ERDÉLYI JÓZSEF: VASÁRNAP A HEGYEN
múlat a nép a faluban,
lenn a völgyben. – Fenn a hegyen
sétálok én s unom magam.
hamis zene, dob, síp, duda;
ám annak szép lehet, akit,
hat napon át, ront az iga.
légyzümmös, fülledt csend. A nap
álmosan hajlik lefelé,
izzadt fátyolfelhők alatt.
megállít egy hang… Figyelek:
valaki sír… Kis temető van
a mély, lonc-partos út felett.
egy sírdomb mellett valahol,
míg lenn a völgyben áll a bál,
múlat a nép, táncol, dalol.
valakijét, aki nem él,
hajló vasárnap délután,
hétköznap mert hogy rá nem ér.
szólítva holt kedveseit,
magát kisírja, kizokogja,
gyászbaborult szíve szerint.
állok, a bánat rám zuhan,
mint súlyos zápor… Felzokognék,
ha nem tűrtőztetném magam.
De sírni jó, jó, nagyigen,
a múlató világ felett, fenn,
egy temetős, kopár hegyen…