MARCONNAY TIBOR: HÁL ISTENNEK SENKISE TÖRŐDIK VELEM
MARCONNAY TIBOR: HÁL ISTENNEK SENKISE TÖRŐDIK VELEM
Hál istennek senkisem törődik velem,
gyürötten, rongyosan, mint vagabund
járom a vasárnapos uccát, szagolom a reggelt,
mint ki tegnapot s holnapot egyaránt felejt.
Magamhoz csalok s cirógatok egy fekete macskát,
ki épp ugy kóborol akárcsak én. Eleresztem
s csendes közönnyel nézek utánna,
befordulok a Luxembourg kapuján,
ugy nézem a rózsák pompáját, mintha mind
enyém volna. Majdnem egyedül botorkálok
a kedves szobrok közt, a szökőkutnál,
mely épp nekem csillantja sugarát.
Pár koránkelő labdáz a homokon, szabályos fasor
hajlik föléjük, hatalmasan. Odébbmegyek
nagy csöndben ülök le egy padra ujságot böngészni.
Olykor a vigan szökellő feketerigókra
vetek egy pillantást s lyukas zsebemből
morzsát vetek egy rubintszemü galambnak,
ki hangos szárnycsapással távozik, elrepül,
pázsit fölött, amely lágy mint a bársony és tengerzöld.
Jólesik még bóbiskolni egy kissé, aztán hazafelé
ballagva meredek a ragyogó kirakatokra,
meg az uriemberekre, akik lábukat ugy emelgetik
mintha mindig valami akadályon kellene átlépniök.
Egyiknek-másiknak megakad rajtam a szeme egy percre,
ámul, hogy illik közönséges ruhámhoz homlokom, mely sugaras, mint a bronz
és ekközben kialakul bennem a vers és ajkamon vigan csendül a füttyszó.
gyürötten, rongyosan, mint vagabund
járom a vasárnapos uccát, szagolom a reggelt,
mint ki tegnapot s holnapot egyaránt felejt.
Magamhoz csalok s cirógatok egy fekete macskát,
ki épp ugy kóborol akárcsak én. Eleresztem
s csendes közönnyel nézek utánna,
befordulok a Luxembourg kapuján,
ugy nézem a rózsák pompáját, mintha mind
enyém volna. Majdnem egyedül botorkálok
a kedves szobrok közt, a szökőkutnál,
mely épp nekem csillantja sugarát.
Pár koránkelő labdáz a homokon, szabályos fasor
hajlik föléjük, hatalmasan. Odébbmegyek
nagy csöndben ülök le egy padra ujságot böngészni.
Olykor a vigan szökellő feketerigókra
vetek egy pillantást s lyukas zsebemből
morzsát vetek egy rubintszemü galambnak,
ki hangos szárnycsapással távozik, elrepül,
pázsit fölött, amely lágy mint a bársony és tengerzöld.
Jólesik még bóbiskolni egy kissé, aztán hazafelé
ballagva meredek a ragyogó kirakatokra,
meg az uriemberekre, akik lábukat ugy emelgetik
mintha mindig valami akadályon kellene átlépniök.
Egyiknek-másiknak megakad rajtam a szeme egy percre,
ámul, hogy illik közönséges ruhámhoz homlokom, mely sugaras, mint a bronz
és ekközben kialakul bennem a vers és ajkamon vigan csendül a füttyszó.
