MÓRICZ ZSIGMOND: A MAGYAR SZINÉSZET VÁLSÁGA
MÓRICZ ZSIGMOND: A MAGYAR SZINÉSZET VÁLSÁGA
Mint szerzőnek alkalmam van olykor bepillantani a vidéki színigazgatók számadásaiba s megdöbbenve látom, hogy oly parányi bevételekkel dolgoznak, hogy egyáltalán csodálatos, hogy fenn tudják tartani magukat s társulatukat.
Úgylátszik, hogy Magyarország mai arányaihoz túlsok a színész. A színészet mintha a régi nagy Magyarország maradványa volna s ma csak tehetetlenül folytatjuk, ami nemes teherként ránk maradt. De ha meggondoljuk, hogy a rádiónak, ahol szintén hetenként több színielőadás van, háromszázezer előfizetője van, s hogy a mozinak, amely tisztára színészeti produkciók végtelen sorozata, millió s millió nézője, akkor mégsem lehet soknak tekinteni azt a tizennyolc koncesszióval biró társulatot, amely az ország városait járja.
Van négy elsőrendű társulat: Debrecen, Miskolc, Pécs, Szeged.
E pillanatban másod- s harmadrendűnek kinevezett társulat játszik a következő helyeken: Sopron, Kecskemét, Törökszentmiklós, Nyiregyháza, Vác, Békéscsaba, Ujpest, Pestujhely, Moson-Magyaróvár, Szentgotthárd, Barcs, Veszprém, Gyoma és Heves városokban és községekben.
Van még néhány daltársulat, amely az egész kis falvakon járkál, s kocsmákban s mozikban tanyázik. (Mert mozija ma már egészen kis községeknek is van, mig színházépítés valósággal nemzeti esemény volt, ha itt-ott megtörtént annak idején. Az utóbbi húsz évben százával épültek a mozik, de színházépítésről nem tudok. Győr városa évek óta nélkülözi a színházat, egy ilyen hatalmas város nem képes építeni egy színházépületet, ellenben mozija van kettő is.)
Nem lehet azt mondani, hogy ez a tizennyolc társulat agyontömi az országot színészettel. Inkább azt lehetne mondani, hogy ezek szegények feloldódnak s eltünnek az országban, amint kétségbeesve lézengenek jobbra-balra.
Pláne, ha meggondoljuk még azt, hogy az országban többezer műkedvelő alkalmi társaság, van, amely csaknem minden faluban megalakul az utóbbi években, hogy egy pár estét a Muzsáknak áldozzon. Sok ezerre tehető a műkedvelő előadások száma s egyre fokozódik az iránta való lelkesedés. Nem felejtem el, hogy a gyomai nőegylet elnöknője boldogan mondta, hogy egy ilyen előadással ezer s másfélezer pengőt is be tudnak venni, ott, ahol a színészek boldogok, ha egy este száz pengőjük van. S most a tiszazúgi méregkeverők szolnoki tárgyalásán a tanuk a folyosón meghivtak, hogy menjek el Nagyrévbe, mikor a Bernstein Botrány c. darabját fogják játszani. Falusi kisgazda gyerekek.
Nem lehet tehát azt mondani, hogy a színészet iránt általában közönyösek a vidéken az emberek, csak azt, hogy a színészet maga válsággal kűzd.
Mi lehet ennek a válságnak az oka.
*
A magyar színészet két rétegből áll: a budapesti s a vidéki színészetből.
A budapesti színészet igen magasrangú, európai méretekkel mérve is. Ha az ember külföldön színielőadást néz, mindig a szájában van a budapesti előadások íze. Három előadásra emlékszem most pl. Egyik Berlinben, a másik Bécsben, a harmadik Rómában. A berlini előadás meglepett technikai tökéletességével. A színészek szinte akrobaták voltak. Katonai fegyelem a játékban s testi erő és képzettség. Ez nálunk nincs. A drillnek ez a foka nálunk hiányzik. Ellenben belső lelki tartalomban a mi nagy színészeinket nem cseréltem volna el azzal a társasággal, amelyet ott láttam. Elcseréltem volna a rendezést. Az nálunk nagyon hiányzik s ezen azért kell csodálkozni, mert hiszen az egyetlen színház, amelynek hosszú évek óta állandó sikere van: egy nagy rendezőnek a személyes érdeme. S mégis a budapesti színházak a rendező-kérdést másod-, vagy harmadrendűnek tekintik. Rendezőiskolánk is csak az utolsó évben alakult. Ha ez talán segít a dolgon, néhány év mulva már jobb lesz a helyzet. Vidéken pláne nincs rendező, holott ma a legkisebb társulat sem boldogulhat a rendező szaktudása nélkül.
A bécsi előadás már egy fokkal enyhébb volt abban a technikai felkészültségben, amit Berlinben láttam. Még a Reinhardt-előadásokon is az volt az érzésem, mintha Berlinhez képest kevésbbé elszánt csapat kűzdött volna a sikerért. Rómában aztán szinte komikus volt a drámai előadás. Az olaszoknál csak staggione társulatok vannak, néhány darabra alakult csoportok, amelyek sehol sem tanyáznak állandó fészekben, színésznevelésük is másodrangú a miénkhez képest.
Ott éreztem meg, mi a hiba a színészetnél.
A szinésznek meg kell küzdeni roppant konkurrensével, a mozival. Ott van Hollywood rettentő tőkebefektetésével; a mozi vásznán a legszebb s a legjobb színészanyag jelenik meg. A színház nem versenyezhet vele sem kiállításban, sem egyéb külső hatáskeltő eszköz használatában. A színháznak tehát másutt kell keresni a sikert.
A lelki hatás terén.
A színpad varázsa renkívüli, de csak akkor, ha a szívekhez tud szólani, ha az érzelmeket meg tudja érinteni, vagy a kedélyt fel tudja villanyozni. A mozi komikai hatást nem tud kelteni olyan könnyen s játszva, mint a színészet. A hangosfilm sem alkalmas ma még rá, már a nyelvi akadályok miatt sem, hogy annyira belopja a szívekbe a szót, mint a színpad teheti.
Néztem a műkedvelő előadásokat, azzal hatnak, hogy személyes ismerősök közvetlenebbé teszik a kimondott igék hatását. Ezt a közvetlenséget kell fokozni. Ezt kell az irodalomnak is keresnie. Problémákat, a ma problémáit, azt, a mi fáj s ami reményt ad az élettel szemben. A színpadnak dolga s kötelessége, hogy a lelkeket fölemelje s megvigasztalja a mai roppant válságban, amely elsősorban a lelki élet válsága.
A feladat rendkívül nagy, de rendkívül értékes is.
Új célokat kell kítűzni s új módszerrel kell azokat megvalósítani.
*
A színészet valaha azzal nyert a csatán, hogy a nemzeti élet, a nemzeti kultúra leghatékonyabb tényezője volt. A száz év előtti magyar színészet a magyar nyelv apostola volt. Azonfelül a kultúrának volt bajnoka. Nem volt az kicsiny dolog, hogy a legkisebb vidéki ripacs trupp is Shakespearet és a Bölcs Náthánt, meg Schillert predikálta. A falusi ivókból ha egy estére kirakták a padokat, oda a kultúra költözött be, valami olyan magasrendű szellemiség, amelyre még annak a tisztelettel kellett néznie, aki unatkozott.
A mai színház azonban sajnos lesülyedt a szórakoztató mesterségek közé. Elvesztette szellemi, lelki tartalmát, pedig azt ma nehezebben lehet reprezentálni, mikor a legkisebb falu is tele van a legjobb ujságokkal s a legutolsó földműves hajlékban is jelen vannak a kor összes problémái.
A színházzal az a roppant szerencsétlenség történt, hogy valósággal kikapcsolta magából az irodalmat. A nagy Rendező, akinek a mai színpadra a legnagyobb hatása volt, rájött, hogy a szabóival s a technikai munkásaival is óriási hatást tud elérni: nem kereste tehát az írót, aki megköti a kezét. Inkább a színházi mesterembert kereste ezen a téren is. Nem azzal törődött, hogy mit mond Valaki, milyen igéket hirdet a Lélek, hanem azzal, hogy mennyi alkalmat ad a színésznek a produkcióra.
Akárhová nézünk, sem keleten, sem nyugaton, sehol sem látjuk a Költőt, aki dalol, a Prófétát, aki lelkesít, az Építőt, aki újra akarja felgalvanizálni a lelkeket.
A színészet egyedül nem nyerheti meg a csatát, mert mivel nyerje meg? Nincsenek a szájába adva az új idők új igéi.
A színészet válságát tehát, azt hiszem, a drámairodalom válsága okozta s a színészet feltámadását csak a drámairodalom újraszületése hozhatja meg.
Prédikáljátok a Mát és az Örök Emberit. A színészet itt van teljes felkészültségével, de új hangot kell neki adni s ő boldogan fogja azt hozni, mihelyt lehet.
