VI.
VI.
Vasárnap, estefelé együtt ült a kocsmában Siket Ignác, meg Bohus Mihály, meg Tóth János. Ittak, mint egyébkor. És beszéltek, mint egyébkor: a földről. Bohus, meg Siket tanácsbéli, azok többet tudhattak, őket kérdezte Tóth.
- Na, mi lesz a papi főddel?
Bohus keserűre húzta az arcát.
- Semmi. Visszamegy oda, ahunnét jött.
- Kár.
- Kár.
- Oszt nem lehet beszélni avval a pappal?
Siket Ignác, aki remélte, hogy neki, talán neki megmarad a föld, mert a tiszteletes úr lovat akar venni, ő meg majd komenciós kovácsa lesz, elernyedt reménnyel szólt.
- Nem avval.
Tóth János két kezébe vette a fejét, az üstökénél, úgy nézett a cilinderbe.
- Hej, de kutya egy pap, maradt vóna ott, ahunnét küldték... na, de majd elmegy.
Bohus felhökkent a szóra.
- Nem megy az, öcsém.
- De megy.
- De nem ám, mert fütyül az rád.
- Majd elválik...
- El.
- Bemegyek jövő szerdán a városba, oszt bepanaszlom az esperes úrnak, mit tett a fiammal pap létire.
Bohus Mihály apró röffenéssel nevetett.
- Jobb, ha hallgatsz arrul, mert még te is megkapod az esperes úrtól.
Siket Ignác is ráigenelt.
- Igaza van kendnek, Bohus komám.
- Így van e'.
- De beszélnénk mán egyebrül is... te Elemér!
A kocsmáros fia a kármentő ajtóból szólt ki.
- Na, mi az?
- Hozzál még eggyel... naggyal.
Elemér már vitte ki a pálinkát, nagy cilinderben, dupla adaggal. Letette elibük.
Csillogó volt már mind a három ember szemepárja, de azért mohó, kívánással nézték a tüzes vizet. Siket Ignác hozatta, ő nyult utána elsőnek és Bohus Mihály felé tartotta, annak kínálta.
- Isten éltesse kendet, koma.
Bohus kicsit huzódozott.
- Kendet, koma.
Siket a cilindert közelebb tolta Bohusnak.
- Kóstolja kend, koma.
Bohus legyintett.
- Jó kézbe van.
Siket nem hagyta.
- Jónál jobbak van.
Erre már elvette Bohus és ivott belőle, nagy, mély korttyal, az ádámcsutkáján kifeszült a bőr. Visszatette a cilindert Siket elibe, Siket rákérdett.
- Hogy esett, koma?
Bohus megtörülte a bajuszát.
- Kóstolja kend is.
Siket ivott, a bajusza beleért. Hosszút, duplát, mert hiszen jussa van hozzá. Az övé. Letette a poharat, azután az ujja hegyével Tóth János elébe tolta.
- Kóstold te is, öcskös.
Tóth János fiatalos parasztarca felvidult.
- Teszem.
Felire ürült a nagy pohár, felre ürült a gondok szelencéje is a fejekben és a szívekben. Kellett ez, mert sok volt, nagyon teli volt a szelence. Még jó, hogy így vasárnap lehet könnyíteni valamit, rajta.
- Hát ahhoz mit mond, ahhoz a csudához, amit a papunk csinált Bogyónál?
Siket Ignác kérdezte Bohus Mihályt. de kérdezetlen is Tóth János szólt közbe.
- Csuda az öreganyja, bizton spitájba járt gyógyítani, ott látott egyetmást azt csinálta utána.
Bohus bölcs magasságból nézte a pattogó embert.
- Nana, azért mégis csak megmaradt a gyerek.
Siket is ráhagyta.
- Oszt ha nem ment vón, hát meghalt vóna.
- Nem biztos.
- Biztos a', mert mán danolt is.
Tóth János felkapta a fejét, nagy csodálkozás eredt a szeméből.
- Danolt?
- Ugyan ám.
Tóth János feje az asztalra konyult, kicsit bűnbánattal. Ha danolt és megmaradt, akkor már van a dologban valami. Ezt még nem is hallotta, hogy danolt...
Megint elindult a pohár, de most már Siket Ignác vette először kézbe, csak úgy adta tovább Bohusnak, az meg Tóthnak. Ekkor lépett be a kocsma ajtaján Bakos Bálint. Tán nem is látta, kik ülnek az asztalnál, látatlanul ment el mellettük hátra, az udvar felé. Hallotta, hogy a kocsmáros másnap megy a városba, megbízatása volt számára, azért kereste. Mikor a hátulsó ajtón kiment, a három tüzesedő szem összenézett. Összenézett, azután lenézett az asztal lapjára. Az asztal fenyőlapját kiette a sok súrolás, a keményebb rostok közül kiment a puhábbja, barázdás volt, mint a szegény ember homloka. Tán azért is olyan jó arra könyökölni.
Siket már Elemérnek szólt.
- Fizetnék.
Letette a pénzt az asztalra, Elemér jobbkezével beseperte a bal tenyerébe és odadobta a többihez a nadrágzsebébe. Ignác felállt, Bohus rászólt.
- Várjon mán, megyek én is.
- Jőjjön hát.
- Csak fizetek.
Mikor az ajtóhoz értek, Tóth János utánuk szólt.
- Hát mennek?
- Megyünk.
Nagy fekete villogás pattant a Tóth János arcára, fellendült erőbül ütött az asztal lapjára.
- Én meg maradok!
Ott is maradt, ott ült tovább a maradék ital mellett. Két kemény öklét az asztalra állította, fejét a két tenyerébe vette, úgy nézett a papja után, amikor az visszatérőben elhaladt mellette.
