5.
5.
A Fertőben a diákok még mindig ébren voltak.
A tágas alacsony szobát egy petróleum-lámpa világította meg. A sarkok sötétek voltak és piszkosak, egy olyan helyiség volt ez, ami nem is lehetett más, csak piszkos. Rozoga faágyak nyúltak el a fal mellett, tele poloskával s a szalmazsákok rendetlenek voltak, a takarók silányak, barnák, feketék, a diákok maguk gondoskodtak a mosásról s így szeptemberi berukkolás óta még senki sem váltott lepedőt. A cipőt maguk tisztították maguknak s a múlt hetekben eső volt, az akkori sáros cipők még most is ott állottak a fogas alatt, azonmód sárosan, nagy lehullott sárdarabok szárazan mellettük, mert a takarítást is csak úgy végezte egy vén, fogatlan, morgó bejáróné, hogy semmit se csinált, igaz, fizetést is ahhoz illően kapott.
Valami végtelen sivárság s szomorúság volt ebben a kamarában. Szegénység és elhagyatottság, elhanyagoltság. Innen kellett kinőni annak a generációnak, amelyik a jövő század első harmadában az országot kiemelje a nehéz sorsból. Ügyvédek, orvosok, tanárok, jegyzők, szolgabírók lettek azokból a fiatalemberekből, akik a mult század végén ebben a szomorú barlangban nőttek. Most visszagondolva rá, nem is lehetett más ebből a világból, csak ami lett. Gazdasági válság, világháború, forradalom, a középosztály tehetetlensége, a közállapotok megromlása. Ez a diáklakás szimbóluma volt annak az elhanyagoltságnak, amiben a századot végezte a magyar intelligencia s ahonnan kinőtt az új század. És szomorú az volt, hogy ez a lakás nem volt egyetlen és különleges. Minden vidéki gimnázium hasonló lakásviszonyok közt nevelte az ifjúságát. Rozsnyótól Brassóig, Sárospataktól Kalocsáig mindenütt ez volt az általános. Az ifjúság a saját kedélyében találta meg az élet hajnalkorának a derűjét és örömeit, mert a környezete annyira züllött és keserves volt, hogy abban semmi szép és semmi felemelő nem volt. Még a debreceni kollégiumban is így volt. Ma még állanak a régi diákcétusok a régi épületben, pár éve elvittem oda a feleségemet, hogy megmutassam neki diákkori életem tanyáját, ahova a szívem ma is olthatatlan szerelemmel visszahúz. Megdöbbentem, hogy ugyanazokat a vaságyakat találtam s ugyanazokat a telefaragott, alacsony asztalokat. Én úgy emlékeztem vissza harmincöt év távolából, hogy termek voltak s most megütődtem a szegénységnek szörnyű szomorúságán. Ma tanítóképezdei növendékek laknak benne, mert azóta pompás internátus épült a gimnazisták és az akadémiai hallgatók számára, külön kétágyas szobákkal, villanyvilágítással és vízvezetékkel. A feleségem megdöbbenve s szorongva nézte a szomorú farkasbarlangokat s a végtelenül szomorú tofla ruhájú, elhanyagolt külsejű, szegény fiúkat, akik olyanok voltak, mint valami éjjeli menedékhely lakói. Akkor nyár volt s olcsón bennhagyták őket nyárra is, s a fiúk, hogy magukat eltartsák s a kollégiumi díjakat be tudják fizetni, fahordásra vállalkoztak napszámba a fakereskedőknél s a vagónokból meglepően alacsony napszámbérért rakták éppen ki a fát s akik otthon voltak, az ágyon fetrengtek fáradtan, mint a zsákhordó munkások a Dunapart kövein s ugyanolyan szomorú szegényszag volt körülöttük, mint a barakok vedlett lakóinál. Ha még ma is vannak ilyen özönvíz előttről felmaradt szigetek, el lehet gondolni, mi volt egy negyedszázaddal azelőtt, mikor még nem volt kialakulva az az elv, hogy az intézetek vezetői felügyeletet gyakoroljanak a diákok felett az iskolán kívül.
Fölöslegesnek látszik, hogy az ember ma panaszkodjék a mult bajai miatt, de ha megvizsgáljuk ifjúkorunk képét, rá kell jönnünk, hogy ez volt az alapja az utolsó huszonöt év nemzeti bajainak s talán intő lesz annak a generációnak, amely ma van hivatva az ifjúság életéről gondoskodni.
Egy nemzetnek legfőbb kötelessége mindig csak az lehet, hogy gyermekeiről gondoskodjék s azt igyekezzen belenevelni a jövő helyes és szép élésébe. Egy ilyen fertőben felnőtt generációnak nincsenek igényei felnőtt korában sem, mert nem szokott hozzá az igényekhez. Lehet, hogy szüleik azért nem aggódtak sorsuk felől, mert ők még szomorúbb ifjúkort értek. Ezeknek a fiúknak túlnyomó részben szegény szüleik voltak, akik még ebben az időben is hasonló nyomorban éltek a nádfedeles kis házakban, pénzkereseti lehetőségek nélkül s megnyugtatta őket az a tudat, hogy fiaikból elvégre mégis csak urak lesznek.
Úrrá lenni, ez volt ennek a kornak vezéreszméje. Minden szülő csak arra törekedett, hogy a maga nehéz életsorából kiemelje a gyermekét s élére állítsa valami hivatal révén a tömegnek. S ha ezekből a paraszt-fiakból vagy kisiparos-gyermekekből később szolgabírák lettek, vagy közigazgatási tisztviselők, – basák lettek, akik semmit nem gondoltak a nép, a tömeg kívánságaival és szükségleteivel, csak arra gondoltak, hogy magukat kárpótolják az ifjúkor hiányaiért, ha ügyvéd lett, nyúzó fiskális lett, ha férj lett, házizsarnok lett.
Ezekben a diákkamarákban nem igen voltak témák. Mit beszéltek éjfélig tartó vidám együttlétük alatt. Pletykát egymásról és a tanárokról, s trágárságot, amire mélyen lefojtott érzékiségük vitte őket. Magasabb eszmei, vagy elvi szempont nem érdekelte őket, a nap témái kielégítették. Ebben az időben az orosz diák az emberiség problémáival foglalkozott, a német diák a közgazdaság elveivel birkózott, a szomorú magyar Alföldön azonban állati tengődésben éltek. A tananyag abszolúte nem érdekelte őket, legfeljebb arról vezettek listát s végeztek számításokat, hogy kire mikor kerül a felelés sora s sokat beszéltek a Józsiásokról, akik spicliskedtek s megakadályozták őket abban, hogy szinte rablóbandákká alakuljanak.
A környezet magasabb szempontból sem gyakorolhatott rájuk kedvező befolyást. Ennek az Alföldnek földmívesnépe ebben az időben érthetetlenül eldurvult volt. A város piacán volt egy ártézi kút, a lányok odajártak vízért s míg a meleg kénesillatú vízzel telecsorgatták a pléhkannáikat, míg sor került rájuk, kaszinóztak, diskuráltak s a legfiatalabb lányok is fesztelenül beszéltek a legdurvább szavakkal s a diákkamarák bármikor kaptak lányvendéget, akik a fiatal diákvér túlpezsdülését lecsapolták. Maga a kún paraszt rendkívül nehéz lépésű és tunya gondolkodású volt. Magasabb politikai, gazdasági, vagy pláne kultúrális gondolat nem jutott el hozzájuk. Itt még a képviselőválasztás sem okozott mozgalmat. Két nagy város volt egy kerület, egyiknek lakossága tízezer léleken felül volt, a másiké is hét vagy nyolcezer. Tizenöt-húszezer léleknek volt itt joga egy képviselőt választani, mert a kormány számolt ennek a népnek az ellenállásával, ellenzéki szellemével s ilyen stratégiai sakkhúzással vette ki a méregfogát annak, hogy a nép az ország dolgába beleszólhasson. Most visszagondolva, egészen csodálatosnak látszik ez a politika s alig lehet megérteni, hogy micsoda emberek voltak azok a kormányférfiak, akik erőszakkal így rendezték az országot. Híre volt, hogy Erdélyben román kerületek vannak, ahol százhatvan választó elég volt egy képviselő megválasztásához. Azokkal a biztos kerületekkel fizette a kormány a hű képviselőket, akiket okvetlen be kellett hozni, a hirtelen kinevezett államtitkárokat és még azt az egy-két írót is, akit benn akart látni a parlamentben.
Végtelenül szomorú, élő halálra ítélt állapot volt ez.
Ennek a kornak a gyermekei voltak a fiúk, akik most az október hatodiki hazafias sztrájk ügyeit tárgyalták.
– Ki fogják hát csapni a zsidókat?
– Fenét fogják, tizenhatan vagyunk az osztályban, ha a hét zsidót kicsapják, akkor kilencen maradunk.
– Fussbaumot nem fogják kicsapni, mert az anyjánál vásárolja a fehérneműjét minden tanár.
– Goldsteint se fogják, mert az apja ügyvéd.
– Róthot se fogják, mert a Goldsteinnal a legjobb barátságban van.
– Steiner Náthánt, azt kicsapják.
– Mért?
– Hát olyan csúnya zsidó.
– Nem engedik a többi zsidók. Azoknak, barátom, olyan összeköttetésük van, hogy csoda.
– Persze, hogy nem engedik, ott van Kondor ügyvéd, a főgondnok a markában van.
– Tudjátok, kit fognak kicsapni?
– Kit?
– Jókeleszt.
Nagyot kacagtak.
– A jó vóna.
– Ej, de megzsákoljuk, ha meglesz az érettségi.
– A tavalyiak is ígérték, azok se zsákolták meg.
– Nem, mert megszökött. Az érettségi napján elutazott családi fedezet alatt.
– Nahát én nem engedem el neki. Én már második óta fenem rá a fogamat. Míg algimnáziumban voltam, minden évben felpofozott egy párszor.
Nyílt a kis kapu s csapódott, behallatszott. Kicsit elhallgattak, nem kellemetlen vendég jön-e.
– Farkast emlegettek, jön Jókelesz.
Mindnyájan nevettek, de idegesek voltak.
Nem Józsiás tanár jött, hanem Blum és Steiner.
– Szervusz, szervusz, – üdvözölték őket.
– Láttuk, hogy még világos van, hát bejöttünk.
– Na, mi van, mi lesz?
– Ti mit tudtok?
A két zsidófiú oly otthon volt náluk, egyáltalán semmi nyoma nem volt a diákok közt semmi ellentétnek, az, hogy ezek zsidók voltak, egy vonalnyira sem változtatta meg a diákviszonyt. Éppen olyan szegények voltak, mint ők s ugyanaz az észjárásuk volt. Éppen úgy nem szerettek tanulni, ezek is csak éppen urak akartak lenni valaha, hogy kiszabaduljanak az otthoni nyomorból. Az egyiknek az apja szatócs volt, a másiké szappanos, mind a ketten átvették a többi fiú felfogását az életről, de tudták, hogy nekik kevesebb lehetőségük lesz majd az életben, mint a keresztyén fiúknak, nem lehet belőlük szolgabíró.
Egyik leült a Sebi ágyára, a másik a Mesterére.
– Ma dől el.
– Hogyan?
Blum, a szappanos fia, fontoskodva mondta:
– Péteryvel találkoztam, azt mondta, hogy ma vacsora van a nagybácsijánál, Szentesnél, ott lesz az igazgató úr is.
– Az a kérdés, ott lesz-e a kos?
– Fenét lesz. Vagy egyik, vagy másik.
Steiner hallgatott.
– Barátom, – mondta, – ha engem kicsapnak, akkor felakaszthatom magamat. Mindenki azt meséli, hogy én vagyok az értelmi szerző. Isten bizony, sose jutott eszembe se, mi közöm van nekem az október hatodikához, annyi közöm van, mint őfelségének, Ferenc Józsefnek.
Ezen nevettek.
– Mért csapnának ki, te egy szót se szóltál.
– Na látod.
– Csapják ki Pétery Pistát, ő tartotta a beszédet.
– Hűj, de kutya rosszul beszélt. Azt hittem, jobb szónok. Olyan frázisokat mondott, hogy «a Kárpátoktól az Adriáig«, – mondta Steiner.
– Mi a nyavalyát mondjon, ilyenkor azt kell mondani.
Steiner cigaretta-dobozt vett elő s az tele volt dohánnyal. Sodort egyet, aztán sorra adta a fiúknak.
– Már valami modernebbet kellene mondani.
– Hagyd a fenébe azt a modernséget, mert ha ezt a szót még egyszer kimondod, ellened vallok.
Steiner elhallgatott. Valami keserűség, savanyúság volt a szájában. Úgy érezte, megkapta a pofont s hallgatnia kell. Nem könnyű az, lenyelni ezeknek a brutalitásoknak a megvető, lenéző visszautasításait. Mért?
– Én éppen olyan magyar vagyok, mint akárki, – mondta s mindjárt röhögött egyet hozzá.
– Aj, hagyjátok a fenébe, inkább beszéljünk a lányokról.
Nevettek s elkezdtek a lányokról beszélni, de olyan mosdatlanul, hogy szinte alig érthető, hogy hogy fejlődött ki a magyar középiskolák diáksága közt ez a véghetetlen durva, lealacsonyító nyelv és felfogás. A nő az ő szemökben csak az állati kéj kielégítésének anyaga volt s ezek a fiatal fiúk, akiknek oly síma volt még az arca, a bajúsz és a szakáll még alig ütközött rajta, oly mosdatlan nyelvűek és lelkűek voltak, nyoma sem volt annak, hogy a nőben valami magasabbat s tisztességeset lássanak, annak meg még kevésbé, hogy embernek tekintsék. Nem is igen volt alkalmuk nőkkel találkozni. Úrilányokkal soha szót nem válthattak, semmi társadalmi lehetőség nem volt, hogy valahol összejöhessenek lányokkal, vagy úriasszonyokkal s így magukba fojtva úgy éltek, mint az élet rabjai, a börtönben fantáziájuk kicsapongására voltak utalva s az volt a divat, hogy ezt a szájjal s szóval való kéjelgést féktelenül űzzék.
A házigazda jött be, Balabás uram, régebben végrehajtó volt, azelőtt iparos s félművelt módján mezítláb s ingben, gatyában jött be az ágyból.
– No, még nem feküsznek le az úrfiak? – kérdezte.
– Jöjjön, Balabás bácsi, gyútson rá.
Az öreg az asztalhoz lépett s a fiúk szemtelenül azt kérdezték:
– Mondjon egy jót, Balabás bácsi.
A vén végrehajtó borostás arcán vigyorgás volt, rossz fogai közt megnyálazta a megsodort cigarettát s azt mondta:
– Hát tudják-e maguk, azt mondják meg, melyik nő a jobb, a sovány, vagy a kövér?
Erre megindult a röhögés és a vitatkozás.
Egy félóráig eltartott, mikor az öreg megmondta a véleményét:
– Én evvel egy liter bort nyertem egyszer, mer megmondtam, hogy a sovány jobb, mert a kövér hamarabb kifárad.
Ez volt az előkészület a másnapi leckékre. A könyv, az senkinek sem jutott eszébe.
(Folyt. köv.)
