VI.
VI.
Egyszer csak odabenn megzendül a ház. Mint a boszorkányvár: gonosz hangoktól riadoz. Csetepaté, asszonyháború.
– Hallga! – mutat oda Mihály – szól már a három csalogány.
Pedig csak kettő szólott: szomorúszájú Dózsáné meg a táborszájú Kovácsné. Ami elmaradhatatlan: bekövetkezett: Összeakasztották odabenn a tengelyt, most már zeng az ég, csattognak a villámok.
Juli odabenn ölbekapta hirtelen a négy remek párnát, amelyért évek óta fáj a Dózsáné foga, s hozni akarta kifelé. A bába, mint a nőstyén tigris, ugrott reá, ki akarta csavarni kezéből, hogy biztosíthassa magának, hogy másnak még a lehellete se hulljon rá. Juli nem engedett s gyöngéden lábélen rúgta a nénjét. Erzsébet asszony eljajdította magát, mert nincs keservesebb fájdalom, mint a lábélen rúgás kínja. De hősiesen erőt vett fájdalmán s kopogtatni kezdett szeretett húga fején, erősen hallható kopogással. A Juli csontgubója állotta, de hét singes nyelve borzalmas hadarásba kezdett. Kimondhatatlan, sárban meghempergett szavakat vagdosott elképedő nénje arcába. A négy párnát mind a ketten szorongatták, ölelgették s tulajdonképpen ez mentette meg őket a kölcsönös rúgásoktól és harapásoktól. Mert haraptak is. Haraptak, felhúzott ínnyel, mint a kancalovak, mikor nem bírnak megegyezni egymással a közös hámban. Erzsók harapta a Juli kezét, amely a négy párnát szorongatta; Juli harapta az Erzsók fejét, amely az ő kezeihez hajolt nem éppen rokoni alázattal. Forogtak, peregtek a szobában, mint két kutya, amelyik közös húsdarabot kapott foghegyre s egyik sem akarja elereszteni, tehát körben keringelnek a drága zsákmány körül. Így dulakodva penderülnek ki a küszöbön, dobbannak le az udvarra, a férfiak pruszlik-gombszakasztó gyönyörűségére.
Egyszerre visong, kiabál, csattog a két asszony:
– Enyém! Szegény anyám már életében –
– Szegény anyánkat már életében becsapta, kijátszotta…
– A négy párnát… meg a nagy dunyhát… nekem igérte, esküszöm az élő Istenre…
– Esküdhetik a halott Istenre is, senki nem hallotta.
– Én viseltem gondját – Pista, Jóska, mondjátok meg –!
– Nem alkuszunk. Igazság, vagy vesszen a világ!
Az ajtón kilépő Baloghné szomorkásan csóválta hegyes, répához hasonló sovány fejét: mégis Isten ellen való, amit művelnek. István, mint elnök, elkezdte öklével döngetni az asztalt – csengő helyett, hogy elcsillapítsa az ádáz szenvedélyeket; de a két nekiszilajodott némbert nem lehetett csendesíteni, csattogtatták az égig csodálatosan kiráspolyozott hangjukat.
Végre Mihály, bosszús jókedvében, kikapta Dózsáné kezéből az örökséget. Juli bőszen az asztalra csapta a négy remek párnát, paprikaszínű orcával, pukkadozva, fújva, lihegve ordítozta:
– Igazságot kivánok! Igazságot kivánok!
Dózsáné felpattant, hogy neki rohanjon, de Mihály hátulról átkarolta és hirtelen beleültette egy székbe.
Most István elnök is fölemelte szavát, de élesen:
– Végrendelet nincs. Veszekedésnek helye nincs. Igazságosan osztozkodunk. Kimondom, hogy a négy párna a négy asszonyé.
– Hiszen csak hárman vagyunk, – fuldokolta Dózsáné.
– Nekem is van feleségem, meg Miskának is, – jelentette ki az elnök.
– Gyalázat, – hörögte Erzsók, a diplomás bába. – Édesanyám mindig mondogatta életében: na lyányom, ez a négy párna, meg a nagy dunyha a tiéd, mert – mert –
Hirtelen nem jutott eszébe: miért is az övé. Bezzeg Juli rögtön beledöfte a szavát és rikácsolta:
– Mert gyalázatot hoztál a tisztes Bakó névre. Azért? Azért?
Mari csöndesen közbeszólt: na, na!
A vérig sértett Dózsáné kifordult magából. Szürke szeme egészen elferdült, az ajka olyan fehér lett, mint a fal, reszketett a két keze, s borzasztó, megháborodott hangon köpködte a szavakat:
– Mit! Te! Aljas! Te szemtelen! Te gyalázatos! Fertelmes. Az én becsületem –? Te? Add vissza először – hozd vissza azt a nagy dézsát, meg azt a mosóteknőt, amit elloptál édesanyámtól – te – te –
Ha Mihály le nem fogja, körömmel tépi ki a Juli két bádog szemét.
István dühösen veri az asztalt, hiába:
– Csend! Csend! Idegyűl a világ! (Csakugyan, a szomszéd ház berenáján már feltűnik a Sarkadi szomszéd kerek feje.)
Juli szelet fog; megereszti város-csodálta felső hangját, amelyik karcol, mint a gyémánt az üveget:
– Micsoda dézsa? Micsoda teknő? Én? Én loptam? Hogy az ég rogyjon arra az álnok fejére. Maga hordta egész télen a hászijáról a szalonnát meg a száraz kolbászt.
Jóska, aki most bukkant be új üveg borral, lekapta fejéről a satyakot és megcsóválta:
– Aha! Aha! Megszállta Kovácsnét a szentlélek, ismeretlen nyelven kezd beszélni.
Felrobbant a kis üst, ég a szélmalom.
Dózsáné levegőhöz jutott s vaskos öklével megfenyegette Julit:
– Befogd azt a kétkapu szádat, mert kiütöm a jobbik szemedet, te, te – te hályogszemű bestia! Te kancsi Pilátusné! Hogy szakadnál rongyokká… – Azután a testvéreihez fordult: Ha nem tudnátok, tudjátok meg, hogy Kovácsné ifiasszony, a galád, elkunyorálta édesanyáméktól azt a szép nagy dézsát, amelyik ott állt a kamarában – vissza se hozta többet! Azt hitte a gyalázatos, az Isten is behúnyta a szemét. De én nem húnytam ám, drágalátos menyecske! A mosóteknő is kivándorolt a Böszörményi-útra, az is az anyámé, az is hagyaték – ide vele – ne paklizzunk!
Kovácsné visszacserdített:
– Hőbörtös dajna, hiszen maga akar erővel paklizni. De ha van bennetek egy kis becsületérzés: István, Miska, nem engeditek. Te sem, Mari! Ezt a négy gyönyörű párnát nem sotulhatja el az, akinek legkevesebb hasznát látta szegény anyánk életében. Igen.
– Te nyomorúlt, – viharzott Dózsáné –, ki viselte gondját édesanyánknak az utolsó időkben? Te? Te?
– Nem is te! – harsogott Juli.
– Én főztem neki, hogy az elméd háborodjon meg!
– Háborodjon meg a tied. Mikor főztél neki? Mikor már nem is tudott enni?
– Lelketlen vagy, az is voltál, mint a kutya. Még a halálos ágyán is megmartad szegényt, ráordítottál, hogy soha nem törődött a gyermekeivel.
– Magával törődött, velem nem. Nem kaptam móringot, mint Mari…
– Hát én kaptam? – sikoltott a bába.
– Hahaha! – kacagott Juli kéményhasogató hangon, – még csak az kellett volna. Nem elég, hogy egyszer nagyot lépett a teinsasszony?
Dózsánénak a lelkét metszette ez a hang, ettől vadult, mint bika a vörös posztótól. Most is felrobbant a dühe, a kezében levő párnát megforgatva, neki akart rohanni a táborszájú Kovácsnénak:
– Te – te – kikaparom azt a hályogos szemedet!
Legázolja, ha Miska közbe nem veti magát.
István, az elnök, únni kezdte a dolgot. Ez már mégis sok. Felállt és tőle telhető méltósággal kijelentette:
– Ha az asszonyok nem térnek eszükre, úgy elhajítom a kalapács nyelét, hogy azután törülhetik a szemüket. Ha csend nem lesz, felfüggesztem a hagyatéki tárgyalást, zár alá veszek mindent és bíróság elébe viszem a dolgot. Mégis disznóság, komédiát csinálni ebből a gyászos eljárásból. (Ivott egyet.) Kimondom a szentenciát: mind a három asszony kap egy-egy párnát, a negyedik a feleségemé.
Mindenki felzúdult rá. Mihály is méltatlankodni kezdett:
– Hát én ki fia-borja vagyok?
István neki ítélte a nagy dunyhát, felesége, gyermekei vannak. Jóskának úgy sem kell takaró.
A «magánzó» vidáman szemére rántotta kakastollas kalapját:
– Majd beborít engem a csillagos ég.
De Dózsánét nem lehetett elhallgattatni. Most, hogy már elvesztette a gyönyörű négy párnát, amelyet régóta magáénak vallott: bosszút akart állani azon, aki miatt elvesztette. Kovácsné Bakó Julin. Rávetett egy megölő pillantást:
– Nagyon felnyílt a szeme ennek a gyalázatosnak!
– Fogja be a száját, – tanácsolta Juli szelíden.
– Majd befogom én a tied, te dajna!
– Dajna a keresztanyád, te vasorrú bába!
– Dézsalopó!
– Malactolvaj!
– Táborszájú!
– Repedtsarkú ifiasszony!
Erzsébetnek kifogyott a szó-municiója, egy-három, rácsapott mint a visító vércse Julira, megragadta zenebonás kontyát, megrázta istenesen, megcibálta magyarmiskásan, jó mélyen beleeresztve nem bátortalan ujjait.
– Te… te… te… – csak ezt lihegte hozzá kísérő zenének.
– Ereszd a hajam! – rikácsolta a borzasztó szemű Juli. – Ereszd a hajam… mert kiveszem a két szemedet…
Nekiesett szeretett nénje barna hajának s megzilálta, mint a kaszálón szokták a levágott sarjúrendet. A zilált haj leomlott, betakarta fekete hullámaival a termetes bába vaskos vállait. A Juli szalmás haja pedig tizenháromezer-felé röpkedett.
A férfiak halálból röstellték a dolgot. Csak az asszonytalan Jóskának tetszett kimondhatatlanul. Körültáncolta őket, uszította egymásnak az anélkül is uszulókat; nem vette többe a saját nénjeit, mint két marakodó utcai kutyát.
Sarkadi szomszéd már felmászott a berenára, lovagolva ráült a kerítésre, úgy élvezte a csodálatos hajcihőt.
Mihály észrevette, szégyelte. Ráordított az asszonyokra:
– Megőrültetek?… az istenfáját… idegyűl az egész utca csudára, Sarkadi szomszéd is a berenán lovagol, mert ilyen komédiát még nem látott.
– Ilyet még nem! – kiáltotta Sarkadi borízű hangon.
Mihály rákiáltott:
– Szálljon le! Nem szégyelli magát… mint a taknyos gyerek…
Sarkadi szomszéd felhorkant a szelíd riasztóra:
– Törüld meg a szádat, te szíkes veréb. Azt teszem, amit akarok.
– Dőljön a dugába, nyöves paraszt…
– Egyen meg a fene, valamennyien vagytok, – azzal eltünt a berenáról.
Ez a kis intermezzó csöndet teremtett. István felhasználta a termékeny pillanatot:
– Amit az asszonyok csinálnak, gyalázat. Hát így kell szegény jó anyánk kis holmiján megosztoznotok? Mint a római katonák a Krisztus ruháján… Nahát. Gyalázat. Fertelmesebbek vagytok, mint a giliszták. Ha a szegény megboldogult ezt látná… megfordulna a sírjában.
Keserűségét borral öblintette le.
Mihályt annyira szíven vágta ez a lelketlen marakodás, hogy a neki ítélt nagy dunyhát fölkapta s odavágta az asztalra:
– Nekem nem kell. Úgy sincs ezen istenáldás.
Nosza! A két csatás asszony, mint a héja, veti magát a gazdátalan kincsre. Egy pillanatban ordítják:
– Enyém!
– Az enyém!
Juli baloldalról csap rá, Erzsók jobbról. Viharzó vak gyűlölettel tépik-cibálják a degeszre tömött dunyhát, mintha egymás húsába merítenék a körmüket. Jobbra szaladnak, balra visszakoznak, forognak, olyanokat rántanak egymáson, hogy a szegény vászonhúzat sikoltva hasadoz a kezük nyomán. Kibomlik a belseje, hull, hull, hózáporozó hullással hull a toll; tollfelhőbe hanyatlik a kis udvari konyha, a nagy törvénytevő asztal; fehér pihébe bodorodik az elnökölő István, a derekafájdultáig kacagó Jóska, a mérgében bajuszát rágó Miska. A veszekedett két némber inkább meghal, de el nem engedi a dunyhahajat, míg csak egy méternyi épség van belőle. Ha az enyém nem lehet, ne legyen a tied sem, piszok! Ráncigálják, szerteszét-tépik, hogy az embernek fáj a lelke. Legalább a szelíd, hangtalan Mari, a tanyai asszony, könnyeket törölt ki a szeméből ilyen városi galádság láttára.
Juli zöld volt, mint egy vizi anyaisten. Diadalordítással lobogtatta meg a néhai dunyha utolsó foszlányát:
– Na teinsasszony! Úgy-e, mégse lett a magáé?
Erzsébet, a tömzsi bába, verejtékezve reszketett:
– Attól a tolltól fulladj meg, amit kiráztál, te – háborodott – –
Juli nem engedte, hogy másé legyen a végső szó:
– Ez a dunyhahaj legyen a szemfedőd! – kiáltotta lelkesen.
