pirosodik át a szív, különös szédületben s boldog nekiiramodásban, mintha a tavaszi szél csípné ki. Közel hozta a gondtalan bukfenceket, melyeket a nap vetett a márciusi olvadásban lucskos, meredekebb lejtőkön. Távoli erdők kékesbejátszó foltját. Mintha próbálgatta volna már a nagy hárfát ekkor valaki. Minden nap egyre joban megfeszültek a húrok. Néha elpattant egy. Furcsa, hosszú zengés támadt ilyenkor. De a többi mind erősebben zúgott már fel. S ezer rigó kezdett feleselni egymással.
És közel hozta ez a szomszédság főleg a levegőt.
A levegőt, amely olyan volt itt, dús áradásban, mint egy frissen mosdott lány. Tiszta és illatos.
De két ablaka volt ennek a szobának.
S a másik egészen másfelé nyílt. Sokkal kisebbre is vágták, homályosabb is volt. Egyetlen szárnnyal árválkodott csupán. Azt sem lehetett kinyitni soha: a tükör volt.
A fehérre festett vasmosdó felett a kopott, keskeny falitükör.
A hónaposszobák örök második ablaka.
Amely befelé nyílik: be a szobába.
S aki kiváncsi magára és belenéz, annak megmutatja kegyetlenül s tisztán a mezítelen életét.
Úgy jöttem azon a tavaszon ebbe a szobába, hogy a nap a hátamba sütött s az árnyékom előttem ment.
A villamosmegállók csupán az apróhirdetések különös délkörein s földrajzi hosszúságain szoktak közel feküdni a hónaposszobákhoz. A valóságban hosszú út vezet hozzájuk.
A felfelé kanyarodó ösvényen be-besüppedtem, bokáig is, az agyagos, marasztaló sárba.
S hogy ne lássam mindig azt az éles, fekete árnyékot: hátrafordultam.
Szürke háztetőivel, tornyain az elcsúszó, fényes napsugárral, szabályos kockákra vágott tömbjeivel, feketébe mosódó fehéren - a város utánam jött.
S én régi ízekkel sebeztem fel az ínyemet. Elmult dolgokra próbáltam gondolni.
És amikor beértem a szobámba, befordultam a fal felé.
Nem igen volt kedvem kinyitni az egyik ablakot sem.
Oly furcsák az első napok idegen helyen.
Mindig egyek ezek a kiadó szobák. Nem ér soha semmi meglepetés. Mindenütt ugyanaz a szekrény, ugyanaz az asztal, ugyanazok a székek várnak.
Valami megfoghatatlan titokzatosság.
Az ujonnan áthúzott ágy fehér és hűvös. De a tárgyak annak a valakinek a kezeérintését őrzik még, aki itt élt.
Minduntalan az ő nyomára bukkanni...
Egy szög van a falban. Mire használhatta?
Az asztal lapja egyhelyt lekopott.
S a szekrény... a székek... a padló...
S mindegyik mond valamit.
Közben be is esteledik lassan.
Tisztán emlékszem még erre a másodikra is.
Az ébredéses, első reggelre ebben a szobában.
Arra riadtam fel, éber, nyugtalan, könnyen feldobbanó szívvel: valaki kocog az ablakon.
Olvadó, napos március volt.
Szép, derült idő. Szokatlan meleg napok.
De még fagyosak azért az esték. S fűrészes még a reggel is.
Abban a furcsa félálomban, emlékező, félidegen, félismerős révületben: igen... otthon vagyok...
Itt az éjjeliszekrény... a pamlag... a mosdó... tegnap este is így állottak... igen... tegnap este is... otthon vagyok...
De ki jöhet hozzám? Ki ismer már itt?...
Néztem. Bosszankodva is, csodálkozva is, hosszú ideig.
Egy madár topogott a kinyúló, széles ablakpárkányon. Mellén valami sárga, kis pihe. Bizonyosan cinke lehetett.
Találkozott a tekintetünk.
Mintha várná: nyissák már ezt az ablakot. Sürgetőn s türelmetlenül csak állt, állt. Egészen biztosan, nem először így.
Persze, ez nem hozzám jött. Honnan is tudta volna, hogy itt lakom. Azt a másikat költögette még, aki ideszoktatta.
De akkor már odarepült a második madár is. Ez rigó volt. S csakhamar a harmadik. És a harmadik nyomában még több. Zsivajosan, egész kis sereg.
Kinyitottam az egyik szárnyat.
Ki tudja, mire várnak? Mit kellene most felelnem nekik?
Ez a csipogás... Nem, semmikép nem lehet félreérteni. Kérnek valamit, várnak valamire. De mit? Mire? Fáznak talán? Vagy éhesek?
S mert fáztam már a nyitott ablakban, hamar magamra kaptam a ruhámat.
Keresgélni kezdtem a szobámban. Szerte a sok holmi közt. Felhánytam a bőröndöket, kihuzogattam a fiókokat. Megnéztem a szekrényt.
S már-már lemondtam mindenről.
Végre egy régi felöltőm zsebében mégis találtam száraz kenyérmorzsát. Hogy került oda? Már nem emlékszem rá. De nem is gondolkodtam rajta.
Sietve, örömmel szórtam ki a párkányra.
Gyors mozdulatomra ijedten rebbentek el.
Csakhamar azonban visszamerészkedtek. Egyenként. Növekvő bátorsággal. S kíváncsian meg is csipegették a morzsát. Kis csőrükkel felemelték. De azután újra csak leejtették.
Azután mégis csak felemelték. Ettek is valamit. De oly kedvtelenül, immel-ámmal aprítgatták csak. Láthatóan valami másra vártak.
S követelőzve csipogtak tovább.
Aznap nem tudtam már nekik mást adni. Estére pedig elfeledkeztem mindenről.
És reggel, másnap reggel megint csak jelentkeztek. Kocogtak az ablakon. S most már mintha ingerültebben is tették volna, mint előző nap. Úgy látszik, nem ébredtem fel azonnal. Határozottan elégedetlenek voltak.
S nekem megint nem volt semmim.
Még a tegnapi, száraz kenyérmorzsa sem.
Egy pillanatig az járt az eszemben: semmit.
Ki sem nyitom az ablakot, befordulok a fal felé.
Én... meg is tehettem volna ezt... De az a másik?... Tudják-e vajjon ezek a cinkék, s a többiek, fagyoskodó, alamizsnára szorult, szegény vándorok: ő elment már? Mit gondolnának róla,? S ha ismernek már: rólam?
Mégis felkeltem. Átmentem a háziasszonyomhoz. Ott kértem egy darab friss kenyeret. S azt aprítottam ki.
És megint csak úgy jártam, mint tegnap.
Talán többet ettek belőle, mint a száraz morzsából. De ez sem volt az igazi. S csörögve, elégedetlenül repültek el.
Délután süteményt vettem.
Valami elégtételfélével vártam a reggelt. Az éjszaka nyugtalanul is aludtam. Gyerekes türelmetlenséggel toltam-toltam volna előre az óramutatókat. S az óramutatókkal a márciusi sárba és sötétbe ragadt időt. Majd megmutatom ma...
Meg akartam mutatni: ismeretlen elődöm sem volt különb vendéglátó nálam.
Mert most már ismernek, bizonyos, hogy ismernek. S ha nem, ebből a süteményből: megismernek.
Reggel kitettem a süteményt.
Mintha valamivel kevesebben jöttek volna... Nem baj!
Majd visszacsábulnak a többiek is, ha megtudják a süteményt. S szorongva lestem az eredményt.
Szorongva, mert éreztem, valami baj van. Még a süteménnyel is.
A sütemény cukros volt. Omlós, ízes. Vajastésztája már a gondolatra is foszlott, tölteléke vágykeltően kínálkozott.
De valami régi ízt mintha nem tudtak volna elfelejteni. S csak elrepültek. Csalódottan.
S tudtam: másnap megint nem fognak visszatérni néhányan.
Valami szívós, makacs, kétségbeesett harc kezdődött ekkor. Megtartani ezt az egyre olvadozó, elégedetlen reggeli gárdát! Megtartani: akármivel is. Mert napról-napra egyre kevesebben lesznek.
Tiszta cukrot szórtam ki, apróra törve. Kockacukrot és karamelt. Mézzel harcoltam. S mindennel, ami volt. A csokoládét is megpróbáltam. Ekkor már május lett lassan. Gyümölcsöt vettem. Korai cseresznyét. Friss volt. Piros és édes. Nem kellett.
Talán még édesebbre vágynak?
Szmirnai fügét vettem. S annyi mindent még.
Ki ne ismerné ezeket az apróságokat?
Amik halálos fontosságúvá tudnak megnőni. S egyre többet jelentenek magányos napokon.
Oly szürkék és semmitmondók eleinte, mint a szürke és halott szappanlé. De amikor egy szalmaszállal belefújnak: szivárványos s ragyogó álmok elevenednek fel a piszkos szürkeségből. S nőnek ezek a gömbök. Az élet lehelete s elevensége bennük. A lehelve-teremtés titka és csodája. S egyre szinesebbek. Egyre szebbek.
S valahogy egyre szebb lett. És fontos, oly fontos már: ez a reggeli csipogás.
Hogy eljöjjenek ezek a madarak. El ne maradjanak valahogy. Mert ekkor a szépséget hozták már magukkal. Álomtalan éjszakáknak s szürke napoknak minden szépségét.
De akármit is tettem, egyre kevesebben lettek mégis.
Egyre jobban közeledett a forró, ájult nyár. Lassan meg is érkezett. S én a különböző magkereskedéseket bújtam.
Hátha eltévesztem, már az elején eltévesztettem mindent? Süteményt, édességet, cukrot, gyümölcsöt adtam. S talán ételt kellett volna adni. Tápláló, egyszerű, komoly ételt. Magot.
És tisztán szórtam ki. És keverve tettem az ablakpárkányra.
Mivel csalogatta elődöm össze ezeket a madarakat? Nem tudom. Mit adott nekik? Nem jöttem rá. Én bármit vettem: mindhiába. Nem tudtam rátalálni az igazira.
S már alig jött el egy-kettő.
Az öregek, a kényelmesek.
Akik lusták voltak új eleség után nézni.
S egy reggel ezek is elmaradtak.
Nem jött el a régi csapatból, amely márciusban először kopogott az ablakomon, senki.
S ezzel véget is ért ennek a hegyekre néző ablaknak a rejtélye. Nem tudtam megfejteni. Örök titok maradt.
De ott volt még a másik ablak.
S odaálltam ekkor a másik ablak elé. Amely befelé nyílott. Be a szobába. S néztem, hosszan néztem: mi történik itt?
Miért van az, hogy másnak oly könnyen sikerül egy egész sereget odagyüjteni a párkányra? S én még megtartani sem tudom őket. Tőlem elmaradnak, akármit is csinálok. Minél jobban töröm magam utánuk, annál messzebb elkerülnek.
S vártam a választ erre a kérdésre.
De a tükör már egészen kopott volt. Nem mutatta meg az arcom. Homályos is volt. És nem felelt.