Ayala: Az irodalmi stílusról
Ayala: Az irodalmi stílusról
Az írókat ősidőktől fogva mindmáig csökönyösen üldözte az a rögeszme, hogy a stílusról értekezzenek s noha ízlésem fázik a tárgytól, a közfelfogás mégis arra unszol, hogy fölszólaljak ebben a pörben. Fölösleges említenem, hogy a stílus kérdéséről, arról, hogy az író a stílusában ismerszik meg, sokat töprengtek, de többnyire széptanilag, a közvetlen és teljes szemlélet alapján, nem pedig a közvetett megismerés összekapcsoló okfejtése szerint. Meg vagyok győződve, hogy a művészi alkotás oly teremtő folyamat terméke, amelyikben az értelem a közvetlen sugallatot szolgálja, nem pedig a szemlélődő következtetést vagy a gondolkozástani levezetést, hiszen az utóbbi műveletek a tudomány sajátosságai. Homeros (bárki lett légyen is), mikor megalkotta az Iliast és Odysseiát, nem a hősköltemény törvényeit, hanem a hőskölteményt teremtette meg, azt az irodalmi műfajt, mely bizonyos végzetes törvényeket rejt magában. Az, aki az Iliasból és Odysseiaból latolgatás, megfigyelés, következtetés és levezetés útján kialakította a hősköltemény törvényeit, Aristoteles volt. Az első széptani művelet volt, a második tudományos művelet. Az aristotelesi törvények és szabályok sohasem arra valók, hogy új hőskölteményt alkossunk, hanem arra, hogy megítéljünk minden új, irodalmi hőskölteményt, mely létrejön s minden új elbeszélő-költő hozzájuk igazodik, anélkül, hogy ismerné az aristotelesi törvényeket, mert ezeket újra és újra megteremti, mert minden dolog a maga, sajátos és önmagában lakozó törvényének engedelmeskedik, mely az esetleges különbségek ellenére is mindig azonegy önmagával.
Mindig azon a véleményen voltam, hogy a stílus ebben-abban az elegánciára emlékeztet. Egy piperkőc mondotta: «Az elegánciával szakadatlanul kell foglalkozni, de sohase szabad beszélni róla, mert ha csak célzást is teszünk rá, az már nem elegáns.» A stílusról se volna szabad beszélni, soha. Sohase volna szabad beszélni róla, még magunkban és magunkkal sem, mert ez az igazi és legszenvedelmesebb párbeszéd, melyben meghányunk-vetünk olyasmit, aminek folytán majd mondanivalónk támad, valamint a társasági párbeszédek is mind igazi magánbeszédek, melyeket semmisem fűz egybe, semmise hangol össze. Ha igazán elegáns embereket látunk, akik tetőtől-talpig elegánsak, rendszerint erre a következtetésre jutunk: az elegáncia rejtélyes tulajdonság, szembeszökő, ellenállhatatlan s mégis ismeretlen valami, az árnyalatok legtökéletesebb arányossága, melynek egysége utánozhatatlan. Természetesen tudjuk, hogy kicsoda elegáns, de nem tudjuk, hogy miért és miben áll az, hogy elegáns. Brummel meséli, hogy miután eltávozott egy szalonból, ahol órák hosszáig mindenki őt bámulta, voltakép senkise tudta meghatározni, miképen volt öltözve. Az állítólagos és kérkedő elegáncia holmi hetvenkedő, kiabáló külsőségekben nyilvánul, melyekről akárki pontosan számot adhat - feltűnő ruhák, modorok és színek, szokványos vagy kényeskedő taglejtések stb. stb., - dehát nem az az elegáncia. Aki igazán elegáns, az hat a társaság ízlésére és viselkedésére, nem mert könnyűszerrel és otrombán majmolhatják őt, hanem mert légkört teremt ottan és ki-kit arra sarkal, hogy csinján megnyilatkozzék, vagyis egyénien és finoman, a jómodor keretén belül s a jómodor, hogy igazán «jó» legyen, kell hogy ne rikoltson, szóval egységes alapszínt és hangnemet követel mindenki számára. Ennélfogva aki igazán elegáns, az olyanforma, mint a hangvilla, amelyikkel együtt zeng a világ hangversenye. Hát ugyanígy vagyunk az író stílusával is. A stílus isteni valami, rejtélyes, szembeszökő és utánozhatatlan tulajdonság, melyet az olvasók (legtöbbször a szakmabeliek is) nem tudnak megmagyarázni. Mihelyt egy írót nem a mindent elöntő és alig észrevehető, jellegzetes és semmivel össze nem téveszthető s ennek ellenére mégis meghatározhatatlan alapszínéről ismerünk föl és különböztetünk meg, hanem bizonyos túlzásokról, sőt gyarlóságokról vagy hibákról (laposságok, szajkózások, mindig ugyanazok a nyelvtani fordulatok, egy-egy szó bálványozása, mesterkélt mondatok és közhelyek, melyeket akár a közbeszédből vett, akár más íróktól, akár maga találta ki stb. stb.), vagyis alighogy fölismertük és megkülönböztettük őt, máris utánozhatjuk és torzíthatjuk, úgyhogy a torzítás és utánzás összeolvad az eredetivel, akkor az ál-elegáncia esetével állunk szemközt, az álíróval, akinek mesterkélt a stílusa, helyesebben nincs is stílusa, holott a közhiedelem, hamisan, ép ezekben az éles, bárgyú, torzítható vonásokban látja az «irodalmi» stílus ismertető jelét. A Don Quijote-ban, főkép az első részében, Cervantes a mancha-i lovagnak majdnem minden párbeszédében gúnyos célzattal a lovagregények dagályos, kacskaringós nyelvezetét mímeli. Bármennyire világos is ez, hiszen tüstént felötlik, mennyire másképen beszél Cervantes Don Quijote szájából s mennyire másképen ír a maga szakállára, megannyi irodalomtörténész, bíráló és író eléggé elvakult, hogy ebben az átlátszó szó-gúnyban a jellegzetes cervantesi stílust ostorozza. Ha így volna, Cervantesnek nem volna stílusa. És gyakran halljuk, hogy mint Cervantes követőit ostoroznak egyes írókat, aki bár nyomába se léphetnek, komolyan utánozzák ezt a lovagregényi modorosságot, melyet Cervantes csak pelengérre állított. Viszont lehet olyan mai író, aki Cervantes-szel egy test és vér és stílusa is hasonló az övéhez, noha az illető sohasem használ olyan szókat, fordulatokat és mondatfűzéseket, melyeket Cervantes, mikor a maga szájaíze szerint, a torzítás szándéka nélkül írt, fölöttébb kedvelt. Mert Cervantes stílusa nem kívülről befelé halad, hanem belülről kifelé, az ösztönösen szülemlik meg s szomorú, közönyös, türelmes és mosolygó szellemi elegánciájának kifejezése. Ez a rejtett elegáncia vagy megvan valakiben, vagy nincs meg, de nem lehet sem megszerezni, sem erőszakolni, sem utánozni.
A 25 éves Nyugat ünnepére írta:
Ayala
