Emil Isac: Az Eke
Emil Isac: Az Eke
A 25 éves Nyugatnak
És sohasem tért többé vissza.
Irina az ekére nézett és sóhajtott: senki sincs, aki szántson vele.
Az eke ott rozsdásodik az udvarban, az ökröket ellopták, a szántóföldet belepte a dudva. És Irina a Szüzanyához imádkozik: Istennek Anyja, éhenhalnak a gyermekeim! A férfi pedig fehéren és hidegen fekszik a messzeségben és nem jő vissza többé, elragadta a háború és lehullott, piros alma az élet fájáról... Karjai keresztbe fonódtak a csendben...
És a Szüzanya parancsot ad a fürge angyaloknak, hogy fogják meg Irina ekéjét. És leszállt az égből az angyalok csapata és hajnaltól estig felszántotta Irina földjét.
Reggel pedig Irina kinézett az ugarra és kiáltozni kezdett örömében: az eke arannyá változott és ezüst barázdákat húzott a földön.
És Irina felverte a falut kiáltásaival: jöjjetek, jöjjetek és nézzétek a csodát! Az angyalok arany ekével felszántották a földünket...
És a falusi asszonyok könnyes szemmel nézték Irinát. Gyermekei éhesen sírtak a rozsdás eke mellett...
Irina pedig fonnyadt kezeivel áldotta a Boldogságos Szüzet...
