NÉMET IRODALOM
NÉMET IRODALOM
Turóczi József: STEFAN GEORGE ÉS KORA •
Friedrich Wolters: Stefan George und die Blätter für die Kunst. Deutsche Geistesgeschichte seit 1890. Berlin. G. Bondi, 1930.
Friedrich Wolters: Stefan George und die Blätter für die Kunst. Deutsche Geistesgeschichte seit 1890. Berlin. G. Bondi, 1930.
Stefan George költészetéről lehetne vitatkozni, de viszont van valami, ami vitán és kételyen felül áll: George történeti küldetése. Egy olyan időpontban, amikor anakronizmusnak érzik a lírát, száműzik a misztériumot és az álmot, az utópiát; amikor a naturalizmus irodalomképessé teszi a gazdasági harcok, társadalmi szakadékok, a gépek, menedékhelyek, betegség, nyomor, szenny, rongy, részegség, terheltség, őrület, szexuális kéj és bűnök világát s szentté avatja az atóm mindenhatóságát, az érzéki benyomást, az okság törvényét; amikor a dráma, a regény alig egyéb alkalmazott szociológiánál és orvosi tudománynál, George talán az egyetlen, aki újra tisztelethez juttatja a költő bitang nevét, újra jogaiba iktatja a disztancia ünnepélyes pátoszát, az egyetlen, aki tudja és vallja, hogy a költészet nem az üvegház vagy az önkívület boldog felelőtlensége, hanem a legmélyebb, legszigorúbb esztétikai-erkölcsi felelősség, hogy a költő nem kézitusák, programmok szolgája, a pillanat szája, hanem abszolut mértékek, az isten hárfája, a misztérium tűzének élesztője és őre. Amire Goethe és Hölderlin óta nem volt példa: Georgeban újra plasztikus testet ölt a gondolat és szó, az isten és a nyelv szolidaritása, szentimentalizmus, romantika, metafizikai spekuláció nélkül; az ember és természet egységéből századok után újra megszületik a tiszta forma autonómiája. Az ember újra szilárd talajt érez a lába alatt, új égboltot a feje fölött, új csillagképekkel, amiket dalával varázsolt oda. Új élet-, vér- és gondolatközösségbe kerül az emberiség őskultúr formáival, új létre ébreszti magában a testi szépség görög eszményét, a római dekandencia sötét virágát, a katolikus középkort, kelet függő kertjeit, elromantizálja a természetet, a szellem síkjában új plátói rendjének törvényszerűségéhez méri a kor jegyeit, a tiszta illuziók legnagyobb ellenfelét: az időt, a megörökítéstől írtózó pillanatot, új énekkel ünnepli az atmoszférájában megváltott, méltóságában, férfiaiban, nőiben, vérében, szentségeiben, kenyerében, borában, istenében újjászületett világot...
Az eddigi George-irodalom inkább csak időtlen költőt s költészetének időtlen formáját láttatta (Gundolf), elvontan, szinte léghíjas térben. F. Wolters, aki George legszűkebb környezetéhez tartozik, most végre a költő emberi hátterével, vonatkozásaival is megismertet, igaz, hogy a hívő tiszteletnek s rajongó bámulatnak olyan hangján, mintha nem is emberről lenne szó. Az első mondattól az utolsóig az az érzésünk, mintha nem is életrajzot, hanem legendát olvasnánk. Pedig Wolters nem írtózik a konkrét részletektől (mind elődjei): leírja George környezetét, gyermekkorát, ifjúságát, beszámol tanulmányairól, utazásairól, barátságairól, de alighogy megrögzítette ezt az anyagot, már is megfosztja valóságtartalmától, szublimálja az adatokat, mert valójában csak egyet akar: igazolni George küldetését, kimutatni, hogy egy istentelen, analitikus, fékét és mértékét vesztett korban George az egyetlen istennelteljes, szintetikus jelenség, az egyetlen norma és mérték, hogy itt nem is fejlődésről, hanem egy immanens törvény betöltéséről van szó. S van valami megrázó, istenkísértő abban a félelmetes egyoldalúságban, abban a könyörtelen következetességben, amellyel - Wolters előadása szerint - George vállalja ezt a küldetést, betölti ezt a törvényt, eleinte szűk körben, nem törődve gúnnyal, némasággal, ostobasággal, kézirat gyanánt terjesztett könyvekben, később Németország és Európa legfogékonyabb nyilvánossága előtt. Amint nyomon követjük a költő útját, tanui agyunk egy új mitosz, egy új világkép kialakulásának. Meredek és elszigetelt világ ez, külön iratlan alkotmánnyal, különszertartásokkal, külön koronázatlan fejedelemmel. Van benne póz, dekoratív arisztorkata gőg, de nincs egy üres vagy tartalmatlan atómja. Egy új Grál-közösség, melynek tagjait elemi rokonság, áhítat, az életforma és George tisztelete fogja össze. E feltételek mellett a költői tehetség csak másodrendű dolog. (Talán ez a magyarázata annak, hogy Hofmannsthalon s Darlethen kívül jelentékenyebb költő nem is kertül ki közülük.) Aki vét e világ rendje, etosza ellen, aki profanizálja a művészetet azáltal pl., hogy ujságokba ír, aki önállósodik, új programmot hirdet, azt kiközösítik mint a müncheni kozmikusokat, mint Hofmannsthalt, akinek még halála után sem bocsátanak meg. Elzárkóznak minden másirányú törekvés elől: nem akarnak tudni Spittelerről, Däublerről, Rilkéről, megvetik az impresszionizmust, csak úgy, mint törvényes örökösét, az expresszionizmust. Pantheonjukban csak a legheroikusabbak s legnagyobbak kapnak helyet: az antik költők (Pindaros), Platon, Dante, Shakespeare, Goethe és ellenalakja, Jean Paul, Hölderlin, Baudelaire, mindenekelőtt pedig Nietzsche: itt a George körében készítik elő átértékelésüket. Esztétikai szemléletükkel módszeres útjaik revíziójára kényszerítik a német szellemi tudományokat; a re-idealizálás munkájában is megelőzik a hivatalos filozófiát. Ami új szempontú irodalom-, filozófiai- vagy művészettörténeti munkával találkozunk az elmult húsz év alatt, ezeknek jórésze: Gundolf könyvei, Bertram Nietzsche-je, K. Singer és H. Friedmann Platon-monográfiái, W. Stein Raffael-ja s Holbein-ja, E. Kantorovitz II. Frigyes-e, B. Vallentin Napoleon-ja, N. von Hellingrath Hölderlin-tanulmányai, P. Hankamer J. Böhme-je többé-kevésbé George hatását mutatják. - Goethe óta ember és költő nem igen mutatkozott ilyen osztatlan egységben. Talán ez a magyarázata annak a példátlan hatásnak, amely alól nem vonhatja ki magát senki, aki csak periferikus érintkezésbe kerül is Georgeval, még az olyan határozott, önálló egyéniségek sem, amilyenek Dilthey, G. Simmel, Max Weber...
