A harangozót küldte Bakos, hogy járja be az egyháztanácsosokat és hívja be őket ebédutánra a parókiára. Kicsi, száraz öregember volt a harangozó, Vácsy János, az apja is harangozó volt, ő is a toronyban nőtt fel, két tenyerén vastag lett a bőr a kötél fogától. Visszatért, kopogott, úgy ment be.
- Bejártam a helyeket, tisztelendő úr.
Bakos a kofferből szedte ki a ruhaneműt, kirakta az ágyra, az öreg tisztelendő ágyára, ami még ott volt.
Bakos tovább rakosgatott, Vácsy meg ott állt mellette. Úgy állt ott, mint aki még nincsen készen mindennel.
- Ezt a bútorneműt elviszik innen...
- Jön majd helyette más...
- Hej, a tisztelendő úr de nem gondolta, hogy ilyen egyszerre elmegy.
- Hiszen beteg volt régóta.
Vácsy János lökött egyet vállán.
- Vót, vót, de a betegség még nem halál... jó ember vót a tisztelendő úr, csak éppen az utolsó időben nagyon ráhagyta a kócsokat Julisra.
Bakos úgy tett, mintha nem hallaná. Vácsyn meg látszott, hogy nem ez az, amiről szólni akar, egyéb mondanivaló ült a száján. Elkezdte.
- Váratlan vót, hogy a tisztelendő úr jött...
- Sok minden jön váratlanul, öreg.
Az öregnek is mosolygós lett a szeme, bátorodottabban szólt tovább.
- Hiszen úgy van... de a falu azt hitte, hogy az újhelyi káplán kerül ide, aki a temetésen is itt vót... úgy vót, hogy a kerül ide.
Bakos felállt a görnyedésből, szembefordult az öreggel, megfogta a két vállát.
- Hej, öreg, a jó Isten se kérdezte a világtól, hogy kell-e nektek szent Péter, csak küldte... így van ez.
Vácsy János csak rábólongatott.
- Jól van ez így... hadd válogassa az ember a lovát, cselédjét, asszonyát, de ne az urát-parancsolóját, mert akit urat ha választ az ember, cselédjévé válik az.
- Hanem mondja csak... na... hogy is...
-... mondja csak, János, maradt itt valami asszonynép a plébánián?
- Hogyne maradt vóna. Julis itt van. Behíjam?
Kiment az öreg és Bakos arra gondolt, hogy jobb lesz most egyszerre végezni mindennel, nem veheti hasznát az öreg cselédnek, az édesanyja úgyis jön a jövő héten, a bútora is itt lesz, inkább most egyszerre adja tudtára, hogy elmehet. Majd gondoskodik másképen róla.
Körüljárta a szobákat, a régi bútorokat. A könyvszekrényhez ment, sok könyve volt az öreg papnak, meglátszott rajtuk a forgatás. Az ebédlőben nagy szárnyasajtós szekrény állt, kinyitotta az ajtaját, szép rendben sorakoztak bent a poharak, tányérok, finom holmik. Szerette az öreg a jó ételt-italt, mértékkel, bölcsen, a jó cimborát és az egészséges kacagást. Embermódra.
János csak nem jött vissza, hát kiment a konyha felé. Nem volt senki a konyhán. Az udvarra ment.
Az udvar végében volt az istálló, arra indult, hogy körülnézzen, Az istállóban két öreg pej ló abrakolt. Bakos behajolt a léces kisajtón keresztül.
Háttal állt feléje, nem hallotta, hogy jön valaki, a lovaknál igazított éppen valamit. Megfordult.
A suhancfiú lekapta a sapkát a fejéről.
- Dícsértessék azúrjézuskrisztus:
- Mindörökké... nem láttad erre Jánost?
A fiúnak elakadt a szava, nagysokára tudta csak kivetni magából.
- Ne... nem... azazhogy elment Julcsa néném után.
Tovább haladt Bakos és Andris, a kocsis, sehogysem tudta felfogni ésszel, hogy egy ember idekerül, nincs egy órája se, és már mindenkit a nevén szólít. Pedig hát őtet se látta még egyszer se.
Az istálló után jött a csűr, azon túl rácsos kerítés volt, a kerítésen túl meg a gyümölcsös kezdődött. Kétoldalt szép sorjában almafák állottak, tele érő gyümölccsel, meg néhány körtefa, búzával érő, de már sok híja volt, mert a gazdátlan kertnek hamar akad gazdája. A kert végében nagy diófa állt, terebélyes, kövér, lombos nagy fa, alatta szép zöld pázsit, mintha szőnyeg lenne. Csend volt kívül-belül a kerten, jó meleg nap hullott ki a fák szitájából. Jó volna most leheveredni ide a fűbe, nézni az Isten fényes napját, meg az apró élőket, amik ott éltek fán, levélen, virágon.
János jött lefelé a kerti úton, Bakos elébe szólt.
Az öreg nem szólt, közelebb jött, nagy ujságot nem jó messziről megkiáltani, közelről jó azt megsúgni.
- Elment... A faluba járt, amikor megérkezett tisztelendő úr, oszt mingyárt hallotta, hogy nem lesz szűkség rá, hát hamar eljött és csendben elvitte mindenét. Kezit csókoltatja a tisztelendő úrnak, azt izeni, hogy öreg ő már a szolgálatra.
Bakosnak komoly lett az arca.
- Kár volt néki annyira sietni.
Vácsy János vigasztaló, sunyi nevetéssel borult a papja közelébe.
- Nem kell Julist félteni, tett ő félre magának, két esztendeje egyebet se tett, csak félretett. Nincs neki már hiányossága haláláig.
Bakos elindult vissza a ház felé. Bent a szobában elővette a kisebbik táskát, könyvek voltak benne, meg egysmás hideg ennivaló. A könyveket az asztalra rakta ki, az ennivalót melléje. A harangozó a nyomában volt, új ember volt a pap, mindenben kezére akart járni. Megéhezett Bakos, még a vonaton ült, amikor utoljára evett, fiatal volt és erős, kívánta az ételt. Eszébe jutott az, amit valamikor a nagybátyja mondott néki, aki katona volt, ezredes, kemény, erős ember.
- Akinek parancsolni akarsz, az előtt ne válj sohase egészen emberré: ne egyél, ne igyál előtte és főképen asszonyt ne szeress a szemeláttára.
Diák volt még csak, amikor ezt mondta néki az öreg ezredes, de valahogy most a sok éven át is visszatért hozzá ez a bölcsesség. Rászólt a harangozóra.
- Most már elmehet, öreg, nincs szükségem semmire.
Vácsy elindult, de az ajtóból visszanézett.
- Vasárnap lesz hónap, hányra harangozzak?
Vastag karéjt vágott Bálint a kenyérből, a hideghúsból is jókat szeletelt. Éhes teste lassan enyhült a jóízű harapásoktól.
Kint az udvaron tünedezni kezdtek a tanácsbéliek. Bálint kinyitotta rájuk az ablakot, kiszólt hozzájuk.
- Menjenek át a tanító úrhoz, mondják neki, hogy mingyárt jövök, legyen ő is ott.
Az emberek szerettek volna legalább annyit szólni, hogy dícsértessék, de akkorára már becsukódott az ablak. Összenéztek és a nézésből nagyon értették egymást. Tollas szólalt meg elsőnek, a gondnok.
- Ejnye de rövid beszédje van a tisztelendő úrnak...
Az öreg Kosán, aki már a harmadik papot tanácsnokolta, rábólintott.
- Fiatal még igen, Feri öcsém, azért rövid a beszédje.
Siket Ignác, a kovácsmester, nem hagyta el.
- Az újhelyi káplán is fiatal, oszt mégis több nyájassággal volt hozzánk.
- Egyik ilyen, másik olyan... majd megválik.
A tanácsosok közt alig volt egy is, aki aggodalom nélkül való lett volna, mert az öreg pap utolsó éveiben már nem gazdálkodott és a papi földek kezekbe kerültek. Tollas gondnok bírt belőle legtöbbet, tizenkét holdat, Bogyó Ferenc nyolcat, Kosán nyolcat, Szidi Ferenc, Arató Gáspár, Bohus Mihály hetet-hetet, a többi kettőt-hármat. Jó kis bérlet volt, aratás után adtak mindig holdjáért hetven kilót, jó földek voltak, könnyű volt kiadni belőlük a hetven kilókat. A szőlőt meg a tanító bírta felébe, de ezenfelül raffia, gálickő, gép, kénpor a tisztelendő úr kontójára ment. Most aztán rövidesen el fog válni, hogy marad-e továbbra is a bérlet, vagy pedig kicsúszik a jó falat.
- Úgy gondolom, ráért vóna még meghólni a tisztelendő úr.
Bogyó Ferenc mondta ezt, széles, vastag fekete ember, akinek a fia őszre házasodik, duplán kell neki minden kis pénz. A többiek rábólintottak, mert szívük szerint beszélt.
A tanító is bejött az iskolaterembe. Vastagtestű, vastagkezű ember, a feje elől kopasz volt, más híján a tarkójáról fésülte előre a haját és bőven kente vazelinnel, hogy az irgalmatlanul hosszú szálak széjjel ne essenek. Ha nap sütött rá, úgy ragyogott a feje, mint a gomb a templom tornyán. Egyenesen kérdéssel ment a tanácsosokhoz.
- Na, beszéltek már vele?
Siket Ignác a vállát húzta.
- Majd meglátja a tanító úr is... igen fiatalnak nézem.
A tanító némi alattvalói áhitattal szólt.
- A püspök úr mellett volt, mint káplán.
Bohus Mihály a tanító felé kérdett.
- Ismeri tán a tanító úr?
Bohus kajánul nézett vissza.
- Akkor pedig mi mán jobban ismerjük...
- Úgy, hogy igen kurta beszédű.
Mindenki elhallgatott, csend lett a teremben, az emberek maguk elé bámultak. Tünődtek.
Az udvar felől behallatszott a pap közeledő lépése. Szilvásy melléről felszakadt a csend.
Bakos rövid volt. Felment a katedrára, imádkozott, azután bejelentette, hogy a püspök úr akaratából ő került a község élére. Őt nem ismerik, ő sem ismer senkit, de az Úr akaratával ez is meglesz. Nem kíván többet senkitől, mint amit ő ad mindenkinek: szeretetet, békességet.
Utána megint imádkozott, azután lejött a pódiumról és kezet szorított mindegyikkel. A tanító előtt megállt.
Szilvásy kivereslett arccal felelt.
- Szilvásy igazgató-tanító vagyok.
- Elvárom, hogy igazgató úr segítségemre legyen a munkámban.
Szilvásy meghajolt, ahogy azt még prepa korában a tánciskolában tanulta.
- Ez egész természetes, tisztelendő úr.
Elköszönt, kiment az iskolából. Ahogy a kisajtó becsapódott megette az udvaron, a tanácsosok összenéztek. Összenéztek és lassan kifelé indultak.
Tollas együtt ment Siket Ignáccal, a kováccsal. Szótalanul ballagtak, gonddal terhelten. A Tollas háza előtt megálltak, Siket Ignác szája szóra nyílt.
- Nem t'om, fog-é adni a tiszttartó úr ez őszön is a grófi fődből?
Tollas félreköpött a pipaszár mellől.
- Héj, ott százhúsz kilóért megy holdja...
- De meg nem is olyan sietős tán... még nem tudni, mi lesz.
Siket Ignác szemöldöke a homlokára rándult.