A nagy biribiai zongoraművész mozarteumbeli hangversenye után a Peterskeller udvarában ülünk, fél tucat férfi, vagy még többen, hosszú padokon az elnyúló asztal körül. Mindannyian az én skandináv úriemberem ösmerősei és vendégei vagyunk, aki mámoros estéin szedett össze bennünket, sörszobákban, söntésekben, borpincékben és kávéházakban.
Ezer hang rajzik körülöttünk, hangzavar, mint a bábeli toronyépítésnél.
Ez ma utolsó estém Salzburgban. Nyúzott lélekkel kószáltam egész délelőtt a városban. Délután a Gaisbergre menekültem. A gyönyörű Rundsicht sem hozott nyugalmat. Vonaglásokban görcsösödik a lég hegykúpok és tavak fölött. Le a városba. A nemes épületek harmóniája szívemet tépi.
Florencet láttam a távolból, úgy tündökölt, mint azelőtt, szőkén, hűvösen, megközelíthetetlenül. Florence!
Mozartot hallottam a hangversenyen és megint Mozartot. Boldogság és nyugalom ebben a zenében? Ó, ahol színleg nagyszerű kiegyenlített harmónia csendül, ott étéháhoffmanni meghasonlást, óceánmély fájdalmat érzek! Mindenütt fájdalom! Sebek tátonganak az emberekben, a kövekben, a levegőben! Vér ömlik a kék égboltról, fölszivárog a nyárias földből! Sebek és vér!
Fél tucat kiürített borospalack áll máris az asztalon, újabb fél tucatot állítanak oda. A vita elérte forrpontját.
- Kommunizmus az egyetlen orvosság, mely megmenti a világot az összeomlástól, - kiáltja egy fiatalember villogó szemmel.
- A szovjethatóságok indexre teszik a legfenköltebb szellemeket!
- Le minden szellemmel, amíg békeszerződésekkel igáznak le népeket!
- A békeszerződésekhez nyúlni nem szabad!
- A kisebbségek védtelenek!
- Hallgassatok! A világháború előtt még sokkal különbeket csináltatok!
- Nem igaz! Bebizonyíthatjuk...
- Majd megmutatjuk nektek!
- Csönd! - ordítja az én skandináviai úriemberem és botjával az asztalra vág. - Mit jelentsen ez, barátaim? Hol vagyunk tulajdonképen?
- Szkól, a mennydörgős mennykőbe! - kiáltja az én skandinávom. - Hiszen ez már szakasztott olyan, mint a katalaunumi csata!
- Halljuk! Halljuk! A világháború egy ösmeretlen epizódja!
- Csönd! - mennydörgi az én skandinávom. - Ez a régi világháborúban volt, ezerötszáz évvel ezelőtt, igenis! Tán van itt valaki, aki jelen volt? Akkor legyen szíves jelentkezni, a mennydörgős mennykőbe!
- Nem kellenek régi históriák!
- Nem kell háborús irodalom!
- Boetius római helytartó...
- Nem, Aetiusnak hítták... Attilával, Isten ostorával, a katalaunumi mezőn, a mai Franciaországban, harcra szállt...
- Talán nem szállt, hanem szállított!
- Semleges országokban is!
- Azokat megszállja a haszon ördöge!
- De azt is szállítják, ha kell!
- És a háborús országok hadiszállítói?
- Óriási csata volt! - üvölti az én skandinávom, fölemelkedik nagynehezen és az asztal szélébe fogózkodik. - Háromszázezren estek el, Isten bocsá', háromszázezer harcos!
- Mi ez a világháborúhoz képest!
- Hunok és rómaiak és keleti gótok! És az ellenfelek elkeseredése oly rettenetes volt, hogy a rákövetkező éjszakákon a meggyilkoltak lelkei tovább viaskodtak egymással!
- Honnan tudja? Jelen volt?
- Az iskolában tanultam, igenis, A katalaunumi csatát. És most jut éppen az eszembe a katalaunumi csata. Nem találják ezt különösnek? A csata után, a meggyilkoltak lelkei! De bocsánat, ne vegyék rossz néven ezt az emlékezést egy beteg embertől! Ezzel semmit sem akartam mondani. Szkól!
És koccint velünk, fönséges európai népek fiaival.