ILLYÉS GYULA: ITT AZ ELSŐ CSILLAG
Itt ülök le-lehajló eperlombok alatt
egy utmenti kocsma udvarán, az ágak
az alkonyban lágyan meg-megverik vállam;
közöttük mintha most vonulna el végső
szélvésze sorsomnak, csendesül a szellő.
anyámra emlékszem s szinte hallom: nézz fel,
szava a hajdani kedvességgel reszket:
hadd csipegessem le pilládról a könnyet.
Ide-oda lengve, mint tétova tenyér
suhan asztalomra egy nyárvégi levél,
mintha a mult, a mult idők szenvedése,
rossz istenem nyújtná kezét békülésre.
lebukott már, de a sötétlő ég alatt
a csúcs mögül egyre rószaszin fellegek
jönnek, mint régen várt, régtűl várt levelek,
mint egy messze testvér szép üzenetei,
ötét napok fényes magyarázatai.
Inditják az arcot békülő derüre.
a lágy estből nyugton nézek már elükbe.
Fejükön kosárral a puffogó porban
a hegyről itt lányok jönnek hosszu sorban.
Igy jönnek az évek is majd. Egyik tikkadt
szájjal, szegett fővel, másik rádkacsingat
s mosolyogva hosszú szőllőfürtöt kinál.
szivembe csurgatja csiklandó vigaszát.
Pezsdül a sziv s ami rajt' azelőtt seb volt,
a melegség mostan ottan bugyborékol,
ott ömöl legjobban… Lehajtom fejemet
a villogó remény, nyugtalan szeretet
futkározásától nehogy fölnevessek.
népeket, harang cseng a falu közepén.
De szivesen szólnék mostan én helyette,
csengnének-zúgnának szavaim az estbe,
előbb tétován, majd önmaguktól lassan
bátorodva egyre-egyre hangosabban
a puszta határból csűggedten lépkedő
hasztalan fáradott cselédnépek felé.
közelgő testvérek, más világ lesz itten!
pirkad már a jövő, siet már hozzátok,
egyszer csak recsegni kezdnek a határok
és leomló falak porfelleges résén
egy uj kor löveli kápráztató fényét,
igába tört népek, csodálkozva állunk,
pislogunk és lassan emberekké válunk.
a jövendő vigan közelgő csöngését.
Tisztán hallom én már, tiszta hangon csendül
fegyver-ropogáson, jajokon keresztül
s közeledik egyre… a sok szenvedőnek
szeméből hirtelen elmulnak a könnyek,
mint a harmat, amely a káposzták szelid
levelein csurog és délre eltünik.
Kaposvárhoz közel egy országut mellett.
Künt az országuton napszámosok mennek
s ismeretlenűl is hangosan köszönnek.
Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa
a holdfényben mintha visszamosolygana.