Kárpáti Aurél: A BÁNK BÁN ÚJ SZCENÁRIUMA
Kárpáti Aurél: A BÁNK BÁN ÚJ SZCENÁRIUMA
A Katona-centennáriumot Bánk bán díszelőadásával ünnepelte meg a Nemzeti Szinház. Az ünnepi repríz a szó szoros értelmében felújítása volt az egyetlen és örök magyar tragédiának, mert Hevesi Sándor teljesen új szcenáriumot készített a darabhoz. Jelentős részeket törölt a szövegből, másokat viszont helyreállított, az öt felvonást háromba vonta össze s a forgószínpad alkalmazásával hét képre tagolta az eredeti konstrukciót.
Sok vihar előzte meg ezt a nevezetes újítást. A változtatások hírére szokatlan nekibuzdulás támadt országszerte. A rosszul értelmezett tradició nevében egyszerre hivatalos, ám annál hivatlanabb védelmezői támadtak a «meg nem csonkítható» remekműnek, jórészt olyanok, akik nyilván nem voltak tisztában sem a készülő reform lényegével, sem azzal a ténnyel, hogy Bánk bánt eddig is bizonyos szövegkihagyásokkal játszották a Nemzetiben. De végre elült a felesleges háborgás és a centennáris ünnepen zavartalanul kerülhetett szinre az új Bánk bán, Hevesi rendezői és dramaturgiai elgondolása szerint. Már most nézzük az eredményt.
Hevesi abból indult ki, hogy Katona zseniális, de ifjúkori tökéletlenség szeplőit viselő darabjával szemben jogosan merültek fel olyan komoly kritikai kifogások, - főkép Vörösmarty és Arany részéről, - amelyek megfelelő színpadi beállítás mellett könnyen eliminálhatók, a költői mű lényegének érintése nélkül. Effajta korrekció tehát csak hasznára lehet a tragédiának, különösen a drámai vonalvezetés határozottsága, a történések logikai rendje, a cselekmény menetének meggyorsítása és - last not least - a színi hatás tekintetében. Úgy vélte: Katona maga is megejtette volna ezt a reviziót, ha több színpadi és dramaturgiai tapasztalattal rendelkezik. Azonkívül az új szcenárium a korszerűség kívánalmainak is eleget akart tenni. Ez a felfogás önmagában eléggé helytálló, bár a túlkapás lehetőségének nem egy veszedelmét rejti magában. Elég erre vonatkozóan csak a XVIII. század Shakespeare-előadásaira utalnunk, amelyek hasonló elvek alapján, a színpadszerűség és korszerűség igényeihez alkalmazkodva, teljesen kiforgatták eredeti alakjából az összeszabdalt Othellot vagy Hamletet. Szerencsére a jelen esetben ilyesmiről nincs szó. Mert ha Hevesi szcenirozása helyenkint érezhető hangsúly-átvetéseket eredményezett is, nagy általánosságban mértéket tartott és igyekezett hű maradni Katona szelleméhez.
Az új rendezés leglényegesebb s talán legkevésbé szerencsés módosítása: Bánk bán hallgatózási jelenetének és felvonásvégző monológjának elhagyása. Bánk most nem tér vissza a rejtekajtón, nem látja Ottót Melinda kezére hajolni, nem hallja felesége visszautasító szavát, sem Gertrudis felháborodás színébe öltöztetett, kerítő tanácsait, amelyeket öccsének ad. «A setétben ólálkodókhoz elmegyek» - mondja és végérvényesen távozik. Mit sem tud Ottó csábításairól, sem a királyné kétszínű játékáról. A gyanút benne pusztán Melinda neve táplálja, amelyet az összeesküvők jelszavukul választanak. Így hát arra sem kerülhet sor, hogy haragja felforrjon a «förtelmes asszony» ellen, «ki érthetetlenül beszéli kétféleképen gondolatjait» s hogy sumázza eszközeiben még tisztázatlan, de céljában már felismert feladatát, kijelentvén: «Két fátyolt szakasztok el: hazámról és becsületemről!» Ez a változtatás két súlyos következménnyel jár. Az egyik az, hogy Bánk lojalitása elveszti drámaiságát, mikor nem önmaga sérelmét legyürve lép fel az összeesküvők ellen, hanem mint teljesen gyanútlan, hűségében meg nem ingott alattvaló. A másik az, hogy bosszúját a királynéval szemben semmi más bizonyság, csupán Melinda és Isidóra pár töredezett, homályos szava támasztja alá. Ilyenformán mikor Gertrudis meggyilkolására kerül a sor tettének igazi indító-oka - meggyalázott férji becsülete - háttérbe szorul, jelentéktelenné törpül. Sőt, már eleve rásütődik merényletére az igazságtalanság bélyege, hiszen gyanúja alig több zavaros sejtelemnél. Gertrudis megölése így csaknem politikai gyilkossággá torzul, ami pedig Bánk bán jellemétől merőben idegen. Itt tehát némi baj van az eredménnyel: amennyit nyert a dramaturg a történés vonalának határozottságában, annyit vesztett a főhős karakterének homályba borulásán. A Bánkot ért sérelem szinte epizóddá zsugorodik a bőven feltörő nemzeti sérelmek árjában. Igaz viszont, hogy ez a hangsúly-átvetés kedvez az utolsó felvonás tragikai kifejlésének. De kérdés: megéri-e ez a tableau-szerű felvonás az erősítést, a megelőző dráma gyengítése árán?
Hevesi nyilván magáévá tette Vörösmarty nézetét, amely hibáztatta Bánk hallgatózását s hajlandó volt a színész tévedésének tartani a nagyúr első visszatérését. Bánk szenvedélyes, büszke lényével összeférhetetlennek vélte a tétovázást, de főkép azt, hogy Ottót a kritikus pillanatban le ne döfje. Holott... Bánk karakterét nemcsak a szenvedélyesség és büszkeség jellemzi, hanem az aggodalmas megfontolás és töprengő hajlandóság is. Lényében van valami hamleti vonás. Csaknem megbénul, mikor szemtől-szembe kerül a tett sürgetésével. Milyen józanul érvelő, halogató, erőszak elől kitérő a pártütők közt. S milyen ingadozó és habozó a királynéval való nagy jelenetében. A bosszú véres megállásába szinte csak belesodródik, mikor már önvédelem kényszeríti a gyilkosságra. Ez a motivum Katona teljes szövege mellett is többfélekép magyarázható, Hevesi szcenáriumában pedig még elmosódottabbá sáppad.
Én inkább Arannyal tartok, aki Vörösmartynál ez esetben mélyebbre látó kritikusnak bizonyult. Szerinte Bánk visszahúzódásának okát pontosan és kifejezően jelzi Katona instrukciója: szédelegve hanyatlik ki az ajtón, mert elvesztette a fejét attól, amit látott. Majd így folytatja: «Bánk visszaszédedeg hát, el azonban nem megy. Elmennie képtelenség, lélektani lehetetlenség volna. De nem is gondolhat oly kicsinyes célra, hogy majd hallgatózzék. Hihetően, mihelyt eszmélete annyira visszatér, be fog ott rontani, a csábítót semmivé tenni. Erre mutat, hogy rejtekében kivonta kardját s így jelenik meg utóbb. De az eszmélet percében figyelmét olyasmi ragadja meg, mely őt további rejtekben maradásra készteti. Ottó szerelemvallását érzelmi tompultságában talán nem is hallotta; vagy ha igen, várja Melinda feleletét. Hisz mi van most inkább érdekében, mint megtudni, vajjon Melinda igazán hűtlen-e? A hölgy válasza... megnyugtató Bánkra nézve, Melinda megvetéssel utasítja vissza csábítóját. Változás történik Bánk indulatjában: Melinda hűsége iránt nyugodtabb, csak a szenny gyötri még, melyet a - bár nem sikerült - kísérlet neje «szép mocsoktalan nevén» s családi becsületén hátrahagyott; ezt kell még lemosnia. Vérrel, rögtöni gyilkossággal-e? Lehet, hogy már ekkor is lovagiasabb bosszúra gondol; de ha ha nem is, dühének kiörését késlelteti a királyné megjelenése. Hallja ennek gúnyos szavait Melindához s Melinda csípős válaszát, melyben egyenest a királyné vádoltatik, mint aki Ottó céljait elősegélte. Új fölfedezés Bánknak: hogy rontaná el a dolgok ily meglepő fejleményét dühös megjelenése által! Gertrudnak Ottó ellen intézett szemrehányása, melyben lehordja gyávaságáért, noha 'kétértelmű' Bánk előtt, mégis felnyitja szemét annyira, hogy most már nem Ottó a főszemély ki becsületének elégtétellel tartozik, hanem maga a királyné.» Nem ok nélkül idézem ezt. Arany itt a maga egészében megcáfolja Vörösmarty vádját. Egyben mintegy arra is rámutat, hogy Bánk e hallgatózás nélkül aligha vehetné később komoly gyanúba Gertrudist. Számára ez az egyetlen személyes bizonyíték a királyné bűnösségét illetően. S ez itt döntő fontosságú. Hevesi alkalmasint csak a lovagdrámák romantikus, elavult rekvizitumát látta a rejtekajtó mögötti leskelődésben, ezért érezte a jelenetet zavarónak. Törülte hát s nem számolt azzal, hogy ez a hiány később Bánk karakterének megtörésében bosszulja meg magát.
De beszéljünk inkább arról, ami az új beállításban csakugyan hasznára vált a darabnak. Ilyen elsősorban a régi, álmos hangulatot terjesztő Mikhál-Simon kezdet kiküszöbölése, az Előversengés pár töredékének s a királyné cercle-jének mozgalmasságot teremtő beiktatásával. Azután a híres három sor elhagyása: «Hogy Bánk leüljön a setét szövetség Gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb, Mint bánki sértődés kívántatik.» Ezt a szerzői anticipatiót valóban helyes volt mellőzni, főkép azért, mert logikátlan: hiszen folytatása nincs, a benne foglalt fenyegetőzés nem teljesül. Úgyszintén kimaradt ez a nem helyzetből fakadó frázis: Mint vándor a hófúvásokban stb., amelynek retorikus dagályára már Arany rámutatott. Javára vált az illuziókeltésnek az első Bánk-Melinda-jelenet után a színhely megváltoztatása is: így Ottó nem Bánk lakásán - ahol megjelenése egészen valószínűtlen -, hanem a királyi palota lépcsőjén szúrja le Biberachot. Szerencsés a királyné levél-olvasásánál az inverzió feloldása, ami egyszerre világossá teszi, hogy kikre vonatkoznak Gertrudis homályos szavai: «Csak szúnyogok, csak szőnyeget nekik!» Logikus a békétlenek betörésének visszaállítása is, mert enélkül érthetetlen lenne Petur kivégeztetése. Sok ilyen finom, apró részlet-értéke van Hevesi új rendezésének, amely csupán arról feledkezett meg, hogy a harmadik és negyedik felvonás között üresen tátongó napot szüntesse meg, az alkony-hasonlat egyszerű törlésével.
Végül még egy szót a korszerűségről. Arról, ami a mai nézőhöz igazán közel áll a darabban és szinte az aktualitás közvetlenségével sugárzik ki belőle. Ez Tiborc szívbemarkoló, zokogva vádoló, keményen fel-felhorgadó panasza. Egy valóban korszerű rendezésnek ma ide kellene vetnie a hangsúlyt, nem a várdán kuruc kitöréseire. Már csak azért is, mert Petúr lángoló tüze, elevenbesütő fájdalma, bármily magasra csap, - bevallhatjuk, - a negyvennyolcas gravamenpolitika kimúlása óta sokat vesztett magával ragadó szuggesztivitásából. Petur vérző igazságai immár történelmi emlékekké kezdenek alvadni. Ellenben Tiborc keservében épp az a szociális kérdés jajdul meg, amely ma kétszerte inkább vág húsba-velőbe, mint régebben. Ám Hevesi szcenáriuma a darabnak ezt az aktuális kicsengését mintha lefokozta volna, erősítés helyett. De a szordinó felrakásába politikai meggondolások is belejátszhattak, azért hát ne feszegessük a dolgot.
Az ünnepi előadás főszereplői közül egyedül Petheő Attila volt új. Bánkot játszotta. Kissé puhán és erőtlenül, de helyenkint megkapó finomsággal és közvetlenséggel. A régiek sorából Ódry (akinek Biberach egyik legemlékezetesebb szerepe), Kürti (a legjobb Petur s milyen remek Tiborc lett volna), Tasnády Ilona (Melinda), Uray (Ottó), Gál (Mikhál bán) és Szabó Margit (Izidóra) váltak ki. Az artisztikus új díszletek és stílusos kosztümök ifj. Oláh Gusztáv ízlését dícsérik.
