Illés Endre: «ÁLLAPOTA KIELÉGÍTŐ…» • Dr. Puder Sándor könyve – Genius
Illés Endre: «ÁLLAPOTA KIELÉGÍTŐ…» •
Dr. Puder Sándor könyve – Genius
Dr. Puder Sándor könyve – Genius
«Állapota kielégítő…»
Még vájt fül sem kell hozzá, s minden különösebb «nyelvismeret» nélkül is a rátekintés pillanatában azonnal derengeni kezd bizonyára mindenkiben valami kósza fény, jólismert, közeli emlék, egyre erősödő bizonyosság: igen, ezt a címet már látta valahol, már ismeri valamerről. Meg is van! Ez a cím szűkszavúságában, ugyanezzel a gúnnyal fűtötten, keserű szarkazmusával, idézőjelestül s mindenestül pontos fordítása egy nagy könyvsikernek. A harctéri jelentések sémáiban: «Nyugaton a helyzet változatlan» volt. Az orvosi kórtörténetek nyelvén: «Állapota kielégítő…» Pontosan ugyanez.
S valóban Karinthy Frigyes is, aki előszót írt a könyvhöz, s aki Pudert fölfedezte: Remarqueot említi. A világháború sokmillió közkatonája közül – írja, – az egyik közkatona megírta egy közkatona szenvedéseit a világháborúban. Ez a közkatona Remarque volt. És a könyve – soha nem álmodott siker.
S ugyanígy – Puder Sándor is.
Sokszázmillió beteg közül egy megbetegedett orvos megírta a sokszázmillió helyett és nevében egy beteg kórtörténetét. Megírta azt: mi az – embernek lenni, s mi az – betegnek lenni. S mindezeken túl megírta még azt is: mi az – orvosnak lenni.
Térképeken fehér folttal jelölik a kartografusok az ismeretlen területeket. S ezeknek a fehér foltoknak kutyaszánnal s léghajóval, egyszerű baltával és a modern expedició tökéletes felszerelésével indul azután neki a vállalkozó kedv s szellem. Valami lázforróságú és olthatatlan szomjúság hajtja az embert minden Ismeretlen felé. Sehol nem hagyni meg azt a «fehér foltot.» Felmérni és megismerni mindent. S a föld után térképezni a holdat is. Ürhajóval átrepülni a Marsba. Spektrálanalízissel meghatározni a száz és száz fényévnyi messzeségben lobogó világok tömegét.
Van-e még fehér folt egyáltalán a földön? Egy mindenesetre maradt.
S ez az egy: az ember maga. Realitásában, érzékelhetőségében, föltárhatóságában maga a puszta emberi test ép olyan ismeretlen a tömeg előtt, akár a legkiválóbb elméknek a lét legnagyobb kérdései. Az orvos – többé-kevésbé – ismeri az emberi testet. De a tömeg nem. Ismeretlen előtte az egészséges emberi test felépítése. Ismeretlen ennek az ismeretlen testnek a rendkívül bonyolult funkciója. S a legismeretlenebb azután az a változás: ha ez a test és ez a funkció döccen – a betegség.
Aki ifjúkorában Stanley könyvét olvasta mohó lázzal, ma bizonyára Amerikát próbálja kihangolni s rövid hullámokon rádiójával, vagy a Byrd-filmhez siet a moziba.
Ennek a minden Ismeretlen felkutató vágynak egyenes vonalában fekszik Puder Sándor könyve. Olyan területeket akar feltárni, elmondani, megmutatni: amelyeket igazában alig ismer valaki. S amik a legégetőbb közelséggel érintenek mégis mindenkit.
Puder Sándor szubjektív kórtörténete tehát méltán kelti föl a legnagyobb érdeklődést.
S Puder Sándor könyvét illetően mégis külön véleményt kell bejelentenem. Különvéleményt Karinthy Frigyessel szemben. S különvéleményt mindazokkal szemben, akik eddig írtak róla. S akik a kísérő körülmények jelentőségét összetévesztették a könyv jelentőségével.
Remarque… mondja Karinthy.
Állapítsuk hát meg: tulajdonképen mi is adott Remarque könyvének jelentőséget? Milliónyian harcolták végig a világháborút. S akik csak hazatértek: mind beszéltek és írtak róla, – mi is volt, mi is történt odakünn? Mindenkinek volt egy-két hallgatója. Mindenkinek leveleit olvasta valaki. S a sok-sok szó mégis élettelenül és nyomtalanul mult el. Akár a füst, vagy a lehellet. Mert egy szó sem volt olyan, amelyre érdemes lett volna egy kis körön túl többeknek is felfigyelni. S amikor végre akadt valaki, aki el tudta mondani, meg tudta írni úgy a háborút, hogy abból mindenki megérthetett mindent, vagy legalább is megérezhetett sokmindent: arra fel is figyelt mindenki. Még az is, aki maga is ott volt.
Mert ki kell mondani: ami élmény felgyűlt bennem. Meg kell találni a szót: amely kifejez. Le kell tudni írni: ami szorít s fojtogat. Kimondani s megírni: azzal az egyetlen pontos, helyes és megtalált szóval, amely egyedül fejezheti csak ki, amit közölni akarok: ez az alkotás igen egyszerű s igen-igen nehéz titka.
S Puder Sándor kórtörténetének az a kijavíthatatlanság az egyetemes hibája: hogy Puder Sándor nem mondta ki, nem írta meg a sokszáz millió beteg közül egy beteg történetét. Nem az enyémet, nem a tiédet. De az övét sem. S azért nem, mert nem találta meg azt az egyetlen helyes, kifejező, pontos szót, amellyel elmondotta volna a betegséget, – ahogy én sem találtam el, s te sem, ha beszéltünk róla.
Nem valami hamisan értelmezett «irodalmiság» és «megcsinálás» – elmélet nevében reklamálok. Csak egyszerűen leszögezem: amit az író meg akar írni, azt meg is kell írnia. Az egésznek állnia kell. S minden szónak még külön is a maga helyén.
S amikor Puder Sándor nagy, nagyobb, legnagyobb fájdalomról ír, csak így egyszerűen: ez nyelvtanilag lehet fokozás. Sőt – az is. De mint írás nem fokozás. Meg kell mondani: mi az a nagy, mi az a nagyobb s mi az a legnagyobb fájdalom. Ép úgy, ahogy a költőnek is vallania kell, ha a verseiben leírja a «végtelen» szót: mi is az a végtelen? Mert ha nem mondja el, nem is hiszi el senki.
Az «Állapota kielégítő…» c. könyvben nem egy beteg panaszaival, de ezeknek a panaszoknak a sablónjaival találkozunk csupán: «kimondhatatlan fájdalommal», «pokoli fájdalommal», «velőkigható fájdalommal» stb. minduntalan s végig. S ha néhol mégis valami emberi tartalmat érzünk benne: csak azért érezzük, mert betegek voltunk már mindannyian s mert emlékezünk. De ha valaki soha sem lett volna beteg s így olvasná el Puder könyvét: nem érezhetne semmi tartalmat ebben a könyvben. Csak az érzéseknek s a tartalomnak való üres kereteket találná.
Azt kérdezi egyhelyt Puder: «Van-e valaki, aki egyáltalán keresztül ment azon a töménytelen szenvedéssorozaton, amely nekem jutott osztályrészül?» Ez az osztályrész – fájdalom – kijutott a mindennapos s kétsoros ujsághírekben közölt szerencsétlenségek, halálozások, gázolások, öngyilkosságok szenvedő hősei közül majd mindegyiknek. S egy kétsoros hír mégsem rendít meg. És nem kap el. Nem borzong végig rajtam. Mert nincs megírva. Nem kap el még akkor sem: ha könyvvé duzzasztják.
Puder Sándor nem írta meg a könyvét. De részletesen és hosszasabban kellett vele foglalkoznom a lelkiismeretem parancsára, mert kevés olyan könyvet ismerek, amelyet jelentősebbnek tartanék, égőbb vággyal olvasnék s jobban várnék, mint ezt a könyvet, – ha egyszer valaki igazában megírná.
