I.
I.
- Elvtárs, a tábornok megérkezett...
- Várassa! Sorba megyünk. Ön mit akar?
Roggyant, szurtos katona hajbókolt előtte:
- Instállom, ilyen lukas nadrágban nem szeretnék hazautazni kis családomhoz...
- Emlékezem az arcára... Nem volt ez már itt tegnap is? Adjatok neki utalványt a depotba.
- Drága barátom, miért foglalkozol te ilyen kicsiségekkel... nadrágügyekkel... ép te?
- Drágáim, ti még mindig nem tanultátok meg, hogy tegnapelőtt óta itt forradalom van. Forradalom... megszünt az instanciázás és a bürokrácia... Én intézek mindent és mindent azonnal kell elintézni, leomlottak, Drágáim, a válaszfalak, a szegény emberek betűvetésének évezredes gyötrelmei, új légkör és új indulások...
- Elvtárs, kérem, a tábornok...
- ... új indulások, barátom, amelyek megett az élet új arca húzódik meg... Igen, a tábornok, megyek már...
A tribun José Maria de Herediára emlékeztetett. Hatalmas, kopaszságot ölelő hajkoszorús koponya sápadtságában tükrözött a villanyfény, izzadt tarkó gyöngyözött a borostás ábrázat csúfságaként, a hétpecsétes, gyűrt ruha együtt álmatlankodott a beleszorított, puffadt testtel néhány éjjelen át, poros kanapék és lógóbelű karszékek között.
Az ablakból lenézett a Lovaskirály ércbevert ábrázatára, amelyet keresztül-kasul szántott az eső. Végignézett birodalmán: a forradalom birodalmán. Két napja, vele együtt, ebben a néhány szűk, áporodott szobácskában fülledt meg és csapódott le egész Erdély. A kerekek megálltak és a lomha centrum egyensúlyátvesztetten kalimpál a lerepedő végtagok felé. A határokon láthatatlan kezek véres vonalakat zsinegelnek. Budapest nagyon messze van, mire ideérnek az ideák, suták lesznek, színükhagyottak. Erdély, percek alatt, tiszavirágos, ősi politikai egységbe állt össze. Az ő kezében, ebből a kis polgármesteri szobából igazgathatja egész Erdélyt.
Nincs nyugta, percekre sem. Telefonok visítnak, a megmaradt drótokon haláltáncát táncolja a puskalövésekkel és harácsolt pálinkákkal véresen rémített helyi közigazgatás. Tegnap, tegnapelőtt, a végveszély pillanataiban három-négyszáz tisztet összeszedtek. A diadalmas proletár-munkás-paraszt-forradalom vívmányait egy tiszti üteg, négyszáz tiszt és az Egyetemi Aula őrzi.
- Sztenografus Ön?
Kisdiák áll előtte, másodéves jogász, érdeklődő. Feljött, ahogy néhányan, a napokban, körülnézni. Gyorsíró lenne? miért ne? Asztalhoz telepszik, a papíron furcsa jeleket szánt a ceruza, állam születik, most ölt közjogi formát a formátlan történelem. Miért ne ülhetne asztal mellé, ceruzával? Nobile officium.
A szobákban permanenciális ülések folytak. Tudományának végtelen magasságából az Elnök csak nagyritkán ereszkedett le a tanácstagokhoz, így, hátamegett, berendezkedtek a kisemberek, proletárok. Vereskravátlis ifjúmunkások tolongtak barnálló brosürákkal a hónuk alatt, ők szállták meg az ajtókat, vitáztak. A koalíció másik alelnöke felváltva játszotta két örök szerepét: Hamletet és Biberachot. A tribun formailag szintén alelnök volt, de csak mosolygott ezeken a kis, polgári disztinkciókon. Egy egész Európára kiterjedő proletárforradalom gyötrelmesen gyönyörű bizonyosságát hordozta magában s bár nem tudta, hogyan lehet itt, ezen a helyen ehhez hozzáfogni, találomra, despota-módjára rendezkedett.
- Meghalt a régi bürokrácia, éljen az új bürokrácia!
A tribun gargantuai ábrázatáról széles kacagás folydogált le. Nem bír már mindent mégsem észbentartani. Hozzák be az iktatókönyveket. Iktatni fog ezentúl a forradalom. A diadalmas revolució síkjain terjengeni kezdenek az újraéledt rubrikák. Sztenografus megsejtette a ráleső veszélyt, eloldalgott az iktatókönyv mellől. Nem lehetne akkor szobáról szobára csavarogni... Lánynak való játék... iktatni...
Két medika. Az egyik, fekete arcán végigcsillan a villanyfény, sovány, blúzos alakja belekeskenyedik a semmibe, inas, laboratóriumban reszelődött kezei férfias gesztusokkal cicáznak. Doktorátus előtt áll, az elméleti forradalmárok kemény, töretlen fajtájából lehet... A másik, hamvas-mosolygó-aranyszőke, túlaranyszőke, kicsit cifrán és keresetten öltözött. Frigiai sapka illett volna fejébe: lám, ez a jókedvű forradalom. Percek alatt mindenkit ismert, mindenkivel bizalomba-hajolt, kacagott, intrikált, híreket hordott, tudott éjszakázni és hajnalon töretlen üdeséggel hordozta körül nyíló húszévét borostás és asszonyraéhes tisztek és pókhasú polgári forradalmasok közt: perzseletlenül.
Sarokban két asszony. Okosarcú, nyávogó, szőke entellektüell, a tribun felesége. Piros csizmákat próbált, amelyeket forradalmi hódolatként szállított számára a helyi ipartestület. Vigasztalt egy székkarfára borult, fekete bogár-arcú másikat, aki úgy vonta össze magát, mint egy nagy-halom szomorúság. Sztenografus őgyelgett arra. A Tribun felesége aszpirint kért tőle, hozzon a fejfájósnak. Másfélnapja most szaladt először ki az utcára.
Pohár vizet kerített, bevitte, meghajolt a fejfájós asszony előtt, bemutatkozott. Az asszony kezétnyujtotta, visszamutatkozott:
- Kunné Gál Irén.
Diskurzusközben voltak, az asszony Béla-urát siratta meg, aki aligha jöhet vissza már Oroszországból. A tribunné félrevonta a fiút:
- Az urát várja szegény... Egyébként sokat panaszkodik... nem könnyű az élete, zongoraleckékből élni... Különben mindenkinek van elég baja... Mondja, fiacskám, nagyon rosszul nézek már ki?
- Nagyságos asszonynak jól áll az éjszaka, fiatal... bírja... de végre is, miért nem megy már haza?
- A férjem mellől nem mehetek el, ő most itt vezeti a világot...
- Okosabb lenne, ha ő is hazamenne. Én itt voltam éjjel, tudom, nem volt szükség semmire.
- Talán igaza van... Ha megkérném, estére hazakísérne?
- Ha fél, szívesen.
- Nem félek... de azért most sok az eltévedt golyó és eltévedt katona mifelénk...
- Nyolc felé elmehetünk...
A félszegül-világított szobákban ételszag terjengett, a városház udvaráról táborikonyha küldte fel az ételt, piszok, tintafröccsek, ceruzavégek. A tribun diktál táviratokat a helyi önkormányzati szervek okulására. Közben megnyílik az ajtó, feketearcú, komoly úr lép be, finom városi bunda, ezüstbot. A tribun felfigyel a jóestétre, felugrik:
- Isten hozta, főispán úr! Köszönöm, hogy eljött. Vártam.
- Mindenképen feljöttem volna. Beszélni kell politikai barátaimmal úgyis. Csak beszóltam most, majd holnap, déltájban visszanézek. Jóesét...
- Főispán úr, ön úgy látszik nem tudja, hogy itt forradalom volt. Most nincsen idő tanácskozni politikai barátokkal. Ön leveti a szép, finom bundáját és ittmarad.
- Miért maradnék itt? Fáradt vagyok... tájékozódnom kell...
- Ön, a híres adminisztrátor. Ön itt adminisztrálni fog.
- De most? az isten szerelméért... azt sem tudom, mit kell itt organizálni...
- Én sem, azért kértem önt. Tessék ittmaradni és organizálni.
A főispán úr elnevette magát. Vállat vont, enged az erőszaknak. Levetette bundáját. A monogramm felett kilencágú korona virított. - Megalakítom a titkárságom, - mondta kacagva. Sztenografus álmélkodott. Valaki megszólal a semmiben, akinek mély, csudálatosan rezgő a hangja, a keze finom, parfűmös, a mondatai kikalapáltak... Hozzákönyörögte magát. Már akkorra tudta, hogy a híres, székelyföldi főispán bojtárjává lett. A titkárságot egyelőre a szőke medika egészítette ki.
Szobáról szobára mentek, a nagyúr ismerkedett. A termekben zajlottak perceként új figurák. Egy huszárkapitányt ünnepeltek, aki százötven legényével szolgálatra jelentkezett. - Condottieri, - mondta rá a kádenciát az új főnök. Imbolygó, borgőzös alak, francia mesterkélt ábrázat: a nemzetiségi tanács egyik vezetője. A kis tanácsterem sarkába húzódtak vissza, hárman: a gróf úr, a szőke medika és a jogász. Közélelmezés, ez lett körülöttük a jelszó. Kenyér. Honnét lesz holnap a városban kenyér és honnét lesz hús? A nagyúr összekulcsolja kezét, a kisujját eltakarja a karikagyűrű alá furakodó sötét, metszett pecsétkő. Diktálni kezd. Szavai távoli horizontokat súrolnak, megmozdulnak a falvak és kitágulnak a megyehatárok. Amint sztenografálja a mondatokat, úgy érzi, mesteri kéz rántja meg a zablát: a rutin csudálatos vivőerejét érzi végigvágtatni a sorokon. Pro memoria Erdély élelmezéséről. Felnéz, esti nyolc óra. Gyermekeim, mára elég volt, holnap is nap lesz, most hazamegyünk szépen. Így dolgozhatnak valódi hivatalokban, követségeken, minisztériumban. Mikor elment, a lány meg a fiú egymásranéztek: tulajdonképen miért is kell új utakat törni a forradalomnak, amikor a régi olyan kiegyensúlyozott, olyan biztos... olyan célravezető? Hivatal...
Sztenografus szeretne már elköszönni. Benyit a tribun szobájába. A kopasz koponyán csomókba gyűlik a fény. Végigszánt az arcán: harmadik éjszaka, levegő nélkül. Milyen történelemelőtti messzeségben van a harmadnapelőtti este, amikor ez az ember izgalomtól reszkető hangon felrohant az Aulába és ordította: Diákok, mentsétek meg a diadalmas forradalmat az utca elszabadult csőcselékeitől... Rohanjatok ki...! Emlékezett rá, mesélték a tribunról, hogy lelencgyerek volt, a Párt taníttatta ki és az csinált népszónokot belőle, az fedezte a doktorátus költségeit és az ültette a pénztár direktori székébe. Így hát egészen, minden idegével, születése óta az «övék» volt, nem is lehetett máshol, csak itt volt meg vita-bomlasztó baritonjának tömegvezető akusztikája. Most erőszakot kell tenni magán, szordinó, mert hisz itt koalíció kötődött holmi polgári, negyvennyolcas urakkal. Most, amikor a forradalom veres szekerén száguldvást tempója szerint rombolni és építni lehetne... Nem ért a nyelvükön, ezeknek a gúzskötőknek, szofistáknak és tamáskodó közjogászoknak. Akkor még inkább a gróf, akit pillanatnyi ötletből felhivatott a Székelyföldről.
Hetvenedik cigaretta, ma. Kis nyomás a szíve tájékán. Kellene kérnie egy koffeininjekciót. Idegen és rémlátó. A másik szobában gubbaszt a felesége. Pióca. Nem akar elmenni... féltékeny, vagy ideólmozza a kalandvágy... Annak a szőke medikának a haját megsimogatni... a hullafáradtak szereleméhsége zajlott fel benne egy percre... most, egy pillanatra... ha bejönne... magához ölelné, lefojtaná a lélekzetét... leszorítaná erre a mocskos bőrpamlagra... ha most bejönne...
A sztenografus fiú jött be. Ebben a pillanatban felsírt a telefon, interurbán, Budapest. Intett a fiúnak, üljön le, hátha jegyezni kell. A pajzán vágyak elszálltak a gerincből. A fiú figyeli, mozdulatlan...
«Halló... Kunfi elvtárs, érti... igen, egy rojalista összeesküvést fedeztem itt fel, a szálak messzenyúlnak... holnap este Pesten, a Hatvany-palotában lesz az első összejövetel.»
A fiú ült a széken és a vére felparázslott. Ülni dermedt-mozdulatlanul, amikor körülötte félelmes titkoknak útvesztőjeként szaladnak el a messzeségbe a szavak. A grófra gondolt, a ma-esti ismerősre, a messzetekintetű új emberre... talán ő is egyike a titkosoknak, talán csak őt itt tőrbecsalták... talán őt is tőrbecsalják... holnap a sbirrek ellepik a palotát, a vésztörvények működni kezdenek... forradalom... jaj a kalandosaknak... A nevek patakzanak a telefonba... halló, hallja-e, Kunfi elvtárs? Nevek... most jegyezni kéne... a beszélő szembenáll vele, nézheti minden rezzenését... Gyorsíró, ceruza előtte, észrevétlen, hüvelykével letöri a hegyét, a grafitszálacska kipereg, körme alá tolja. Keze alatt az asztalt-burkoló papírlap szennyes-fehérje. Körmével játszik. A megszorult grafitszál az asztallapra irkál parányi ákombákomokat, míg a szeme mosolyos egykedvűen a tribun szemébe kapcsolódik, a köröm picike köröket és szegmentumokat rajzol, ki az ördög gondolhatná, hogy titkos életük szavakká fejthető vissza?
Kalaptalanul kirohan, végig a fekete téren, át a bolthajtásos félutcán, sikátor tövébe bujva, a palotához. A portás forradalomban-szokásos bizalmatlansággal nézi. Névjegyet küld fel, két szót: azonnal. Felengedik. Faburkolatos hall fogadja, magashátú, magyar lócákkal. Vár. Percek alatt kijön, házikabátban a ház ura. Szervusz, mondja, tegezi. Mit akarsz, fiam? Az inasra néz a fiú, gyanakodva. Ketten maradnak. Előhúzza a papírszeletet, olvasni kezd, az izgalomtól lihegve... Ha... benne tetszik lenni a dologban, akkor ma éjjel méltóztassék még menekülni... holnap elfogják... ma még...
A nagyúr mosolyog. A kezében könyv van, a szájában szivar.
- Látod, ép Sophoklest olvastam... Egyébként kedves, hogy feljöttél. Én már tudtam a dologról. Az embernek mindig úgy kell előremenni, fiam, hogy észrevétlenül vissza is lehessen húzódni... Értsz görögül?
- Homéroszt csak...
- Holnap ezt elhozom neked, olvashatsz... most pedig menjél te is aludni, fiam, fáradt lehetsz és izgatott... Isten áldjon.
Hűvös-mosolyos szemei megett felnemfedezhető, ismeretlen lélek rejtedzett.
A grófi palota után megint bűzös, hurkaszagú szobákba botorkált vissza.
- Maga kis nyálas polgári...
Bleich elvtárs, az ifjúmunkás, vitatkozni akart vele, hóna alatt a Kapital kompendiumával.
Amint belépett, az Elnök különös, recsegő hangja ütötte meg a fülét. Őméltósága, a szerves teremtmények életének csudálatos búvára és kutatója apró politikumokba gombolyodva vitázott. Tudományos, ismeretlen mélységű tekintélyének súlya alatt az elvtársak is meghajoltak: ha ott volt. Maguk közt idegennek tartották, hiszen ideges, kistürelmű szavai megett az országot ezer éve domináló úri fajta gőgös, nehéz arca meredt értetlenül mindenfajta betolakodókra.
- Jöhet már, fiacskám?
Megindultak az asszonnyal. Nem volt barátságos a város. Az utcák hasadékain át fekete puskagolyók fütyürésztek néha. Esni kezdett és a hegyekből leszökött a Nemere.
Az asszony behívta, csésze teára. Meleg polgári otthon, a falakon finom, kalotaszegi írásos munka, fényképek, Ady Endre-dedikáltan, könyvespolc, nyersvászon kötetekkel. Cseléd a szobában «instálom...» A tribun hangjára gondolt: «Elvtársak... egész Európára osztatlanul kiterjedő diadalmas proletárforradalom...» Gázkályha duzzogott, nekidőlt, a szamovár duruzsolni kezdett. Ma már a második intérieur... Diskurálnak. Az asszony keze majdnem eléri a kezét. Talán még túlfiatal ahhoz, hogy gáláns kalandokat panyókára vessen... Karikásra gyűrűzött asszonyarc, síma lenszőke haj, vizenyős szemek... Nem történik semmi. Idő mulva elmegy.
