GELLÉRI ANDOR ENDRE: ZSIROSKENYÉR ÉS ALMA
GELLÉRI ANDOR ENDRE: ZSIROSKENYÉR ÉS ALMA
Egy csontfogójú bot maradt boldogult urától: mindig erre támaszkodott járás közben. Most is ezzel fenyegette a lajhár Joskót, aki a fortyogó meszet habarta szét a nagy fateknőben. De a legény azért is lopta a napot minden mozdulatával, a keringő galambokat bámulta, s a végén széles mosollyal meredt az anyóra. Nem félt tőle, noha a nagyanya el volt szánva arra, hogy ráhúz egyet, mert szerte hagyja a cserepet, nem lapátolja egybe a dunai kavicsot, s a cementeszsákokat kint heverteti az ég alatt. Ha eső kerekedik, összeázik keményre mind.
– Nekem kell mindenre vigyázni – sóhajtott az anyó s csüggedten leengedte hadakozó botját.
Tehetetlenül állt a legénnyel szemben, aki egyre csak nevetgélt rá: – Csak nevess… majd megmondom az úrnak, majd kirúg – pattant a szájából… mire Joskó sunyin fölkacagott s a hasát tapogatta.
Az öregasszony szeme hirtelen könnyes lett: már bentről lesett erre a lustára. Szólt a lányának is, de az csak klavírozott tovább. Csak a zongorát tudja verni… S most, hogy ezt itt rajta kapja a széltoláson, ráadásul még szemtelen. Istenem, ha este hazajön a veje azokkal a fránya váltókkal és ő előhozza a napszámos lustálkodását: az is csak rábámul, mintha nem értené, aztán azt mondja: – Fáradt vagyok mama, megbocsásson, de…
S így megy ez minden panasznál és mindenütt. Ezek a fiatalok nem tudják, milyen gyorsan elakad az élet szekere, s az embert egykettőre leteszik a temetőnél. Ezek nem értik még ezt a képet, amint ő itt áll erőtlenül és könnyezve a napszámossal szemben, aki csak vihog rá… Most is, odabent a konyhán mosás folyik. S micsoda szappanpocsékolással. Három darab Albust eldörgölt már ez a vén iszákos Racsákné egy batyú ruhához. Persze… mert lusta kefélni, lusta jól kifőzni a ruhát, inkább bőven a szappant… Hogy egy ilyen vénasszony mikép lehet ilyen pazarló?… s milyen ravasz: reggel pont hétre jön be, s tízkor szépen megfrüstököl; délben meg kényelmesen széket vesz magának, s eleszeget egy óra hosszat; estére meg kikészíti a kis szatyrát, kirakja a teletöltendő ételeslábaskákat, aztán kitesz egy kétkilós staniclit: ebbe összeszedi a krumplihéjjat, meg miegymást a malacának. Persze mindez csak ráadásba: mert ezenkívül szigorúan megköveteli az öt pengőt és még féldeci rumot is négy órakor. S Málcsi, a lánya, csak adja, csak nevet rá, ha duzzog miatta: – Hívj másikat anyuskám, hisz örülnünk kell, hogy a Racsákné nem lop… mit? hát van olyan mosónő, aki nem lop? odakötik a szoknyájuk alá a vizes ruhát: kitömik a blúzukat s mellet dagasztanak belőle maguknak… s ez a Racsákné: a főfőtolvaj!
Most szigorú pillantással otthagyta a legényt: – Dolgozz – s már topogott errébb hatvannyolc évétől görnyedten, föld felé hajló őszült fejjel, szürke pamutkendővel borított keskeny vállacskáival. Amint eltünt a konyhaajtó mögött: Joskó rögtön nekidurálta magát. Keze alatt sisteregve viharzott az oltódó mész és mégse loccsant ki a fele. Majd széles lapáttal összekotorta a kavicsot; fölkapta a cementeszsákot s be a fészer alá; most megtett mindent, mert az anyó nem volt itt; most huncutúl belátta, hogy jó volt a parancsa.
Ezalatt az anyó belépett a párás konyhába. Itt széles teknő állt kockaalakú faszéken; a teknő egyik sarkában a még piszkos kifőtt ruha gőzölgött; a másik felén, fehér hab alatt, a pernahajder Racsákné keze halászott. A kefe a párolgó vízben uszkált. Az anyó megállt, keskeny ajkait összeszorítva, botját keményen a földbe szúrva vizsgálta a másik öregasszonyt. Szót se szólt, csak nézte mint egy kígyó és a mosónő lopva elkapta a hajókázó kefét, kihalászta a vízbe merűlt szappant, gyorsan szétsimított egy alsónadrágot és kefélni kezdte. A nagy mosófazékban felbugyogott a víz és megperdült a sparhejten, mint a dobverés. Fönt a falon meg kiugrott a kiskakuk az órából és tizet kakukolt. Racsákné még befejezte az alsónadrág kefélését, aztán letette a munkát: – Naccsága kérem – mondta – tíz óra van.
Az anyó rideg maradt: – Húzza félre a lábast, hisz kifut a fele és odasül a ruha.
Racsákné se volt már fiatal. Abból az öreg munkásasszony fajtából való, akit soha semmilyen dolog ki nem fáraszt: meszelnek, mosnak, gombát szednek, vasalnak, fát vágnak, és isznak rendületlenűl. Lompos, öreg szoknya verte férficipőbe bújtatott lábait; az orra vörös volt, apró bibircsókkal, s szeme egészen összehúzódott; ő is tipegett már, mint az öreg nagysága. És szűk eszével, szűk kis szemével sehogyanse értette, miért éppen egy ilyen öregasszony macerál ennyire egy másik öreget? Azért is azt mondta: – Nem kapok uzsonnát?… a fiatal naccsága ád máma?
– Hiszen még nem mosott ki semmit; és miért jött maga máma is pont hétkor; ki látta azt, hogy egy mosónő ne jöjjön hét előtt… utoljára van nálunk, jegyezze meg: legeslegutoljára… maga nem fogja nekem vízben eláztatni a szappanokat, maga nem fogja tízkor letenni a kefét és uzsonnát kérni… majd szólok a vejemnek…
Racsákné megszeppent; már-már újra a kefe után nyúlt, de aztán megmakacsolta magát: – A fiatal naccsága mondta, tízkor kérjek uzsonnát – s indulni készült be, a fiatal nagyságához.
A másik öreg ijedten megkapta a karját. Hogyisne: a Málcsi még képes a szalámiból adni; hogyisne, multkor is úgy megkente a zsíros kenyerét, hogy öt rántás lett volna belőle.
– Majd én adok magának – s lehajolt a konyhakredenchez, kivette és szikkadt melléhez szorította a kenyeret s vékonyan, mint a zsúrokra szokás, megszelte a karéjt. S mikor ezzel megvolt: fogta az öregebb zsíros bödönt, s fölnyitotta. Mélyen belenézett: fenekén habos dombokban terült el a maradék zsír; máris elővett egy kanalat s azzal szép simára boronálta, s így nézegette tovább. Úgy ni, most aztán próbáljon meg valaki belenyúlni és lopni belőle: megmarad a kése nyoma. Hanem hát tízórai kell ennek a vén sátánnak, s még hozzá Málcsi parancsára: zsíros kenyér! Erősebben kezdett verni a szíve: sajnálta a már elsimított zsírt földulni újra, olyan szívesen megkérte volna Racsáknét, hogy egye szárazon inkább a kenyerét, de az a szemtelen mosónő már bámulja, már várja az ennit, mint az éhes kutya. Ki van koplalva, gondolta epésen, s most itt az alkalom telezabálni magát… Azonban hirtelen ő is valami éhségfélét érzett: hajnalban itta meg a félcsésze kávécskáját, amiből lespórolt egy kocka cukrot és a fölét. Magának is szelt a kenyérből, s töprengő arca, mintha napfény érné: földerűlt. Kinyújtotta öreg, kicsit remegő mutatóujját s törölgetni kezdte vele a zsirosbödön oldalán sápadozó vékony zsírharmatot. Törölte, s rákente először Racsákné kenyerére, aztán ami még megmaradt az öreg ráncok között, azzal a saját kenyerét zsírozta meg. Egyre boldogabbnak látszott: lám ők esznek s a fenekén mégis szép simán marad a zsír; milyen jó, hogy kitalálta, most az oldalából meguzsonnáznak mind a ketten. Hogy miért szedte le ép az ujjával, az a végén tünt ki: mert mikor Racsákné már megkapta a maga karéját, az anyó szájába vette a zsíros újját és szopogatni kezdte, mint ahogy a velőt szívják ki a csontból. Igy szívta tele zsírossággal a sápadt inyét, s hozzá-hozzá harapott egy-egy picurkát a kenyeréből: még az ajkát is megnyalta, mint a torkos kis cicák.
Racsákné azonban csöppet se örült: állandóan morgott magában… a Buxbauméknál ezt adják, meg szalonnát, deci bort; a Krauszéknál kolbászt… sanda pillantással méregette a másikat, de aztán megint odaállt a teknőhöz s kiázott újjai megmarkolták a kefét.
Tiszta gőz volt a konyha: az öreg nagysága jólesőn fürdött benne, hát még milyen nagy lett az öröme, mikor letörölve a párát, kinézett az ablakon s nem látta az udvar közepén a cementeszsákokat, s rendbe volt rakva a cserép. De csak egy pillanatig tartott ez a jókedv, mert föntről megint megcsendültek a zongora-hangok, áradó, sóhajtó zene szólt; szép volt az igaz, de tízkor már rotyogni kellene az ebédnek s még nyoma sincsen. Elszontyolodva gondolt arra, hogy egy leölt pulyka csüng a spejzban s azt egyszerre akarja megsütni ez a könnyelmű Málcsi. Ő bizony rögtön bemegy hozzá és lebeszéli erről.
Ez a pulyka elég, jól beosztva, öt napig! Meg pláne olyankor csinálni ilyet, mikor mosónő van a háznál. Kolbászt kell annak adni, nem sültet! Vette a botját s beindult a lányához. Már a kilincsen volt a keze s be akart nyitni, de hirtelen meggondolta magát s visszafordult. Mert valóságos Szodoma és Gomorra dübörgött odabent: mélyhangok mennyköve, magashangok villámjával tarkítva. Ha benyitna, rárivallna, mint az őrült: – Mi az? és csak süketen mondaná mindenre: – Igen mamuska, igen…
Legjobb lesz, ha visszamegy s ő maga bontja föl és osztja el a pulykát. Joskóval meg hozat hurkát a hentestől s azt süti meg a mosónénak…
Este volt már. Az őszi levegő a fölharapott gyümölcsök ízével volt tele; a csillagok bámészan kibukkantak az égre, mint a szőke fürtű, eltévedt kisbabák. Egy szárnycsapás is hallatszott: talán egy pacsirta menekült föl a puha égbe, ott aludni hajnalig.
A kakuk kijött az órafészke elé, hogy nyolcat kiáltson. A mosás gőze csendesen üllepedett s egyre tisztábban ragyogott benne a villanylámpa fénye.
– Kész vagyok naccsága kérem – szólalt meg Racsákné és tapogatódzva kérdezte – kivihetem a teknőt?
Az anyó köhentett s összeráncolta a homlokát: – Föl van minden ruha terítve?
– Ja, ja – bólogatta Racsákné – minden kérem szépen.
– Megette délben mind a hurkát? – kérdezte a másik.
– Ja, ja – felelte a mosónő – a fiatal naccsága nekem igérte a krumplihéjjt, meg – kicsit habozott, hogy kimondja-e –, meg az almát az ebédlőből.
– Az almát, amit egy pengőért vettünk? – s egészen elszörnyedt. Rögtön sietett Málcsihoz. Az a díványon feküdt kényelmesen s egy szép bőrkötésű könyvben lapozgatott.
– Te odaigérted a kiló almát? – tört rá a megdöbbent öregasszony, – egész nap etetted, itattad, öt pengőt kap és még a holnapi zsúrra való almát is odaadod?
– De anyuskám, de édes anyuskám, az az alma rohadt s le van ütve. Azt én nem tehetem a doktorék elé.
– És rétesnek rossz lenne, vagy kompótnak?
Málcsi nem értette ezt. Hát összesen csak egy pengőbe került az alma, nem válogatta ki és becsapták. – De hát miért kell ezen mingyárt sírni anyuska?
Az öregasszony csak bólogatta a fejét: – Hát miért, hát miért… aztán szipogva megfordult s ment elszorúlt szívvel kifelé. Már az ajtónál volt, mikor hirtelen hátulról elkapta őt Málcsi és csókolni kezdte: – Anyuskám.
Boldogan tűrte az ölelgetést, de a következő percben megint azt kérdezte: – Szóval az almát holnap fölsütjük rétesnek?… mire Málcsi rögtön elengedte s kurtán ennyit mondott: – Nem!
Jézus vihette úgy a keresztet, mint az öregasszony a stanicli almát. S mikor beleengedte a szatyorba s Racsákné megtapogatta: elment a kedve tovább élni, legszívesebben magára vette volna a fekete kendőjét s ki a temetőbe az urához, ráborúlni zokogva a sírra s belesüppedni melléje.
– Pucolja ki a spárhejtot – mondta vékony hangon –, ott a szidol meg a smirgli, de ne pazarolja.
Egy ideig ott álldogált ebben a vékony, elárvult hangban fejezve ki minden fájdalmát, de később erőt vett rajta a kiváncsiság. Legalább látná azokat az almákat, amiket úgy odadob a lánya. Lopva öle elé vette a szatyort s mint a vén macska kiosont vele az udvarra. Itt a kötényébe fordította az almákat. Fogdosta, emelgette őket és egyre sóhajtott. Bizony szépen ki lehetett volna vágni s odatenni a vendégek elé. Hát még kompótnak, milyen finom lett volna. Úgy tartogatta a kötényébe őket, mintha aranyból volnának. Oda nem adja mind, ha törik, ha szakad. Hármat-négyet kiválogat a javából s abból holnap azért is kompótot tesz az asztalra. Aztán ha megnyalták utána az ujjukat, megmondja a magáét.
Töprengve válogatott köztük. Négyet kiemelt: a többit visszatette. Belépve, hirtelen az ajtó mellett engedte le a szatyort s a négy almával szorongva sietett el Racsákné háta mögött. A spájzban egy fölfordított lábas alá rejtette. Aztán leült megint a konyhában, kicsit békültebben az élet iránt, rá-rászólva a lassan, fáradtan mozgó Racsáknéra.
Most már néhány jó szava is volt hozzá: kikérdezte a malaca felől és bizony tetszett neki, hogy így semmiből pénzt tud csinálni a mosónő. De mikor Racsákné kinyilatkoztatta, hogy ő azt az aranyos Miskó malacát le nem vágja, s abból ő nem eszik, megint elfutotta a méreg.
Hát való ennek valami; hát van ennek spórolós esze. Hát érdemes ilyennek odaadni az egy pengős almát. Befalja ma este mind, vagy talán a malacával eteti meg. Jól tette, hogy legalább ezt a négy darabot elvette tőle…
Később Málcsi kijött s odaadta az öt pengőt a mosónőnek. Aztán könnyed kíváncsisággal odavetette: – Na megkapta az almát… Az anyó szíve hirtelen nagyot dobbant… de Racsákné boldogan felelte: – Meg, kezit csókolom, meg…
Az öregasszony máskor mindig meg szokta tapogatni távozáskor a mosónő derekát, sőt nem volt rest fölhajtani a szoknyáját is, hogy nem kötött-e oda lopott fehérneműt. Most is nekikészült, de nem bírta rászánni magát. Csak már inkább kint láthatná ezt a piszmogó vénasszonyt.
– Mit húzza az időt – s toppantott türelmetlenül – miért nem megy, ha mehet! – mint a szikra pattant ki ideges sürgetése, s ez rögtön lángot kapott a fáradt Racsáknéban.
– Jójcakát – mondta s már kívül is volt.
Az anyó addig nézte, míg hunyorgó szemei láthatták: főleg az ide-oda lengő szatyort figyelte. Mikor eltünt a mosónő: kicsit fölsóhajtott. Aztán eszébe jutott a mai vacsora; rögtön hozzálátott, mert úgy akarta beosztani a maradék pulykasültet, hogy holnap délre is jusson egy-egy falat.
