Móricz Zsigmond: Pataki diákok •
A hatvanas évek levegőjében.
Abban az időben még a Vadászkürt kocsma cégérén ott volt az is, hogy «Jägerhorn.» Negyvennyolcban elfelejtették leverni, mert a diákok elmentek Görgeivel. (Az én nagyapám, Pallagi József is velük ment és Görgei ott felejtette őrszemnek a tokaji hídfőnél. Az oroszok elfogták s egy emberséges orosz orvos megsajnálta a vékony és tüdőgyulladásig átfagyott gyereket, adott neki egy ezüst rubelt és haza küldte Pthrügyre a szüleihez, ahol az üldöző muszkák elől szalmakazalba dugták s szerencséje volt, hogy a háromméteres pikák nem szúrták keresztül, mikor megdöfködték a kazlat. A forradalom után visszament Patakra, befejezte iskoláit s mikor meghívták a mathézis katedrájára, háborús emlékének, a gyenge tüdőnek oka miatt nem fogadta el a katedrát, hanem maga pthrügyi barátját és akkor már sógorát, Zsindely Istvánt ajánlotta be maga helyett. Azt a Zsindely Istvánt, aki a pataki kollégiumnak híres tanára lett később, rettegett mathematikus és ennek a történetnek egyik szereplője.)
Szóval a visszajött diákok már a Jägerhornt nem üthették le a kocsma homlokáról. A Vadászkürtben ugyanis a Rákóczi-vár akkori gazdájának, Brezenheimnak a borait mérték. Azért is volt ott a Vadászkürt pont a Kollégium tövében, hátul a Kovácsok utcáján, hogy a diákok fogyaszthassák a vár borát. Viszont azért nem tudott a Kollégium bormérésre engedélyt kapni a városban, hogy a diákok ne fogyaszthassák az Alma Mater borait.
A Kollegiumnak ugyanis nagy szőlei voltak, és sokezer hold földbirtoka, amivel régi és ujabb kegyes hagyományozók látták el. Azt azonban a várúr jól tudta, hogy a Kollégium a saját termésű lencséjét feleteti a diákjaival, de a borait nem itathatja meg. Tehát hogy a saját piacán pénzt ne kereshessen, roppant szigorúsággal őrizte a bormérési jogát. Ergo, a diákok csak szagolták a mustot s a bort, amivel a Kollégium pincéi tele voltak, de színét se látták. A borokat elvitték lengyel földekre, ellenben ők ha borra szomjaztak s ha egy pár fillért kivághattak a szülékbül, azt mind a Vadászkürtben kellett elpengetniök.
Ebben az évben olyan bortermés volt, hogy két akót adtak egy akó hordóért. A Kollégium pincéi úgy megteltek, hogy még külön pincét is kellett bérelni. Egy Trócsányi nevü könyvkereskedő, fiatal ember, akkor telepedett meg Patakon s a Kollégiummal szemben az országuton, egy régi kis egyemeletes házban lakott, annak a pincéit kérte kölcsön a Kollégium, amit a könyves ember szívesen adott oda, mert ezzel a nagy könyvemésztő Skólával való barátságát istápolhatta.
Ez volt a históriai helyzet a must-puccs kitörésének napjaiban.
Minden forradalom a Kommunitás nagy érdekei és valakinek a személyes sérelme miatt szokott kitörni.
Az egész diákság lázadozott a Vár ellen és a bornyomorúság ellen, mikor a herceg bonorum direktora egy kurta rendelettel kizárta a diákságot a várkert látogatásának öröméből.
A háromtornyú felséges Rákóczi-vár (a negyedik tornya leomlott) gyönyörű parkkal van körülvéve. Ha már a várat elvesztettük, legalább ez a kert megmaradt a diákoknak. Háromszáz esztendő óta mindig ott készültek a diákok a kollokviumokra. Hatalmas fák, csodás mocsári tölgyek, kverkuszok és fenyők, szilfák, hársok állottak ott s azok alatt a felséges fűben sétálva nagyszerűen lehetett a penzumokat magolni.
Most a jószágigazgató egyszerűen csak beszüntette a kert látogatását, a vaskaput lezáratta, a nagy szelindekeket szabadjára engedte éjjel-nappal s a diákság úgy maradt, mint a kiöntött ürgék.
A Kollégium öreg épülete akkor is olyan volt, mint ma. Ott állott a kisváros közepén, mint egy csodálatos kotlós, amely szárnyai alá gyüjti a sok-sokszáz főnyi diákságot, de iskola után kiönti őket a rideg és szűk kisváros utcáira. Ott volt ugyan a Bodrog-part, amelyet nem vehetett el tőlük senki, de az is rideg volt, fátlan és így őszidőben már nagyon barátságtalan. Szerzett jogot érzett a diákvilág a várkerthez és legfőbb sérelemnek tekintették a jószágigazgató rendeletét.
Voltak is nagy gyűlések napról-napra a Vadászkürtben s a hercegi jószágkormányzó csak most örült meg, a nagy szüret idején a rossz borait mind felhörpintették az ellene lázadozó diákok.
A diákság szemefénye ebben az időben egy Bakay Pali nevű öreg theológus-diák volt, egy gyönyörű fiú, a legjobb szavaló, a legszebbhangú énekes és a legelső tornász. Már alig várták azok a kis községek, ahol valaha legátusnak megfordult, hogy felszenteljék és ők meghívhassák papnak. Hát ez a Bakay Pali beleszeretett a direktor egyetlen lányába Flórikába.
Ezért zárta ki a várkertből a direktor az egész Kollégium diáknépét a tölgyek alól.
A szüret szépen folyt le. A hordókat ott mosták, ott kénezték az iskola udvarán s aztán a tele hordókat leeregették a korcsolyán a pincékbe.
Az éjszakák csodálatosak voltak. A fák oly szépek voltak, mint csak a Bodrogtól kezdve északra a Verhovináig tudnak lenni. Színesek. A hársak aranyleveleket vettek magukra, a som biborvöröset, a tölgyek rozsdabarnát. S a diákok búsan és mérgesen gyalogoltak az országút porában. A parányi pataki házak, a diákkamarák tömve voltak s ha a diákok a fátlan és tenyérnyi szűk udvarokról kiléptek, hontalannak érezték magukat a városkában.
Szegény kisváros volt abban az időben Patak. Özvegy papnék laktak a házacskákban, akik diáktartásból éldegéltek. Mert annyi özvegy papné van, hogy a Kollégiumnak sose kellett félni, hogy a diákjait nem tudja elhelyezni. A papok a nagy kényelemben, amit a falvak parókiáin élnek, hamar kiélik az életük útját s elhalálozván, feleségüket szintén a Kollégium jóságára hagyják. Özvegyi nyugdíj nem volt s a legjobbnak csak az látszott, ha az özvegyek bejönnek Patakra, a kis házakat kibérelik és gondos és szerető mostoháik lesznek a serdülő ifjúnépségnek.
Ezek a diákkamarák pezsegtek, mint a méhköpű. Hol itt, hol ott voltak a gyülekezések s semmi másról nem volt szó, csak arról, hogy a Várkertet vissza kell foglalni. Mi tűrés-tagadás, ezeknek a gyűléseknek a vége minden éjszaka az lett, hogy éjféltájban megjelentek a nagydiákok a Vadászkürtben és bús Bakay Pali vezetése mellett hozzáfogtak szebbnél szebb kuruckesergőket énekelni.
A tanárok is együtt éreztek velük s mikor reggel álmosan és kialvatlan szemmel jelentek meg a dominék az órákon, belátták, hogy itt tenni kell valamit a diákok érdekében.
Zsindely professzor, a Kollégium gazdája ment el deputációba két tanártársával a jószágigazgatóhoz. De hiába érvelt, hiába szónokolt, hiába volt minden, a Flórika apjának, míg a szende hajadont el nem helyezte egy megbízható és távoli fészekbe, addig semmi hajlandósága nem volt arra, hogy a féktelen bandával szóba álljon.
A hangulat egyre feszültebb lett.
A szőke lány olyan volt, mint egy Loreley a diákok szemében. Már csak ezért is egyre elszántabb lett a közvélemény.
Egy éjszaka aztán kimondták a határozatot, hogy meg kell ostromolni a várat.
A Rákóczi-vár sok ostromot látott életében, de ennél vészesebb alig fenyegette valaha.
Az egész diákság meggyőződött, hogy más út nincs.
Bakay Paliért tűzbe-vízbe kész volt rohanni az ifjúság.
Kiszabadítani a Loreleyt az apai zsarnokság alól s elvinni a borsodi kis faluba, ahonnan éppen most jött deputátus küldöttség a híres legátusért, hogy ők azt se bánják, ha még nincs kész a fiú, viszik.
Mindenképen megérett az idő a cselekvésre.
A tetthez azonban bátorságra van szükség, a bátorság azonban a Vadászkürt boraiból nem táplálhatja magát elég erővel, egyrészt mert rossz a bor, másrészt mert még fizetni is kell érte.
Október huszadikán éjfélután két órakor tehát az ifjúság arra a nagy elhatározásra jutott, hogy a Kollégium borából kell inni a Kollégium becsületének nagy harcához illendő cselekedethez.
Azonnal megindultak a hősök s mivel a Kollégium vaskapuján betörni sem lehetséges, sem tanácsos nem volt, – felzörgették Trócsányit és a pincekulcsot kérték.
A könyvek embere bölcs ember volt, fiatal ember létére.
Nem szólt egy szót sem, csak rámutatott a szegre, amelyen a kulcs lógott, aztán befelé fordult és nem vett tudomást a továbbiakról.
A diákok megérték evvel a jelbeszéddel, a kulcsot hatalmukba kerítették s valami százan levonultak a pincébe.
Azok nagy boltíves üregek voltak. Volt asztal, volt hébér, volt csap, mindenkinek a zsebében volt pohár s neki láttak az erőgyűjtésnek. Must volt ugyan csak, de már mocskosan erjedő tokaji must, amelyre ugyancsak vigyázni kellett, hogy le ne fektesse őket a pince fenekére.
Ennek a kornak a diákjai tetemes férfiak valának. Bajszos és szakállas leventék. S olyan önérzet volt bennük, amit a kivirágzott alkotmányosság hatalmasan megnövelt, hogy velük nem lehetett már diákmódra bánni. Férfiak voltak és hősök a javából. S a borfogyasztás ezeket a lelki indulatokat még meghatványozta, úgyhogy mire a rózsaujjú hajnal felpirkadt, akkorra egészen kész volt a bátorság és a haditerv.
Volt azonban Bakay Palinak egy riválisa a szép Flórika ügyében.
Egy Pokoli Laci nevű szelid diák, aki csak lantpengetve és ábrándolva gondolt a szép német lányra. Ez a Pokoli-fiú jelen volt ugyan a társaságban, de mikor kész volt a had a harcra s már a szekér is megvolt, – egy hustáci fuvarost fogadtak meg, aki az elrablott leányt a vőlegénnyel azonnal elszállítani kész volt, mérsékelt díjért a borsodi faluba, – a kivonuló menetből valami igen alacsony ürüggyel egy kis percre kivált, s minthogy senki sem ellenőrizte lépteit, nem indult futó léptekkel a vár felé vonuló diáksereg után, hanem lappangva, a még setét utcán, a mély hajnali ködben, lapuló házak tövén, ellenkező irányba eredt s meg sem állott a kollégiumi főgazda, a Zsindely professzor lakásáig.
Felzörgette a professzort és beárulta az egész dolgot.
A professzor, – maga is karakán ember, minden habozás nélkül felöltözött és vette görcsös botját, amit negyvennyolc óta használt… Ott vágta a harctéren és maga faragta ki a fejét törökfejnek, turbánnal, hogy mennél bunkóbb legyen, – nagy mérgesen és rohamléptekkel ment a had után.
Mire a várba ért, már a vaskapu ki volt emelve sarkából. A szelindekek bőgve sírtak s félig agyonverve a tölgyek tövén nyalogatták a sebüket, és az újabb látogatóknak többé oda sem hederintettek.
A várban kevés volt a cselédség. Aki épkézláb ember volt, az mind mozgósítva volt a szüreten. Semmi akadályt nem talált az ifjúság.
A jószágigazgató édes hajnali álmában meglepve, azt se tudta, mihez kezdjen. Alaposan le volt szerelve, a szobájában őrizte egy tucat markos legény s a Flórikát már ölben vitték mások a mentőszekér felé.
Mikor azonban a professzor megjelent, az őrök abban a pillanatban nyúllá váltak s elkiáltották magukat, hogy Árulás és ezzel úgy eltűntek mint a füst.
Az árulás-kiáltás végigharsogott a fák alatt és a vár úri házának folyosóin s az egy szál professzor olyan nyugodtan sétálhatott a szobákon végig, hogy egyetlen diákot nem tudott felismerni.
Mint valami professzori tógában járó arkangyal, előtte, körötte láthatatlan zajok és zörejek: a diákok eltüntek.
Mikor a bonorum direktorra talált, az már egyedül volt és igyekezett magát kiszabadítani a dunnahuzatból, amelybe bepakolták a fiuk s ahogy a professzorra ráismert, minden tajtékzó dühét az ő nyakába öntötte.
Hiába minden, nem volt diák és nem volt Flórika.
Az apa káromkodott, mint a jégeső. Magyarul persze, mert káromkodni semmi más nyelven nem lehet, csak magyarul.
Ütötte bottal a nyomokat.
Közben szépen megvirradt.
Ahogy a palotából kijöttek s a kertet végigjárták, nagy megdöbbenéssel látták, hogy a diákok milyen alapos munkát végeztek. Köröskörül mind ledöntötték a kőből rakott régi oszlopokat, s ki a kerítést.
A professzor a Kollégium nevében bocsánatot kért és elégtételt ígért. A direktor pedig lovas legényeket küldött a Homoktanyára s felfegyverzett népét kergette a szökevények után.
Már reggel nyolc órára ki volt hirdetve a kollégiumi statárium.
Aki órára meg nem jelent, megszűnt a Kollégium tagja lenni.
A tantermek a szokott nyugodt és rendes képet mutatták. Mindenki ott ült a helyén, senki sem hiányzott, még a félholtak is ott ültek s szemmelláthatóan kívánták a tudományokat.
A tanári testület hozzáfogott tanácskozni. Rettegtek a hatóságoktól, iszonyodtak a vizsgálatoktól, amiknek el kell következniök.
Délre már megérkezett Újhelyből a szolgabíró, ebéd után itt volt az alispán, a főgondnok.
A Kollégium azonban csöndes volt. Olyan csöndes, mint egy síri ház. Csak halkan suttogtak a diákok, akkor is inkább csak a kicsinyek, a gimnázisták, akik már szintén mindent tudtak s még többet akartak tudni. Minden diák lelkét büszkeség és lelkesedés töltötte el. Aki résztvett, az megszentelt vitéz volt, aki nem volt jelen, az áhította, bár benne volna a must-puccsban.
Szörnyű vizsgálatok voltak. Kihallgatások. A nagyfejűek komoran és felháborodva vették keresztkérdés alá az egész társaságot. Semmit sem tudtak senkiből kiszedni.
De a diákság részéről másik vizsgálat indult meg. Ki volt az áruló. A tanári kar mindenről pontosan volt értesülve. A héczei kamara első gyüléséről, a Vadászkürtbeli nagyobb parlamentről s annak minden mozzanatáról és a Trócsányi-pince rejtelmeiről, – a diákok annál feneketlenebbül fenték a fogukat a titokzatos áruló ellen, aki ilyen ocsmányul kibabrált velük.
A tanári kar azonban volt olyan pataki vér, mint a diákság s senki közülök el nem árulta az árulót.
Hogy Bakay eltűnt, helyette Pokolit választották meg maguk közül főinkvizitornak. Ez a határozatuk aztán képzelhetően elősegítette az igazi bűnös megtalálását.
Egy jó hét mulva Bakayt elfogták Flórikával együtt. Pandúrok fogták el otthon, a parókhián, a borsodi faluban, bent a Bükkben. Annak is a legtávolabbi fenekén. Ott, ahova már a fantázia se követte őket, csak a pandúrlovak bírtak a vad utakon kapaszkodni.
Már úgy éltek, mint két gerle a fészekben. A falu boldog volt, hogy az új pap mindjárt feleségestől érkezett s éppen ellátták őket tyúkkal, kaláccsal, bútorral és lábasokkal.
A tanári kar ez alkalommal nagy bölcsességgel viselte magát.
Eltussolták az egész dolgot. Meg nem történtté tették.
Élt ekkor egy régi diákadoma, hogy ludat lopott a diák s mikor a károsult kispataki asszony jelentkezett az iskola rektoránál, hogy ő megismeri azt a gyalázatost, aki lúdját a hóna alá kapta, felvonultatták a diákságot előtte, hogy ha megismeri, válassza ki, aki neki kell. Az asszony végignézte a sereg egyforma diákot s egyszer csak felsikított: Ez volt… A rektor-professzor azt dörmögte szakállába: nega, frater, nega.
– Ez volt, istálom, ez a Néga úr, ez a Néga úr…
(Milyen szomorú, hogy ma már meg kell magyarázni, hogy «nega» azt jelenti latinul, hogy: «tagadj, gazember».)
Hát ez a Nega-elv lett irányadó a vizsgálatnál. Mindenki tagadott, mint a karikacsapás.
Nem volt szükség rá, hogy a titokzatos bűnügy kiderüljön.
Forradalom. A diákság felháborodása jogosult volt. Egy az, hogy a Vadászkürt monopóliuma az alkotmányos magyar világban már csak középkori szörnyűség s ezt akkor meg is szüntették. Más az, hogy a várkert eltiltása a kollégiumi tanulási eredményeket előreláthatóan szomorúan befolyásolja…
Zsindely professzor bölcsessége ezt is elsimította.
A diákságnak kertre okvetlen szüksége van – mondta –, ellenben a vár magántulajdon lévén, valóban nem lehet kötelezni, ha nem akarja a tulajdonos, hogy kertjét a diákságnak szabad rendelkezésére bocsássa. Az ezévi bő szüretet tehát fordítsa arra a Kollégium, hogy a Kollégium előtt elterülő szántóföldeket vásárolja meg és telepítsen ott egy hatalmas kertet, amely örök időkre a diákság tulajdona legyen.
És ezt a tanári kar meg is szavazta s a felettes hatóságok mind jóvá is hagyták.
Megvették a földeket s egy óriási kertet telepítettek a Kollégium elé, amelyet a telekkönyvben a sárospataki főiskola tanulóifjúságának nevére kebeleztettek be.
Mikor a főgondnok a bekebelezés után kezet fogott Zsindely professzorral, azt mondta neki:
– Gratulálok, professzor úr. De azt magyarázza meg nekem, hogy a gyümölcsökön hogy fog osztozni a diákság?
A professzor elmosolyodott s azt felelte:
– Méltóságos uram… hársfákat fogunk ültetni és szilfákat és ákácokat… A diákságnak a tulajdonjoga azt jelenti majd, hogy az ő érdeke és kötelessége lesz rendben tartani a kertet…
Az ám, még a regény végével kell beszámolni.
A bonorum direktor elköltözött Patakról. A herceg, aki maga kevés időt töltött ezen a birtokán, berendelte osztrák uradalmainak valamelyikére s az állhatatos szerelem csodát mívelt: Flórika nem mondott le a rövid papnéság után választottjáról. Bakay Palinak állást szereztek Bécsben s a «Herr von Backay»-család ma is virágzik, ha ki nem halt. Amitől isten ments, mert kár volna, ha ilyen jó magyar vér olyan hamar hetven év alatt, kiélte volna magát.