GELLÉRI ANDOR ENDRE: A SZÁLLÍTÓKNÁL

Teljes szövegű keresés

GELLÉRI ANDOR ENDRE: A SZÁLLÍTÓKNÁL
Munka nélkül voltam; egy parkba vetettem magam, ahol álmosan figyeltem a zöld szín játékát a gyepen és a fákon. Mikor tizenegyet harangoztak: igen csinos kisasszony ment keresztül a sétányon, gyöngéden rezzenő mellel: egész részegen néztem utána… de a nő lebukott a park tulsó felén, mint a Nap; s bennem megint elsötétedett minden. Ebből a borúból egy trappolva vágtató stráfkocsi riasztott föl; ragyogó aranybarna ló verte rúdja mellett nagy patáit a flaszterhez; a kocsis ingujjban, mintha azzal fütyülne, folyton az ostorát suhogtatta; körülötte, az ülésbe fogódzva, kiabáló, heccelődő, borral-sörrel szeretkező transzporánsok álltak.
A fák felé ügettek, majd a járda mellé simultak kocsijukkal és az egyikük ráállt a szerszámok tetejére, látcsövet emelt a szeme elé, mintha a tengert nézné… – Ki akar két pengőt keresni? – kiáltotta és én mint valami zöld börtönből, kiugrottam a parkból, s fölhoppantam a stráfkocsira. Alig egyenesedtem föl, aki kiabált, odajött hozzám s belémnevetett derüsen: – Itt van döfi… előbb egyél, hogy el ne dülj… aztán kapsz két pengőt… két órai… trógerolás…
– Régóta luftolsz? – kérdezte vidáman a másik és az ő hangját épúgy széttördelte a robogó kocsi, mint a társáét. Én meg elfelejtve néhány keserves hetemet, teleszájjal csámcsogtam: – Hat… hete…
Egy márványlépcsős házban kellett az első emeletre fölhúzni a pénzszekrényt; bár adtam az okosat, magam is bámultam, amint a nehéz szekrény szépen lecsúszott a talpazatáról, majd mintha csak tíz kiló volna, röptiben ide-oda gurították két vasvalcnin, egész a lépcsőkig. Talán öt percig tartott. S mintha visszaszállt volna minden erőm, mikor a vakító fehér lépcsőkön, mint az emberlovak, odafogva a vaskos faszánkó elé, hatalmas «Hórukk!» ordítással megindultunk fölfelé a pénzszekrénnyel. A szánkó oldalán a vasgyűrük keservesen nyikorogtak a beléjük fűzött kötél húzásától; az előbb még vidám banda fujt, verejtékezett s pillanatok alatt vérvörös lett velem együtt. De odafönn; ahol ennivaló szobacica csipogott, majd egy pakompartos, francia kinézésű titkár mutatta az utat… s hetykén beljebb görgetve a kasszát: egy napfényszínű méltóságos asszony fogadott és goblének, metszett tükrök, amibe visszalátszott gőgös lépdelésünk s a komótosan arrébb guruló pénzszekrény… odafönn, úgy beleszerettem ebbe a szakmába, hogy mikor visszakozva ügettünk a standkocsmájuk felé: megfogtam a nagybajuszú Józsi bácsi kezét:
– Nem maradhatnék? – és belenéztem a szemébe.
A többiek is hallották s úgy bámultak a levegőbe, mintha oda lenne írva a válasz aztán ajkbiggyesztve rángatni kezdték húsos vállaikat rámtusáltak nem jól megy, nekünk is alig van mit enni… majd hirtelen a tenyerembe csaptak…
S azóta itt vagyok köztük: ülök, ha nincs munka egy-egy krigli sör habfellege mögött; vagy nézem, amint a magasan fekvő ablakban le-föl tünnek a test nélkül beszélő fejek. Ha munka van nyujtózom, ásítok s rákászálódok a kocsira; épolyan hányavetin fütyülöm végig az utcát s rázom kihízott testem, mint ők. A kislányoknak odakiáltjuk a disznóságokat s tovább porzunk. A Szepi köztünk a legerősebb; minden reggel súlyt emel; s mi hatan: mukkanás nélkül megraknánk vagy harminc diáksapkást.
Ha elvágtatunk egy-egy park mellett: én állok föl a szerszámokra és bekiáltok a munkanélkülieknek: – Gyertek… s ha olyan bújik elő, aki nagyon sovány vagy betegképű… máris visszaintem: – Nem hullák kellenek, öcskös… – s amint futunk aranybarna, kihízott Sári lovunkkal, látom, hogyan görnyed össze, akit otthagytam, milyen lassan szedi a lábát, még talán sír is.
Ezek meg direkt énrám bízzák az ilyesmit; megemlékeztetnek a cudar időkre.
Gyakran fölöntünk a garatra; tegnap este is a sárgahajú Tercsi, meg a szinte vereshajú Giza ez a két utcatyúk volt velünk. Nagyon forró este volt; sok sört ittunk, arra meg paprikás bort. Józsi bácsi erővel az asztalunk alá küldte a nagypucrú harmonikást, onnan sípoltatott vele, ő meg derékon kapva a vöröshajú cundrát, úgy táncolt az asztalon, mintha nem lenne már ötvenéves.
Ez a két nő aztán alaposan legyöngített minket a szállodában; ma reggel ólomképpel ültünk és csak nyeltük a szódabikarbónát, meg az erős paprikát. Egyedül Józsi bácsi nézegette büszkén az asztalt, még meg is simította a tánc helyét.
Kánikulaidő szállt; minden tele lett nagy dongókkal; nem bántuk, hogy a lábunk alatt föllocsolt padló hüsöl és hogy a kocsmáros Bodri kutyája kézről-kézre jár megharapdálni lusta ujjaink végét.
Szepi ültében elaludt és belehorkolt a Napba; mi is hol kinyitottuk, hol még jobban lecsuktuk a szemünket.
A nagy csöndességben megszólalt a telefon. A kocsmáros odaint nékem a hosszú pipájával; mindig engem hív, mert hát okosabb képű és szájú vagyok, mint a többiek. Nem valami nagy kedvel megyek és sóhajtva-fújva fülemhez veszem a kagylót:
– Halló, – dünnyögöm, – kezit csókolom, nagyságos asszony… parancsol… hányast tetszett mondani?… hetes számú a kassza… Trefort-utca 7, második emelet három alá… fölírtam kérem… egy órán belül ott leszünk… meglesz egy óra alatt… ha nem tetszik alkudni, az utolsó ára: ötven pengő… nagy munka ám… teljes felelősséggel… igen, ott leszünk… kezit csókolom…
Bent mennydörgőn összecsapom a kezem: Fránci, a kocsit hozd… nyujtóznak… s a kocsin ingadozva, lassan tanakodnak, hány kisegítőt vegyünk föl a parkból?
– Kettő, elég lesz hátra.
Ásítva haladunk át az utcákon. Minden tagunkban nagy a lustaság a derekunk nehéz kő: ki akar szakadni belőlünk; az ingünket egészen kigomboljuk, olyan nagy a hőség. Legjobb lenne aludni, nem pedig dolgozni. De ha az ötven pengőből leadunk négyet a segítőknek: marad annyi, hogy két-három napra elég lesz hatunknak.
– Betonos a kassza? – kérdi hirtelen Józsi bácsi és én megkaparom a fejem: – Azt bizony elfelejtettem megkérdezni.
– Mert ha betonos, akkor hat segítőt is vehetsz, nem kettőt. A pénznek meg fuccs!
Majd meglátjuk. S intek, mint nékem is egykor: öten futnak felénk lelkendezve. Izgatottan kinálkoznak… melyiket válasszam… ez a kis köpcös jöjjön, jó marka van… és még kit… ez a nyurga jobb fiúnak látszik, de sovány… na, jöjjön…
A kis köpcöst Palinak hívják; mingyárt cigarettát kér előlegül; s belekezd a disznókodásba, meg a káromkodásba. Nagyon tetszik mindenkinek. Ez a nyurga azonban vékony nyakával csak néz maga elé hunyorítva s a haját szétfújja a szél. Olyan képet vág, mintha autón ülne és élvezné a szél simítását. Jobb fiú, – gondolom, – hadd jusson neki egy kis pénz… de mikor leállunk a Trefort-utcában és a zsebébe nyúlva nikkelkeretű pápaszemet tesz föl: gondolom a többiek elzavarják, mert nagyon is finom a kinézése. Azonban szólni se kell neki, fogja a nehéz stulnikat, rögtön ott van a szánkónál, megtesz mindent szótlanul, nem úgy, mint a kis köpcös. Már örülök, hogy őt vettem föl.
– Ezek ketten hátul maradnak, – mondja Józsi bácsi és megkongatja a szekrény vasfalát, – betonos, no látod… Maga, Izsák, vagy hogy is hívják, – fordul megint hozzájuk, – veszi a vaspeijszert és vissza nem engedi csúszni a szekrényt, még ha bele is szakad. Te meg, Palkó, oldalt nyomod, de… keservesen.
Nagyon nehéz a kassza. S nagyon szűk a lépcső: a vasrácsokból kiállnak még a kovácsolt virágdíszek is. Aztán minden emeleten van egy nagy kanyar.
Odaállunk a kötél végéhez. Hó-rukk!
Meg se moccan. Megértően összesandítunk: jó lusták vagyunk, még nem ébredt föl a muszklink.
– A mindenit… hóóó-rukk… máris két lépcsőt csusszant… s most magunkba mindig hórukkokat kiáltva, görcsösen fogjuk tenyerünk közé a kötelet: húzzuk, hogy a nyakunk megduzzad.
Amint a húzás vérpirosságán átnézek: a kis köpcöst nem látom, az lent lazsál, de a nyurga legény szemüvegén átfolyik a veríték, a szája nyitva van, mint egy kapú, liheg az öcskös, s majd beleroppan, amint a szekrényt fölfelé nyomja a vasrúddal.
– Ez se kófic, – lihegi Józsi bácsi s megrázza ősz fejét: mintha kisebb zápor szakadna az arcából, úgy szóródik a verítéke. Az én ingem is kicsúszott a nadrágból és fölürül hűsen fújja húsomat a huzat. Fráncinak ki van görbülve a hasa és két rossz fogát kirakja az állára. Az orra beleremeg az erőlködésbe. Máskor tízszer ennyit tudnék cipelni, de ez a buta éjjel, meg az a vacak szőke sztriga kiszítta az erőm… meg a többiekét is… mintha csak a csupasz csontom húzna, az izmom meg nyügként lötyögne.
Szerencsére elérjük az első emelet pihenőjét. Csupa jézuskrisztus dörög, köpködünk, ingünkbe töröljük lóhússzínre főtt arcunkat; a hurutos Szepi fuldokolva rá akar gyujtani, de Józsi bácsi leüti a földszintre az egész cigarettagyárát: – Majd ha megvagyunk, – fújja – olyan sok a peislid?
A kis köpcös Pali nekidől a korlátnak, átköp a kassza fölött a falra s azt mondja: – Az istenit…
A nyurga szüntelenül a szemüvegét pucolja; beleemeli a napfénybe, rálehel, s egy szót se szólna, ha nem kérdezném: Ugy-e, nehéz?… Bólint: – Bizony…
Újra nekiindulunk. Már az is baj, hogy a pihenő linoleummal van borítva s azon úgy csúszunk a sarkainkkal, mint a jégen. Nagy kínnal érjük el a második emelet első lépcsőjét. Kevés bizony ezért ötven pengő. S a legjobb volna alaposan megpihenni vagy még emberért menni Egy emelet – az semmi. De a másodikon dupla súlyt nyer minden. De nem illik már hátrálni, ha belekezdtünk nyolcan. Egyikünk se nyitja föl a száját. Férfi szokás: húzni, még ha nem bírjuk is… de mégis fölhúzni.
Én úgy összenőttem ezekkel a druszákkal, hogy biztosan tudom ha nekem nehéz, ha én nem bírom: akkor egyikük se bírja. S ezért alaposan meghökkennek a második emeleti kanyarban. Húzom, majdnem kiáltva, de a lépcsők élén meg-megcsúszik a lábam, s alig kapok új talajt a talpam alá. S a kassza megáll makacsul és egy fokot rögtön visszacsúszik
– Józsi bácsi, – fújom, – hát fogja meg.
– Fogom! – s olyan bíboros, mint még soha.
Az a cudar két nő, meg az a sok bor tegnap éjjel. Itt vagyunk a pácban.
– Hát húzd meg! – bődül el Fránci is.
– Hó-rukk! – dörgi a mélyhangú Szepi és fölágaskodik a behemót, szinte lábhegyen van, mintha ki akarná tépni magát a földből… de remegve visszasüllyed anélkül, hogy a kassza megmoccanna. Pedig épp a lengő félkörben vagyunk: a pénzszekrény hátsója a levegőbe, visszabillenésre készen és még ha azok el is ugranak: ha visszafut, keresztültöri a lépcsőt.
Állunk vérvörösen, nehéz lélekzetünk száll s úgy tűnik, a kassza lassan kiemeli helyéből a derekunkat, meg a karjainkat. Az én kezemben már csúszott egy darabot a kötél s a szánkó ide-oda cicáz.
Hátranézünk. Nem bírjuk soká. A nyurga legény lihegve küzködik: a vállán fekszik a vasrúd, a szája elferdült, néha berogy, de újra fölemelkedik a szekrénnyel együtt.
Mi lesz itt? – gondolom s behúnyom a szemem. – Hórukk! kiáltom, – hórukk… embe… rek!
De elrémülve látom, hogy a köpcös Pali gyorsan kibukkan alulról, s mint egy csöpp fiú, rádől a síma korlátra és azon csúszik lefelé.
– Két pengőért nem döglök meg! – kiáltja vissza… s már eltünt.
Nincs erőm, hogy utána kiáltsam: mocsok gazember.
De a szőke fiú belesüketülve a harcba, csak áll, most lenyomja a szekrény a peijszerrel együtt, de mint a fuldokló, megint fölmerül, ránknéz üvegszemmel: – hát – hörgi – hát…
Nem hagyhatjuk, még ha belehalunk is. Inkább segítségért kiáltok, jöjjön az egész ház; de gyorsan. Hanem a nagy kiáltásból valami fulladt szükölés lesz: mintha csak kisgyerek nyögne a torkomból. Annak ott hátul vége. S ez a húsz mázsa körösztülfúrja az emeletet és mi is lezuhanunk.
Először mintha egy fölfujt fehér ing lépdelne fölfelé; ezt a fehér inget nagy pocak nyomja ki; most már látom kurta lábait is, amint szuszogva emelgeti fokról fokra. Mellette kiszőkül egy vékony cselédke arca, karján zöldséges cekkerrel. A kövér ránkpislog, megtorpan, ahelyett, hogy máris itt lenne. Úgy rákiáltok, mintha száz pengőt adtam volna neki: – Segítsen, mert magukra csúszik… mire ki nem esve lassúságából, lehántja a lüszterkabátját, sodor egyet a bajszán, s mint egy gombóc, odagurul a szemüveges mellé. Az nyögve átengedi a húsos vállra a vasrudat s karfogással ő is nekifekszik. A nagyhasú is kezd kipirulni, lihegni, meg van ő is rettenve, mikor minden billen. Mi meg, szinte a lépcsőkre feküdve, utoljára! meghúzzuk a szánkót.
Csikorogva megmozdul. Mintha leolvadt volna róla az a nagy súly, engedelmesen kullog utánunk lépcsőről lépcsőre Mikor a pihenőn vagyunk: ráülünk mindnyájan a szekrény szélére. Arcunkból dől a víz, s néha belenézünk véresre mart tenyerünkbe. Ülünk s nem bánnánk, ha így ránk esteledne… A kis ostoba cseléd kitátja locsogós száját: – Ha a Frey úr nem segített volna, mi lett volna magukkal… az ám…
– Ühüm – mondja szuszogva Frey, s a lüszterkabátját húzza abból meg hosszú virzsiniát vesz elő –, többen is jöhettek volna.
S Frey is elvonul nagy bögyösen, a vékony cselédlánnyal. Minket becsmérel, hallom, és a lány visszacsipog neki hízelkedve.
Aztán fényes szobákon gurul át a kassza. Mintha álomban tologatnánk, attól félve, hogy hirtelen leszakadunk.
S végre megvan az ötven pengő. Még alkudni is akart a nagysága.
Egyik kezemben szorítom a pénzt a másikkal meg bágyadtan fogom a szánkó vasgyűrűjét. Úgy cipeljük lefelé, mint nagy bogarat. A nyurga, mintha két puskát vinne a vállán: a két vasgörgőt.
Idekinn egész néptelen az ucca. Ebédelnek mindenütt. Egyedüli úr a fény, ez főzi-süti a házakat, mintha estére meg akarná enni. Sári nyihhizve fölnyerít a rúd mellett s a levegőbe rúg.
– Hőha – kiáltom fáradtan –, hőha.
A nyurga fiú szótlanul fölül a kocsira, s oldalt lelógatja a lábát. A vállán kék meg piros csíkok látszanak: a vaspeijszer nyomta bele. Sári trappol velünk Franci kezéből majd kiesik az istráng. Nem suhintgat, mint máskor, inkább igyekszik minél kisebbre összehúzódni, hogy ezzel is megtámassza fáradt tagjait. Az ingem, a nadrágom tiszta veríték, s mintha tócsa lenne a cipőmben. Ez a kocsi kirázza a lelkünket, mire a kocsmáig érünk.
A park előtt megállunk; ötpengőst mutatok föl és ők rábólintanak: megérdemli… de a nyurga fiú meg se moccan, csak csüngeti a lábait. Le van hunyva a szeme, talán elszundított.
– Elvigyük a kocsmáig? – kérdem.
Aztán: – Józsi bácsi, derék fiú ez, s ha egy kicsit kihízlalnánk…
De ép most fölriad, s meglátva a parkot, már le is ugrik. Zavartan ránknéz.
Hirtelen odanyujtom a pénzét s hallom: köszönöm, köszönöm… Fránci a Sárira csap… odébb ügetünk . : .
S megint itt ülünk a zöld abroszú asztaloknál. Majdnem nyögünk a fáradtságtól.
Guszti pincér parancs nélkül hozza a habos söröket; Józsi bácsi pörköltet rendel.
– Muszáj zabálni – mondja elkeseredten –, muszáj… – Iszom a sörömet; belebámulok álmosan napfényes levébe…
Köröttem lassan az asztalra hajlanak a fejek: elalszanak világos nappal. Az üres söröspoharak elhagyottan bóbiskolnak az asztalon.
A falon lógó tükörből visszalátszik az egész alvó társaság: kicsit kihúzom magam és fáradtan belenézek.
Sári nyeríteni kezd az utcán; meg kell itatni. A konyhában kölcsönkérek egy vödröt és a rúdnak dőlve, nézem a ló kinyílt száját, sárga fogait és habzsoló nyelvét. Mennyit iszik.
– Guszti – kiáltok be az ablakon –, hozzál ki egy kriglivel.
És iszok, a lóval együtt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem