3.
ki tanitott irni engem,
most is, hogyha betüt vetek
itt érzem kezét kezemen.
úgy vágyom most is Czabuk Pál,
mint midőn ácsplajbászt nyalva
kinlódtunk az istállóknál.
gyönge volt már az ostorra,
mig társai a dülőkben
boronáltak kurjongatva:
jobbra-balra hajladozva
ott dülöngélt bent a pusztán,
a kis borjakat itatta.
kutyaként folyton mögötte.
Munka után le-lepihent
a nagy istálló-küszöbre.
nézett csüggedten a völgybe,
visszanézett életére
mely elfért e kicsiny völgyben.
s fiai is, – szegény árva,
elsírta magát az ispán
első keményebb szavára.
járt, járt, egyre nemet intett.
Mit tagadtál, szegény öreg?
Azt hogy nincs boldogság itt lent?
élet, nem élet az élet,
mit az isten s a gróf itten
élni rendelt a szegénynek?
fejet rázva e világra,
hol nyolcvan év robot után
sem lel a cseléd hazára.
az itatás után vénhedt
hangon magad mellé hívtad
porban futkosó öcsédet.
összerázott szavaidat.
Majd hizelgve ujjad közé
fontam apró ujjaimat
porba, kőre, meszelt falra,
a völgyből kis szülőházam
ránk-ránkkacsintott biztatva.
lélek jelei, a szavak
ott öltöttek testet, küzdve
mozgatták torz tagjaikat.
ott indultak útra, ottan
lépegettek, bukdácsoltak
mint kis kacsák, a homokban.
repülni ott tanultatok,
egy reszkető vén száraz kéz
segitett, ha megálltatok.
karma között mint viszi föl,
mint biztatja gyönge fiát
kirepülni a fészekből?
föl, föl, a nagy levegőben?
– Lelkem apja, vén Czabuk Pál,
mit reméltél te én tőlem?
hogy tanulhassak. Tanultam,
évezredek tanulsága
fortyog, zúg, ifjú agyamban.
attól ha majd irni tudok:
nyúlként futnak, sasként szállnak
ujjamtól a gondolatok.
szárnycsapásokkal ragadtak,
s én repültem utján magas
gondolatoknak, daloknak.
évek multán e vidékre,
madárszivem emlékezzél
a feldobó meleg kézre.
itt vagyok a régi pusztán,
emlékezem s akadozik
ujjam közt az irószerszám.
minden utat ami rám várt,
holt mesterem, tanácskérőn
látnád a régi tanitványt.
szólanom, de ládd lelkemben
gubbadnak a szavak, szárnyuk
próbálgatva, félve rebben.
köröttem egy néma ország,
jaj reccsen, de fülét fogja
aki hallja e jajongást.
tedd kezemre ujra kezed,
nézzem e sort, mintha volna
félig enyém, félig tied.
s én is, én is nemet intek,
öreg bátyám, mégis, mégis
emeljük fel sziveinket.
de még nem bús lemondással,
de haraggal, de kihívó,
harcra szító jeladással.
irkáltam itt tenyeremre,
akarok e néma tájról
irni eleven szivekre.
van szükségem, segitségre,
őseim tömör szavára,
gyermekszemem friss fényére.
mért kellett nekem tanulnom,
mért kellett egykor zokogva
idegenbe kiindulnom.
fáradtsága, anyám könnye
s bucsuzáskor a te selymes
simogatásod fejemre.
dalolni száz holt parasztnak
és tűnődni szántás közben
hogy egykor én megszólaljak.
haragját régmult időben
egy jobbágy vad ura előtt
hogy még én se feledhessem.
a jobbágy ajkát harapta,
hogy az a jaj egykor fényes
hanggal szálljon a magasba.
földből szétmállott markodat
vén bátyám s ti többiek mind
ti mutassátok az utat.
s kiáltok is e világra
és kiáltva és biztatva
nézek egy új pirkadásba.
történelem mostohája,
kerekedj föl a pusztából
egy új nagy honfoglalásra.
amely neked igértetett,
nyögő fa vad vihar előtt
hajladozok, integetek.
kiáltsatok ti emlékek,
zúdulj föl nép, sustorogd szét,
hogy a nevedben beszélek.
te diktáld a hangos szókat.
karjaid közé forduljak.